„Menjünk, vágtassunk kelet felé, nagyszerű látvány következik. a puszta, a Hortobágy!”

Az idézetet nem egy mai útikönyvből vettük. Petőfi Sándor jegyezte fel úti levelében még 1847-ben. A pusztaság is lehet nagyszerű látvány? Különös észrevétel. A mi hegyekhez, lankákhoz, városokhoz szokott tekintetünk csak átsiklik fölötte, nem lát benne semmit. Pedig a költő nem először járt már a Hortobágyon, évekkel előbb át is gyalogolta. Most éppen társaskocsin utazik Pestről Debrecennel. Tiszafürednél leszáll a batárról, előrefut, hogy ne zavarja a keréknyikorgás: mintha Tündérország kapuján lépett volna át. A rónaság közepe táján már nem tartja vissza elragadtatását, így kiált fel: „Dicső rónaság, te vagy az Isten homloka!”

A táj lassan változik: az őspuszta arcát ölti fel.

Ahogy a török idők alatt kiirtják az erdőket, megszakítatlanná válik a legelőterület, amit lápok, mocsarak erek, tavak környeznek. A nádlevelet csörgeti, a vizet borzolja a szél. De odabenn vadkacsa hápog, nádiveréb csiripel, szárcsa sikít, éjjel kísérteties hangon megszólal a bölömbika. Élet van odabenn, s aki bemerészkedik, biztos menedéket talál kóborló török és a vármegye ellen. Van húsa bőséggel, kenyere is a sulyom és a gyékény lisztes gumójából.

Szárasztó szél suhintott végig a Hortobágy mellékén. Más idők szele. Nem máról holnapra, de azt sejteni lehetett, hogy vége régi szilaj pásztorkodásnak. Az élet azért ment tovább, okosan alkalmazkodva az új viszonyokhoz. Hisz a kerek puszta megmaradt, erek, tavak, tócsák csillantak itt-ott. Nyitott a korpafű hófehér feje, a szikfű sárga bóbitája, a vadnefelejcs égszínkékje, a sziki sóska, a gilicetövis meg a kökörcsin lilája. Rügypattanáskor olyan volt a táj, mint a terített asztal. Ekkoriban lett igazán Debrecen legnagyobb állattenyésztő városunkká. A gazdák tízezrével hajtották ki az állatokat. A faluban telelő pásztornak szűk lett a szoba, húzta magához a puszta: