Egy (jaj)szó a Kistemplomért

A közszólás már gyakorta „Csonka templomnak” hívja. Pedig nem az, csak a torony sisakját fújta el nyolcvan éve a szél, úgy került rá a négy sarok bástya-pártázat. Jó harminc éve, mikor Déry Tibor ott járt, megállt az akkori járdaszigeten és megcsodálta. Ahogy a Nagytemplomra irányítottam a tekintetét, azt mondta: „ez a debrecenibb, ez a Bástya”. Ódonabb szépséget talált a csarnoktemplomban, a magasan felszökő vaskos toronnyal. Ami igaz is, hisz egy évszázaddal előbb már ott állott, 1720-ban egy nagy tűzvész után újraépülve. Azon a helyen mindig templom állt, eleinte imaház, később nagyobb, de mindig ő volt a „kistemplom”. Ma jó másfél méterrel van alacsonyabban a jelenlegi földszintnél: de nem ő süllyedt le, a város-szív domborodott fel körülötte. Feltöltötték. Ő ott áll a helyén. De meddig?

avagy a tankönyvek megbecsüléséről

Móricz Zsigmond regényét lapozom, a Bált. Szeretem ezt a könyvet, mert otthon vagyok benne. Varázsa személyes, szinte tárgyi vonzású; ott érettségiztem, ahol ő: Kisújszálláson. Most azért lapozom újra, mert egyre többet hallok az időálló tankönyvek készítéséről, no, és a takarékosságról – úgy általában. Móricz mindig sugallt, eligazított. A regény egy tankönyvsegélyező egylet megalakításával kezdődik a vidéki gimnáziumban. Annyira hiteles, hogy margójára odaírtam az ismert és felismert szereplők nevét.