Tóth Árpád otthona


1.

„Ó lélek, vesd le szivárványzekéd,
Való rögök közt hajtsd nehéz ekéd…”

(Törmelékek)

Egy kora őszi vasárnap reggel fotóriporter kopogott be hozzám: irodalmi képeskönyvbe készít fényképeket költők otthonairól – lennék segítségére. Kocsijába vont. Késő délutánig jártuk Debrecent, s már egy kis képes irodalomtörténet volt a filmtekercseken, mikor lajstromába pillantott. – Tóth Árpád még hiányzik – mondta. Magam is tanácstalanul álltam: egy tégla se maradt a szülői házból, az utcát bombaszőnyeg seperte el. Tóth András és Molnár Eszter, a szülők, az új Víztorony alatt alusszák örök álmukat, sírkövük már nincs sehol. Nos, a Tóth család és Árpád gyermekifjú korának tárgyi környezete odavan. Az iskolái még megmaradtak: az ispotályi elemi meg a reál – a Tóth Árpád utcával tövében.

Elgondolkoztató, hogy egyáltalán volt-e valaha is az ő pompázatos színekből, dekoratív elemekből szőtt poézisének meghatározható színtere. Időbeli, térbeli miliője, otthona? Az álmok költőjének is mondják, aki vágyait, szomorúságát szőtte, tárt, sötét motívumokkal ékes verseibe. Mi végre hát a ház, az utca, a járda vonala, az apró, kopott, régi dolgok. Hányszor írja, hogy hazaindult – de ha követjük bús utcák során, szomorú fák alatt, a városalji ház, elhagyott szoba várja, a homályban ódon bútorok, szivarja illatos-keserű füstje. Vajon nem éppúgy lehet-e ez a pesti Józsefváros, mint a debreceni Késes utca? Hisz hangulatához, szomorúságához válogatta ezeket az állandósuló versképző elemeket, akárcsak jelzőit vagy indulatszavait.

A költészetnek nem lehet erénye vagy hibája, hogy „hiteles”, tapintható elemekből építkezik. De természete lehet olyan, hogy belső hitelét, művészi erejét, ihletettségét a való dolgok mágikus sugárzása adja. Ilyen Tóth Árpád költészete is: versépítésének, képalkotásának természete, hogy mindig egy-egy darab érinthetőre, tapinthatóra rögzít. Lírai hitele van előtte a tárgyaknak. Előbbre kell helyeznünk nála az álomnál a megfigyelést: ő addig nézi a dolgokat, míg sajátjaivá nem válnak, a lélekben el nem helyezkednek, mígnem azonosul teljesen velük. Szobrász fia, szereti, érzékeli, magáévá teszi az anyagot, mielőtt formálná. Belőle szerzi ez az éles vonalú líra a metszően éles formákat, a színező elemeket.


2.

„…felém ragyogva fordul
A sok-sok bús dolog s a sok bús szürke hely”

(Ó, édes napsütés!)

A szoba, a kert, a park, kisvendéglő és kávéház, az utca, az erdő, a búzaföld, a szántás, a táj a kilátóból, a végtelen űr az ablak négyszögében, a holdi táj … mind, amiket látott, „magába zárt, vérévé ivott”: a lélek egy-egy darabja, mind a versek miliője, a költő otthonai. Belőlük bomlik a ritka, fájó érzés, az emlék, a hangulat, s úgy eloldja a verset a környezetből, mintha az csupán csak kellék lenne. Ám mindezt csak a vers varázsa teszi: a légkör érzékelhető, a környezet elemei megnevezhetők. Ha azt írja: A vén ligetben jártunk mi ketten, / Aludt a tölgy, a hárs, a nyár; - „mérget vehetünk” a természetrajzi környezet hitelességére. Tóth Árpád költészetében a táji környezetnek szinte fejlődési folyamatossága, időbeli szerepe van. A versek kronológiájából nyomon követhetjük utazásait, tartózkodási helyeit, mindazt, hogy bővül költészete, lírai képvilága új meg új táji elemekkel. Azt az izgalmas mozzanatot is egyben, amikor a táji elem az „irreális édes pillanatok”-ban költői elemmé válik. Az impresszionista színező, motiváló, stilizáló törekvések mellett azonban megmarad a dolgok még izgalmasabb, tapinthatóbb képe (Körúti hajnal, A hídon).

A szülőhelyről, Aradról csak egy „csipetnyi sárt” hozott a hároméves kisfiú az emlékek fészkét rakni meg: nagyanyó ravatalától a virágszagot, a diófa lombját. Ez a kertre boruló lombemlék hívta létre ezt a töredéket, a gyerekkor káprázataiból azonban nem lett vers soha (Arad). Svedlér aranyszín dombjain, a városvégi lankán szántó öreg, a jég alá bútt Molnárok új élményekkel tágítják költészete hátterét (Séta az alkonyatbanAz árnyból szőtt lélek). Már első verseinek motívumvilágában ott él Budapest, diákévei, emlékei kötik a Józsefváros „vak bérházhoz” (KisvendéglőbenEgynémely emlék, régi kincsŐsz), a redakcióból hazatérőben látja a Körúti hajnal-t az újságíró, később a budai vár lakója a Bástya sétányon a leáldozó Kaszáscsillag-ot, vagy az őszi nap alkonyatában a tündéri látványt; a Pest-Buda két partját összekötő hidakat. (A hídon). Jelentékenyen kitágítják Tóth Árpád költői képvilágát a húszas években egyre sűrűsödő tátrafüredi tartózkodásai. Az egyre kitáguló, meditatívvá váló lírának kozmikus távolokat nyitnak a kőarcú, eget vállukon forgató nagy hegyek, a Grand villanyéje (Este a kilátónÚj tavaszig, vagy haláligElejtetted a napot). De úgy érezzük, az új, a friss képek a lélek zárait is nyitogatják, új, derűsebb kapcsolatokat is mutatnak a világgal. Ezeknek a mind egyszerűbbé váló korai „őszikék”-nek melegebb emberközelisége, táguló etnikuma is feltűnő; ahogy például a Rozskenyér-ben szívére öleli, a tárt ölű völgyteknőt, a jámbor, kicsiny tót falucskákat. „Falusi, kerek kis sorsok / Jóízét érzem, A sok apró messzi tornyot / Simogatni nyúlna kezem…” Mindezek már nem tájak csupán, a lélek magának hódította el őket, a költő otthonaivá váltak. Emberivé alakultak, akár a szülőhely, apai ház, nevelő iskola, az anyanyelv, egy-egy közösség szellemi hagyatéka. Íme, ilyen módon tágult lassan, harmonikusan, mindig ön-körén belül ez a páratlan egynemű líra is: Tóth Árpád költészete.


3.

„Hej, Debrecen, Debrecen…”

A lélek Debrecenben született meg. Ez az ő belső köre, ahol a költészet kiformálódott, a versek felvették először az otthon jegyeit. Kelméjükbe itt szövődött bele árnyból és színből néhány végigfutó szál. Huszonhét éves koráig tartozik az apai házhoz, itt végzi iskoláit, innét vesz feleséget, itt írja első verseskönyvét, cikkeit a debreceni újságíró. Kevés híja, hogy itt nem reked:

S jaj, van, hogy vígan szólok: már a kisvárosi élet
Gyógyítottja vagyok, megbékélt, bölcs mártír,
Kit nem izgat új távlat s drága, távolról várt hír…

Egész életében vallja és viseli debreceniségét. Szabó Lőrinc is azt írja róla egy finom visszaidéző emlékezésében: „általában Debrecen költőjének számított”. Amaradandóság akkor a nagy történelmi múltat és hagyományokat is jelentette. A Budapesten tanuló Oláh Gábor még úgy tekint vissza szülővárosára, mint valami kis magyar Weimarra, ahol lehet csinálni valamit. Maga Tóth Árpád így kezdi önéletrajzát: „Debreceninek számítódom, mert gyermekkorom és fiatalságom ott telt el. Apám, a debreceniek szobrásza festőművésznek nevelt, a debreceni Nagyerdő azonban, valamint Csokonai Vitéz Mihály, és tudós irodalomtanárom, Kardos Albert a versek felé hajlítottak.”

Dédapja, a debreceni lakodalmi rigmuskészítő emlékét maga is versbe szövi (Este a temetőn). Idevalók a „kócos, bús jobbágy-ősök” is. Apja szintén otthonra talált, mikor Aradról ideköltözik: neve a debreceni címtárban szobrászként szerepel, s nem az iparűző kőfaragók közt. Ez a debreceni honosság és otthonosság szólal meg a Hej, Debrecen… pironkodó nehéz sóhajában, mert a „finom, a csábító Nyugat” gyermekében mégiscsak ott él egy gyermekes, elérzékenyülő hajlam városa újraláttán. A régi, alig mozduló város képe van benne, amit évtizedeken át a lelkéhez alakított. Árkai, fapallói, vén sikátorai, kapukban üldögélő pipázó öregei, vinkós Sesta-kerti bora, óros kancsója, csutorája – szinte Fazekas Mihályig visznek a patriarkális Debrecenbe. Egy meleg, kedves debreceni folklór – szemben a sivár, komor, virágtalan jelennel. Am a gyerek- és ifjúkor emléke még e kettős látásban is kedves a hazalátogató költőnek. A megmatrónásodott leányasszonyok, a kis padon ülő diák és bakfis láttára az „édes ifjúság” idéződik fel. A gyökerekig ér, csikland és fáj az ő szívében a város.

Szerette-e? Erre úgy gondoljuk, a hírlapíró ad egyértelmű, meggyőző választ. A költő alig írt hozzá verset, de többet szól róla; mindazzal, amit elvitt, elfogadott költészetté alakított belőle. Nem vonzotta magához a város, nem tartotta meg. Tóth Árpád mintha sehol se lett volna otthonos, a kötődés erejével, akárcsak Csokonai. De őt is csalogatta az otthon „kedves füstje”. „Nádasházba szorult kozmopolita”, akiben részelemeiben él a haza. Lírikus volt, verssorokba, képekbe, szavakba rejtette magát.


4.

„lásd, ős Debrecenben él…
egy szobrász, kit szerettél”

(Ady Endrének)

Alaposabb műhelytanulmány dolga lenne e részelemek felkutatása, rendszerezése, hogy közülük melyek hová kötődnek, érzelmileg, hangulatilag mit fejeznek ki, a versben, mint motívumoknak mi a funkciójuk. Itt csak néhány debreceni eredetű színt, motívumot próbálunk fölfejteni, egyeztetni. Ami könnyebb a dologban, a felismerésben: ahhoz költészetének szinte fogható képi látása segít. Olvasása közben azt vesszük észre, hogy az egyszeri képhez érzés, hangulat társul, később ez költői motívummá lesz. A másik, amit észreveszünk: Tóth Árpád példátlan környezetérzékenysége. Az a sok sötét szín, amely festi versei tónusát, érzésvilágát, „a sok bús, szürke hely” eredendően ispotályi környezetre is mutat. Itt nőtt fel a költő, Debrecen déli peremén, ahol a fogyó réteket évszázadon át kis emberek apró házakkal építették be. A telepet a széles, egyenes Késes utca szeli át kilencven házával, huszonháromban tulajdonosa is benne lakik, rajtuk kívül „magánzók”, vasutasok, postások, zenészek, mezőrendőrök, a legkülönbözőbb foglalkozású kisemberek szállásolnak, hatot bordélyháztulajdonosok laknak – a századeleji rendőrségi nyilvántartás szerint. Feltűnően sok vasutas lakik a sínek határolta negyedben. Itt telepednek meg egy ideig Szabó Lőrinc szülei is, innét jár a kisdiák a nagy Kollégiumba, éppen a Késes utcáról, amelynek 32. számú házát Tóth András veszi meg, s alakíttatja, díszíti, a maga furcsa, nem a környezethez illő ízlése szerint. 

Az apa zord volt és indulatos, az anya és a fiú szelíd, tűrő lélek. A nagyálmú egykori képfaragó segéd széles körű kapcsolatokat teremt, sok embert ismer, foglalkoztat a környéken. Mint valami patriarkális nagycsaládba, ki-be járnak gipszöntő műhelyébe, rokonok, ismerősök, keresztkomák, segítenek, dolgoznak néki. Nemrégiben akadtam egy Sz. András nevű, egykor a műhelyben dolgozó idős emberre. A „nagy családból” való volt, Salétrom utcai lakása falán Tóth András keresztapja készítette ismeretlen fénykép, rajta a család: Tóthné, a két nagynénje, a mellette ülő, aradi vendég, és Milcsi néni, a kitűnő ízlésű, szakácstudományú nagynéni. A dívány mögött fönn, állva a három Tóth gyerek: Zoltán, Ilonka és Árpád. Sz András elmondta, hogy 14 éves korában került keresztapja keze alá, érdekelték a színek, a formák. Akkoriban, 1892-ben hortobágyi pásztor, csikós figurákat mintázott. Őt modellnek használta, s egyszer le akarta vetkőztetni egy aktfigurához. A fiú nem állt ki, a szobrász akkor megverte. 

Tóth András féltékenyen őrizte műhelye hitelét, vigyázott a konkurrenciára. Sógora, Molnár Lajos is segédjeként dolgozott, de mikor megtanulta a gipszöntést, s önállósulni akart, összekülönböztek, elcsapta, nem engedte, hogy ipart váltson. Egy olasz gipszöntő segédje volt aztán, Leno Anselmo. Azt kedvelte, az nem akart önállósulni, télére mindig hazajárt Itáliába. A környék tele volt cigánygyerekekkel, Árpád első játszópajtásai voltak ezek a templomkút körül. 

A költő le nem ír apjáról egyetlen neheztelő szót, sőt másokat is csitítón, viseli a sorsverte szobrász tragédiáját: 

Az ő fia vagyok, az ő vére és teste, 
S tört lelke jut eszembe, míg könnyel hirdetem
Te tört lelked nagyságát… 

írja Ady Endrének, aki debreceni újságíróként el-eljárt Tóthékhoz. 

A költő első verseskönyvének nyitó verse a Kisvendéglőben miliője, emlékképe régi ispotályi élmény lehet. A „kopott diák”, a papnövendék, ki „beszél társának jó parókiákról” , gyakorta látható a szomszéd utcai kis vendéglőben, „Kis pipában”. Nyomai vannak, hogy a költői ábrándokkal együtt ébred az ifjúban a fehér falú kálvinista parókia utáni nosztalgia. A Vergődés-ben így ír: 

Anyus, ha nagy leszek, mint a nagy pap-diákok, 
Maga az első padban üljön, ha prédikálok…

A Tóth családban, az ispotályi kis meszelt falú templom közelében a szelíd, sokat szenvedő édesanya révén nem volt idegen a zord apát is csitító puritán kegyesség. Húga, Tóth Ilonka református paphoz megy feleségül. Csokonait így becézi: „Vitézem, ó, te nem voltál a zordság / Vitéze, vén diák csak, kálvinista, / Ki kósza farsang víg kulaccsát itta…” Tóth Árpád lírájában ott él ez a – nem vallási értékű – sajátosan debreceni színeket, ízeket ébresztő hagyaték. De olykor, a szenvedő költő lelkén átvérzik egy mélyebb érzés is, egy seb, amit „bordái közt”  a „próbák áldott oltókése” ejtett. (Isten oltó-kése). Máshol magát „Isten törött csellójának” sejti. Az új isten képvilága ilyen elemekből is szőtt, az ellenforradalmat az „Antikrisztus napjai”-ként említi. Ez a „megtérő és megrettenő”ember „vérző áhítatá”-ban nem csak hangulatot hoz a félelmekkel, szorongásokkal próbált gyermekkorból. (Ó, örök Isten). S nemcsak alázkodni tud, hanem szembeszállni, megrettenni is: 

Jaj!... sóhajba vesző káromlás
Dühe ráng romló testemen… 
Az istenit... jaj, istenem!...

(A Palace-ban)

Azért érdemes felfigyelni rá, mert az egész egzisztencia megrázkódása ez, s egész lírájának motívuma, alkateleme is egyben. 


5.

„Emlékek látogatnak szelíd gyerekkoromból, 
Tűnődöm tűnt szobákon, szavakon, szíveken; 
Emlék! Sok drága szénrajz avatag íveken…”

(Duruzsoló tűznél)

Az emlékeibe visszanéző költő már korán kialakít egy olyan interiőrt, amely az otthon képét jelenti, egyéniségének, szomorúságának megfelelő miliőt. Ez a legbensőbb otthon: a szoba. Nagy gonddal, régi tárgyi emlékekből rendezi be, minden bútordarabnak külön jelentősége van, hangulati értéke, igézete. A„félszeg, szegényes bútorok” társaivá, lelkének darabjaivá válnak. A Meddő órán viaszosvászonnal fedett asztala, az ablak, a vén kerettel, rajta a vén virágdíszes függöny, a karszék, a „vállas ágyvég”, a duruzsoló kályha, egy alélt virágcsokor, hűlt szivarcsutak a hamutálban, a falon az ingaóra… oly eleven, belső atmoszférát lehelő szobabelső, hogy összerakhatnánk belőle a családi otthon képét. Az ingaóra különös kísérő motívuma verseinek, az otthon esti hangulatából mentette ki költői elemmé. Sejtelmes, átvitt értelmet kap, az élet és a halál, ébrenlét és az álom közti űr lengi át. Az élet múlásának intő jele. A Légyott-ban a kisöccsét szoptató anyjára és a halálra emlékezteti az inga suhanása. Az óraingá-ban a „Párkák sziszegő kése”Egynémely emlék-ben: „Az inga sétája se hallszik, / Az öntudat görcse laza…” azonos értelmű és hangulatú a Jó éjszakát! hosszú álomra ringató tétova ketyegésével.  

Az Interieur-ben az ábránd varázskörében elevenedik meg a szegényes környezet: 

Karszékemet tárt ablakonmhoz húzom,
S az egyszerű utcát csodálva nézem,
A satnya fák ragyognak künnt merészen,
S mily lágy vonal feszül sok olcsó blúzon…

Kedves néki ez az itthoni környék, esténként hazavonja a sok emlék a pesti bérkaszárnya „mély, komor udvaráról”. Szinte felújul, ha hazaszállhat a „barna daruval / Amerre ezüst utat az ős Tisza vág”. A Tavaszi holdtölte örömtől friss anapesztusai vallanak erről legszebben és – felismerhető hitelességgel: 

Nem-nyírt buja lombú, öreg liget árnyán,
Hol ring ezer ág a sok orgonafán, 
Szép, gyermeki álom igézete vár rám, 
Mély, tiszta tekintetű, szőke leány. 
Nagy tűzszemű gép robog át közelünkben, 
Vad füttyire lomb remegése felel…

Ez az öreg liget sok vers alapélménye: a dús orgonalombos vasúti kert. Hol „vén liget”, hol „arany park”, vagy „barátságos kert”: az ifjúkor, az első szerelem emlékét ébreszti benne. Az orgona költői motívummá vált. Olyan kertre vágyik, ahol majd békén pihenhet „s csendesen mosolyogni látnak / Az orgonáim” – írja a Vasárnap-ban. Szonettet ír lila fürtjéről, a szobában „remegő” édes illatáról: 

Ó, én szerelmem, kit sok ferde kés
Már halni vágott: bú és szenvedés, 
Ó, édes emlék, te is így jelensz meg: 
Olykor: sóhajtó illat, hűs zene…

A Késes utca másik lakója, Szabó Lőrinc így emlékszik a kertre a Tücsökzené-ben: „A Késes utcában az állomás / mellett laktunk … Az Ispotály körül mászkáltam: fogyó rétjein / egyre több ház nőtt. Új barátaim / nem voltak még, csak a vasúti kert / gyepe, tücskei, orgonái…” Ő is az ifjúkort érzi a Májusi orgonaszag című remekében, ahogy „félszáz tűnt májust hoz” vissza, „a rég s a nemrég illatát”. S meglepő az érzékelésük rokonsága; az illat és a zene szinesztéziájának azonossága: Tóth Árpádnál a „sóhajtó illat, hűs zene” – nála „nehéz, mint sűrű zene”

A szín-hang-illat titkos és mély egységében az illat a leghatékonyabb felidéző. Az illat ér a lélek legérzékenyebb rétegeihez. Olyan képzeteket, érzéseket képes felhorzsolni az emberi lélekben, amelyet se a szín, se a hang. A rég érzett illat elragad, visszavisz. A fáradt kedély elnéz a virágok színei fölött; a bazsalikom levelének fűszeres illatára felérez a fásult lélek: 

A bazsalikom csipkés levelét
Ujjheggyel gyöngén megdörzsölöm,
Mint parasztnéne szokta, ha belép
A templomküszöbön. 

Hányszor láttam gyerekkoromban ezt, 
A hűvös templom fehérre meszelt 
Tornácában, mikor mér odabenn
A kántor énekelt. 

(Bazsalikom)

Egy darabka Debrecent idéz fel ez a vers, vasárnapi templomi népszokást, oly sokszor megfigyelt paraszti folklórt, a „vesztett éden”- t, az ispotályi boldog gyerekkort. A kántor éneke, „bús basszusa” máskor temetésre szól (Elment az élet). De feltóduló emlékeket is hoz az elemi iskola apró élménytörmelékeiből; valami életre szóló emberi biztatást: 

Mért jár eszembe egyre a kenetes, vén kántor: 
„Fiaim, gyáva volt még ő is, a másként bátor
Deák Brutus, mikor beléje dőlt a kardnak…

(Vergődés)

6.

„… Mi volna jó … elméd törni régen
Tanult számtani példán? Olvasni angolul?” 

(Éjféli eső)

Tóth Árpád, az állami reáliskola tanulója az a diáktípus lehetett, akiben az iskolás ismeretek életét, világszemléletét, sőt költészete belső jellegét alakító igazi műveltséggé értek. Diákkori versei, sajnos, nem maradtak fenn, de egész lírája élményhátteréből szinte kitapintható a komoly tudományos érdeklődés, a nem mindennapi természettudományos műveltség. Tárgyszerűen kimutatható nyomai vannak, hogy a végtelenbe, az ismeretlenbe is a tudás partjairól tekintett. A mindenségre rácsudálkozó költő az ámulat perceiben sem feledteti az emberi tudás tenyérnyi földdarabját: „Tanultam én, hogy általszűrve a / Tudósok finom kristályműszerén, / Bús földünkkel s bús testemmel rokon / Elemekről ád hírt az égi fény…” (Lélektől lélekig) Talán csak József Attilánál válik ily természetességgel költészetté mindaz, amit tudásnak nevezünk. Ez az olajbarna arcú, törékeny termetű fiú, annak ellenére, hogy színjeles – nem a tanárkedvenc, sürgő-forgó diák típusa. A fekete szempár nem lobog, inkább termékeny tűzzel ég. Sosem tart tőle, hogy megelőzik, mutatós sikerekkel. Kedvesebb lehetett számára a maga fölfedezte világ, amit kedvére tágított, alakított, amiben szabad lélekkel gyönyörködött: a matematika, a botanika, a nyelvészet, nyelvtanulás elsősorban, és kedvtelése, szórakozása, a gyorsírás, meg a sakk. 

Diáktársait is lelkéhez választotta, s jellemző, hogy nem Kuthy Sándort, aki osztálytársa, s egyben költőtárs is volt, hanem a szelíd, kedves Schöntag Alfrédot, a svedléri cserdiákot fogadta baráti körébe. Később Nagy Zoltán, a lelkéhez és költészetéhez is oly közelálló, magányos, elégikus hangú költőt, egykor szintén debreceni diákot. Kuthy kulturált, mozgékony fiú, szülei pedagógusok, apja iskolaigazgató a Kápolnási utcai Statusquo iskola élén, anyja is itt tanít, közel a reáliskolához. Tehetséges verselő is, osztozik Tóth Árpáddal a tízkoronás önképzőköri pályadíjon. Később Térey Sándor néven a Nyugatban publikál, majd főleg francia szimbolistákat fordít magyarra, s Adyt franciára. Már két verseskönyve jelent meg, mielőtt a Hajnali szerenád kiadásra kerül. Tóth Árpád az önképzőkör jegyzője, majd elnöke, Kuthy ekkor is, később is, rivalizál vele. Nagy „gőzzel ír” – írja egyszer Nagy Zoltánnak róla, mikor ő gyötrődik az elhallgatás szélén. Kuthy cikkeit, verseit német, francia folyóiratokban helyezi el, külföldi kongresszusokon vesz részt a debreceni ügyvéd, a magyar kultúra képviseletében, de már mint Térey, érezhetően Tóth Árpád hatása alá kerül. Megférnek egy pódiumon a reálban éppúgy, mint később a Csokonai Kör Nyugat-estjein, de mindig idegenek maradnak. Fanyarul ír erről Nagy Zoltánnak, mondván: „Tisztában vagyunk egymással”

Megindító az a hálaérzés, ami egykori iskolájához, a reálhoz – a mai Fazekas Mihály gimnáziumhoz – fűzte. Az a nyolc év, két évtized múlva is a hálát és a gyermekies szeretetet ébreszti a harminchétéves költőben. Ő köszönti félszázados jubileumán a régi termeket, a nemes tanárokat, a drága iskolát, a szelíd szigetet, az ifjú, erős anyát, ki „bölcs tudást és ép hitet”, szívéből pedig „áradó ifjúságot” adott az életre. A Köszöntő minden strófájából a tavasz, az ifjúság, az életöröm ujjongása hallik ki, s habár a vers alkalmi köszöntő, fel-felcsillan benne a személyes érzés és emlékezés fénye. Ikerpárja ennek a Köszönöm című, szintén ez időben írt verse, irodalomtanára, Kardos Albert nevére, amelyben a szelíd, hajlító szellemű pedagógusnak állít felejthetetlen emléket. A „lélek kertészének” nevezi, aki a szép és jó iránti vágyat oltotta az ő lelkébe is: hisz a zsenge ifjút – életrajzi vallomása szerint is – ő fordította a költészet felé. 

A debreceni fiatal diák, majd újságíró egész lelkéből tudott szórakozni; mint Szabó Lőrinc írja: „egészen nagy társaságokat egymaga csodálatosan elszórakoztatott”. A szomorú versek mélyéről sokszor följön egy sugárnyi emlék a húszéves fiú vonzalmaiból, a „sok szép tegnap”-ból. Úgy sejtetik a versek is, hogy a fiatal poéta első méltánylói debreceni lányok voltak. Felesége elmondta róla, hogy gyakorta egész leánykoszorú vette körül a különben tartózkodó természetű fiút. Játékos vonzalom, s valami finom feminin érzések táplálták ezeket a kapcsolatokat. Svedléren, a debreceniek Schöntag-üdülőtelepén leányok várták leveleit, „hírharang”-jait. Leányok kedvence volt. Ezt maga is tudta, és örömei, sikerei közé sorolta: 

Ez volt ifjan, zengőszavún
Az én húszéves mélabúm,
Lyányok kedvence, akinek
Ajkán peregtek a halk rímek…

Húsz év múlva, a kései versekben rezignáltan kérdi majd: 

Akad még kislyány valahol, 
Kinek, ha halk hangon dalol
Zenéd, a lassúdó zene, 
Tündértóvá ragyog szeme,
S vágytól feszült kis kebele
Léggömbként szállna el vele? 

de föl is deríti az ifjúkor kedves, folttalan erotikája: 

Jó volt, hiszen jó volt
Fiatalnak lenni,
Kényesbús fejemnek 
Nők keblén pihenni,
Víg, ravasz hunyással
Lesni alattomba,
Játszik-e földrengést 
Keblük puha dombja…

7.

„Jó így csendesen nézni a fákat, 
Érezni a derűt, mely mindent áthat.”

(Erdő)

Az a vallomása, hogy a költészet felé a debreceni Nagyerdő és Csokonai Vitéz Mihály géniusza fordította, több mint romantika: egy régi tudósi, költői örökség továbbélése inkább. Debrecenben a botanika és a poézis egy anya szülöttei. Itt jelent meg az első Herbárium, a felvilágosodás idején a Magyar Füvészkönyv. A botanikát a szebblelkűek művelték a poros, aszályos városban, ahol pusztított a szárazbetegség. A kertek, a fák, virágok tiszta jó leheletét szomjazta a sípoló tüdő. Fazekas, Földi, Csokonai nyomán alapélménye ez Tóth Árpád költészetének is. Sőt, ennél is több: már szinte versképző eleme. Az az érzésünk, mintha nála a verseket is megelőzte volna valami sajátos füvésztudományi érdeklődés. Szinte kertnövésű, növényhajlású líra az övé, alig van verse, amibe oly természetességgel bele ne hajolna, suttogna egy fa lombja. Mi sem jellemzőbb rá, mint a természet állandó jelenléte. Nem csupán dísze, dekoratív eleme a növényvilág, együtt érez, együtt lélegzik vele. Közérzetét velük társítja. Fákhoz, virágokhoz kapcsolt jelzős szerkezetei fejezik ki érzés- és hangulatvilágát. Képeinek, metaforáinak egész rendszere alakul ki belőlük, s még a legfülledtebb interiőrbe is belopja őket: „… lelkem hervadt kertjében bús gondolatok hársa / zizzent meg csendesen, őszintén, setéten.” „A fák szelíd, nagy árnya lelkemmel rokon” – írja. Még a „furcsa, ferde fa” is testvére: „Ó, lehet-e, hogy ne szeresd, / Hogy benne társad ne keresd?” – kérdi. 

Cserkésző, botanikus kedve viszi az erdőbe, ligetekbe, a nyíltabb, napsütötte irtásokra, ahol a primula feslik, virágzik a bazsalikom, a pitypang, s domboldalon a kecskerágó, a karcsú, szelíd rekettye, vagy a kopár hegycsúcsok homlokán a bársonyos gyopár. Egész verset épít egy-egy virág természetrajzi érdekességeire, s érzékeny ujjhegyekkel bontja ki belőlük a költői mondanivalót. Így üzen fájó érzéssel a „bölcs kis dudva-fa”, a Kecskerágó virága. Amit a pitypang hozott tavasszal, a jókedvet ő viszi el. Ő jelenti a nyárban a közeledő őszt, mikor minden bokrot megelőzve, ráköszönt az őszre. Botanikailag hiteles a kép, ahogy a szív alakú bíborvörös maglepel betakarja a termést – s mesteri felidézés is egyben: 

Mintha lombjain csupa kis
Tündéri pöttöm püspök ülne
S bíbor birétumban örülne  

Hogy mennyire nem impresszionista dekoratív elem csupán a virág, a növényvilág, annak legbeszédesebb bizonysága az Elégia egy rekettyebokorhoz. Ahogy ez a tüskétlen, szelíd, karcsú felálló szárú félcserje, a sárga pillangós virágokkal, könnyű, apró légi sajkákkal ott ring a versben, nem is tudja az ember, mit csudáljon inkább: az atmoszférát lehelő művészi, nyelvi formálást vagy a megfigyelés természethű pontosságát. Bizonyára mindkettőt, hisz az egyetlen kép kibontásával, a hullámzó versmondatok ringásából, majd sodrásából válik ki a gondolat – a szörnyű emberhajósors, s a magára maradt természet néma ünnepélye. 

Füvészkedő hajlama vagy a természet ily költői erejű átélése és átírása még nem jelent debreceniséget, inkább azt, ahogyan tudatosan hasonul környezetéhez, debreceni őséhez, Csokonaihoz. Ahogyan magatartássá válik ez a vonzalom: az már igazibb, szellemibb otthon átélését jelenti. A magyar lírában ő volt Csokonai igazi szellemi örököse, aki tudatosan is kapcsolja énjét az ő szelleméhez, városához: 

… bús homok szent venyigéje, hordád
Lelked szelíd fürtjét, és drága, ritka
Borából új fájdalmak méla titka
Halk verseinkbe dús ízekkel forrt át. 

(Csokonai)

Teljes ez az átélés a hozzá írt Invokáció-ban. Csak egy ilyen hazafiúi rokonság hozhatja vissza a Nagyerdőn sétáló elődöt a jelen város Simonyi útjára. Hozzá az alig változott miliőt, az erdő fasor-rácsát, a csendes, barna kerti lakot, és oldalt a szőke hársfasort a hancúrozó gyerekcsapattal, ahogy szeptemberben fölverik a merengő költő tervelő magányát. A költők sorsazonossága, a környezet friss helyi színei, a nyelvi, hangulati ereje, telt debreceniséget varázsolnak elő. Nyilvánvalóvá teszik, hogy az ő debreceniségük mögött nem egy puszta város van. Nála jobban senki nem félt a provincia-Debrecentől. Messzebb látott ebben a városban, legalábbis addig, ameddig a századelő progresszív gondolkodása: Csokonaiig. A messzebb múltba ő se hatolt, akárcsak Ady. (Érdekes, hogy az ellenforradalomnak kellett jönnie, hogy költők, írók a város küzdelmes századaiba, műveltségének fénykorába, történelmi hivatásába is bepillantsanak. Móricz az üldözések elől menekül vissza az öreg Kollégiumba. Gulyás Pál pedig az ókikötőbe – az „idea-Debrecenbe”. 

Négyesy professzor egyszer elfogta a fiatal debreceni bölcsészettan-hallgatót az egyetem folyosóján, és így invitálta stílusgyakorlatára: „Tóth úr, miért nem jön közénk, miért megy a Nyugathoz? A debreceni hagyományok is mifelénk kellene, hogy irányítsák!” Nos, ha a professzor csak az irodalmi és nyelvi hagyományokra gondolt is – úgy gondoljuk –, Tóth Árpád nem volt eretnek e hagyatékok iránt, felszívott belőle minden ízt, amit a múlt kínált¸ a felvilágosodás Debrecenének nyelvi, stiláris, természettudományos eredményeit különösen. Gyermek- és ifjúkorának hatásaira mindvégig érzékenyen reagál az ő költészete. Érzékenyen, s olykor vallomásosan: 

Lásd, engem, kócos, bús jobbágyok
Sarját, rég megtett gyermekének 
A finom, csábító Nyugat, de
Láttodra egy-egy régi ének, 
Valami kancatej-szagú dal
Lelkem ős pusztáiból följön
És jajgat a nap húnyó fényén
S meghal az esti búzaföldön. 
(Fénylő búzaföldek között)

Hazát ölelt magához ebben a tájban, és otthona volt ez a város.