Jékely Zoltánnak


Érzed, a lég mily fülledt,
- nézd, hogy füstöl a kertünk -
figyelted, mily könnyű lett
a nap? És sírt, hogy eltűnt.


Az ég vize, lásd már csak
gyenge-kék ködös oldat,
a fák hegyére rácsap
s majd elejti a holdat.


A föld: kiégett katlan,
kong egy végső derűben
s dér csíp fel láthatatlan,
mint zöld kígyó a fűben.


A szomjas eb a tónál
egy parti kőnek dőlve,
fáradtan farkat csóvál
s nagyokat húz belőle.


Alig látszik lehelet,
tegnap madár dalolt itt,
pár hét múlva már lehet,
hogy farkascsorda ordít.


S ez ellen mit tehetsz te?
két kezed, a didergőt
megcsiholod s egy este
felgyújtod tán az erdőt?...


Csak ezt s ez is hiába:
annyi csak, mintha vénád
felvágnád s egy hullába
tenvéred öntenéd át.


Favágó járt itt éppen,
Kopott guba volt rajta
s lengő alján setéten
villogott ki a balta.


1936