Vén földünk köhögős kék párát fúj a magosba.
Már Erzsébet-nap felé fordul lassan a naptár,
és valami bús, sejtett fehérség olvad el a fák
friss sebein, mit az elvált levél hagyott ott.


Nem kérdem, hova lett, ami még tegnap volt,
azt se tudom, mit szól, mit dünnyög itt benn a szívem;
de érzem, hogy keserű még a számban az íz is, mint
szétbomló szaga a lucskos és barna avarnak.


Ténfergek komoran, mint a gyászkocsi végén
a siratók, sok tehetetlen, balgatag szándék,
gondolat dobban most le fejemről, árva
gondolatok, leesett kis döglött madárkák.


Már fázom s kezem is összeszorul a zsebemben,
ott motoz szekrényem téli ruhái között,
a kedvesem drága alakja is maholnap
el fog tűnni kegyetlen téli kabátban.


Távol kivert pásztor dala sípol a ködben,
kései dalt vacogok már én is zárt fogaim közt.
Észak felől nagy jégprizmákban csillog a csillag
s mindig hűvösebb esték szúrnak az orromba.


Hosszú léptekben jön apám befelé a mesgyén,
mellette Bodri liheg, dörgöli csizmáját,
szájukon fú a lehelet és mint a szétszórt
csontdarabok csörögnek a tarlók léptük alatt.


Este gyakorta üzennek némán és idetűnnek
kifosztott csontvázzal a temető fái;
fölöttük izzad a Hold még sárgán az égen,
s terhes álmaikban feldomborulnak a sírok.