Kisdiákból nagydiák lesz

A középkorban még szerzetesek tanítottak e komor falak közt írni, olvasni, számolni, imádkozni. Debrecen kézműves és kereskedő polgárai azonban egyre módosabbak és egyre igényesebbek lettek. Városuk is nőtt, tatártól-töröktől dúlt falvai népe ide menekült. A polgárságnak lassacskán kevés lett a puszta írás ás számvetés tudománya. Olyan műveltségre vágyott, amellyel fiai külországi egyetemeken is továbbtanulhattak. Az egyszerű barátokat reformált hitű papok, iskolamesterek váltották fel. Idővel maguk is új hitre tértek, templomaikon a keresztet kakasra cserélték. Nagy város lett Debrecen: az egész Alföld iparának, kereskedelmének, művelődésének központja. Kisiskolája főiskolai rangra emelkedett, s mivel a távolról jött diákok bent is laktak, a kollégium nevet kapta.

Ezek a bentlakók csaknem kivétel nélkül falusi és jobbágy-gyerekek voltak. A kollégiumnak nem voltak vármegyényi birtokai és fejedelmi pártfogói. Egyszerűségre nevelt, a pompára nem sokat adott. Mikor egyszer egy angol utazó idelátogatott, a szegényháznak nézte öreg falait. Rá is ragadt, hogy a „szegények iskolája”. Büszkén vállalta. Tanultak benne nemes ifjak is, de minden rendű-rangú diákját úgy nevelte, mintha alacsony sorban élne.

Ez a nagykapu nyitva volt minden tehetséges kisfiú előtt. A szorgalmas, fogékony falusi gyerekre felfigyelt a tanítómestere, külön is foglalkozott vele. Megtanította a latin nyelv elemeire, s egy szép tavaszi napon behozta Debrecenbe, a kollégium rektorához. Az megvizsgáztatta, s ha sikerült, átadta a préceptorának. Ez a tógás tanítódiák megmutatta a tanteremben a padot, ahol ülni fog. Innét elvitte a cétusbeli lakószobájába. Megesett, hogy nem jutott néki ágy, mert ezek a szobák túlzsúfoltak voltak. Akkor a szobafőnöke összetolt néki két széket, azon aludt: sellista lett, vagyis széken alvó. Megkapta munkakörét, fűthetett, mosogathatott, söprögethetett, de lehetett kapus, levélhordó, sőt egy nagydiák inasa is. Akkor azzal lakott, takarította szobáját, csizmáját, elhozta kosztadójától ebédjét, vacsoráját. Ebből jutott néki is, gazdája étvágyától, vagy jószívűségétől függően. De ő ezzel már a kollégium diákja lett. Szolgadiák. Tizenegy-tizenkét éves volt ekkor.

Szerény latin ismereteiből is tudta, hogy a diák szó maga is szolgát jelent. De nem teljesen kiszolgáltatottat. Törvény védte őt is. Joga volt ingyenes magántanításra, az előadás alatt nem háborgathatták. Akinek szolgálatában állott, az néki felelős tanítója is volt. A törvény azt is kimondta, hogy a szolgadiákra tizenkét pálcánál többet nem szabad ütni. Ma már ezen megütközünk, s méltán. Akkor azonban a verés még „nevelő eljárás” volt, a pálcázás törvényes cselekedet, mintha a Nagyerdőn épp e célra termett volna a sok mogyorófa. Esztelen cselekedet volt ez: alsó felén verni azt, akinek a fejével kellene beszélni. És riasztó is, mert a feldühödött ember sose számlálja a pálcaütéseket. Viszont nem volt kivétel: megvesszőzték a nemes úrfiakat is. Sőt kijárt e büntetésből a legöregebb diákelnöknek, a szeniornak is.

Aki a tizenöt évet betöltötte, felmentették az alacsonyabb munkák alól. A közös pénztárból minden napra egy cipót kapott. Már nem széken aludt. Önálló keresethez is juthatott: kimehetett polgárházakhoz alkalmi munkára. Ételmaradék is jutott néki a nagyobb diák asztaláról. Kikémlelhette, hol van névnap, lakodalom, és társaival elmehetett több szólamban kántálni. Temetéseken is énekelhetett, de a koldulás tiltva volt. Senki sem kéregethetett.

Ilyesmire nem is volt szükség. Ha a debreceni nagypiacon végigballagott egy sovány kisdiák, az ott nem maradt ebéd nélkül. A kenyérsütő asszonyok brúgóval, a jó lelkű kofák kolbásszal, sulyommal, gyümölccsel kínálták. Az éhes diák mindig leleményes volt. Olyasmi is megesett, hogy kivájta az ajándék cipó belét, és tejfölt méretett belé. Ám mikor az ára iránt érdeklődött. el kezdett sajnálkozni, hogy nincs annyi pénze. Mi lehetett erre a derék kofa válasza? „Akkor töltsd vissza fiacskám!” A fiú pedig boldogan állt odébb a tejfölös cipóval.

Tudunk olyan kis szolgadiákról, aki szorongató éhségében, útközben hazafelé leszedegette préceptora vacsorájáról a ropogósra sült tepertőt. Falánkságát azzal próbálta mentegetni, hogy mikor a Nagytemplom sarkához ért, akkora szél kerekedett, hogy a kásásról lefújta az összes tepertőt. Talán mondani se kell, hogy az eset vége szomorúbb volt, mint a tejfölös fiúé.

A kisdiák tehát nemcsak leckéket magolt. Megtanult élni is, sőt, örülni az életnek. Hisz mindennap ebből vizsgázott. Mire a bajusza serkedni kezdett, kinyílt előtte a világ. A szobában jobb helyet kapott, a seprést, ablakmosást más végezte helyette, a kisebbek messziről, meghajolva köszöntötték. Elérte a „törvényes kort”, megjelenhetett a kollégium rektora előtt. Ott gondosan megfogalmazott latin nyelvű beszédben kérhette felvételét a főiskolára. Akkor a rektor átnyújtotta néki az iskolai törvény szövegét, ő pedig átolvasva azt, kezet adott rá és aláírta a diákság jegyzőkönyvét. Ekkor öltötte fel ünnepélyesen a zöld színű, kanárisárga szegélyű tógát is, amely által a diákköztársaság teljes jogú polgára lett.

Beöltözés után ez a tóga le nem kerülhetett róla.

A tógátusok rendesen tarkóig érő hajat növesztettek és pödrött kis bajuszt. Régi festmények úgy ábrázolják őket, ahogy méltósággal hosszú szárú cseréppipából pöfékelnek. Tekintélynek örvendenek, megáll rajtuk a leányok szeme. Debrecenben polgári ésszel gondolkoznak: a kollégiumban szerzett tudomány nemesíti meg az embert igazán. Egy tógás diák nem cserélt volna az alispánnal se. Legalábbis erre vall a régi diákdal:

Ha van valami élet,
szép ez a deákélet.
A szél fújja tógámat,
más törli a csizmámat.
Ha sétálok kedvemre,
bámulnak lépésemre.
Sok lány sóhajt utánam,
árkot sem kell ugrálnom.