Meghasadt magányom magja.
Mióta élek én, nagyon
magam voltam. De azt hiszem
most már túl vagyok magamon.


A gondolat, az öntudat,
az éber házőrző ebek
mint holdra, úgy szűkölnek rám,
simogatnak a fellegek.


Nem untat már az unalom,
bő gond-gubámon becsorog.
Belülről visszapisszegnek
rám összetördelt verssorok.


Az erdőn már tavaszodik,
csitri szellőcskék játszanak,
s ha a zárt ablaküvegen
estenként beolvad a nap,


már menni, menni, menni kell,
(az alkony estbe most vegyül)
keresni őt, hol, merre jár,
(jaj, olyan rossz így egyedül).


A séták elfárasztanak
és mint a beteg kisgyerek,
félek a morcos sötéttől,
és hazamenni se merek;


rámunt az ágy is már nagyon,
és jaj, mindenki itt hagyott.
Az utcán magamat várom,
s ha nem jön, összeroskadok.