Hanyatt fekszem
jóllakottan,
súlyos testem
alig moccan,
túl magamon
életem is
alig látszik:
minden könnyű,
minden játszik.


A nap olvad
szerteszéjjel
a fák fején,
testemig is
alig ér el
a lenge fény.


Arra harang
búg - temetnek,
bolyong a hang
majd keletnek,
majd nyugatnak.


Én csak lesem
a felettem
ásítozó
konok lombot:
meg se rezzen,
nem is érzi,
hogy valahol
egy kis világ
összeomlott,
s valakit már
nem bánt a fény,
jóllakottan
fekszik, mint én -
kinyújtja két
béna karját
s az égi fák
betakarják.


1934