Óh Nyugtalanság, csodás keringés
de sokszor zaklatod a szívem,
mikor mint bomlott óra sírsz és
átberregsz lomha perceimen.
Te éltetsz mindent Nyugtalanság,
nem áll egy percre semmi sem
egy porszem se, mely az úttalanság
útjára hull, meg nem pihen,
az is ezer darabra tör el,
s együtt forog
szülőanyjával, a Földdel.


Óh forgó Föld az én fejem, s ha
megállana egy pillanatra,
belenézne az égő Napba,
kifolyna mind a két szemem,
agyam opál sziklává fagyna.
Óriásra nősz te Nyugtalanság,
ha parányi énemből kitépve
forró lényeddel átsuhansz a
keringő Mindenség szívébe,
s mikor bennem minden semmivé lett
te maradsz a legcsodásabb élet.