A város templomtornyai között már messziről kiemelkedett egy négyszögű épület, nagy homlokával, borzolt zsindelytetejével. Apró ablakai hunyorogva néztek a pusztákra, mintha lőrések lennének. Elhagyott bagolyvárnak képzelhették a felé közeledő idegenek.
Pedig Debrecennek régen sem volt vára Egy mély árok vette körül, s azon belül egy vesszőből font kerítés. Ezt szakította meg néhány városkapu, a négy égtáj felé. Bagolyvárnak elhagyott, magában álló öreg épületet szoktak nevezni. Ez nem az. Utcák nyílnak rá mindenfelől, házsorok futnak alá, mint anyjuk alá a csibék. A déli sarkán egy zömök torony emelkedik, benne kis harang. A torony csúcsán bádogból zászlócska izeg-mozog a szélben.
Nem is elhagyatott. Vaspántos tölgyfa kapuja nyitva, előtte őr strázsál. Csizmatorokig érő dolmányban, magas posztósüvegben áll, öles dárdát szorít oldalához. Vállán a öld színű, sárga szegélyű köpenyt lengeti a szél. A kapun kilépni vagy bemenni csak az ő engedélyével szabad. Igazolást kér, zsebébe nyúl, s kis könyvecskéjébe bejegyzi a neveket.
Példás rend lehet odabenn. Ha az időnként felhangzó csengőszóra kurjongatások, visongások nem szűrődnének ki a nagy kapun, az ember azt hinné, katona tábor ütött benne tanyát. De a zsivaj elárulja: iskola ez. Mégpedig a régi, híres debreceni kollégium.
Mégis bagolyvárnak hívják. Vajon miért? Hát éppen ezért.
A bagoly, ez a nagy szemű éjjeli madár ősidők óta a tudomány jelképe. Úrnője, Pallasz Athéné görög istennő pedig az iskolák oltalmazója: arcáról szigor, bagolyszeméből bölcsesség sugárzik. Egy régi iskolai könyvben még tanulták a gyerekek:
Debrecent is láthadd főiskolájával,
hol lakik a Pallasz zöldes táborával.
Az istennő zöld köpenyes tábora tehát a diákság. Azt a lenge köpenyt pedig a vállán tógának nevezik.