Köd

Köd van: a fény megőszült.
Napok óta se láttam
a vén, beteg napot,
örökké ez a bőszült
fehér fantom nyomta a hátam,
szemembe köpött, arcul csapott.

Szörnyűség, sehol egy lámpa:
mocskos fehérség mar bele
fülembe, számba.
Az emberek szótlan mennek el
mellettem: léptük mélyeket dübben,
nyomukban a gond menetel,
lógatják véres szívüket
kesztyűs, hideg kezükben.

Legjobb, ha én is elásom
mélyen a földbe a szívem,
ne érezzen, ne lásson,
ne fájjon...
Ti emberek, ne fussatok el mellettem
oly szótlanul.
Köd van. Jaj, mindenki süket,
szavam a fagyos hóba hull.
És megfagyok, lelket belém fojt,
akármerre is szökném el -
ez a mindent-elhallgató közöny,
s hideg selyembe takarva föd
be ez a nagy ölelő némber:
a KÖD.