Angyalokkal, ördögökkel vívtam,
alkudtam bűnnel, szerelemmel,
már csupa vér lett a kardom,
s, mint csatából megtérő ember,
szabdalt fejem kezemben tartom.
Sírok, nem tudva mit siratok,
győzelmemet vagy tán a kapott
mély sebek láza
szaggatja, tépi, rázza
testem, mert békét kötöttem.
Nem tudom, bizsereg bennem
valami, éget, mint zsarát
számum a forró Szaharát.
De elfulladt már a forrás is,
könny se téved már a szemembe,
homokzátony lett az oázis,
minden órám beleomlik már
egy kitárt karú végtelenbe,
hol vagy Uram, nagy szükségemben
karodon kéne megpihenni...
Jaj, mint kőarcú Memnon szoborban
sír bennem egy titok: a Semmi.