Ablak vagyok. Hóvihar paskol,
forró nap eget.
Valaki egyszer idetett,
hogy kizárjam a sötétséget
s a tavaszi fényt beigyam.

Ablak vagyok, négyszögbe vágva
egy kunyhó falába;
néha előttem megy el az Isten,
hallom, hogy kopog a lába.
Benéz rajtam, hogy ég-e benn
a lélek-űr, a mécsese,
letörli lágyan a szemem,
megsimogat a két keze,
de lép tovább; a vállain
viszi magával álmaim.

Egyszer tudom, majd visszajön,
éjjel, szelíden odaáll
a hold elé és önfeledten
benyomja arcom az a váll.
Megáll akkor az éj fölöttem:
s egy lesz az ősz, a tél, a nyár.