Kommentárok Fogóddz a csillagokba c. új verseskönyvéhez

1.

Jó olvasni Kiss Tamás verseit. Húsuk, vérük, formájuk van. Eleven egyensúlyt alkot bennük az érzékletes kép, a világos gondolat, a hibátlan ritmusban emelkedő-ereszkedő dallam, az arányos és zárt szerkezet, a csiszolt és természetes nyelv. Kellemes, vonzó egyensúly ez. Eredeténél a tehetség áradása és a fölkészült mester tudása munkál.

Számítása is vajon? Minden bizonnyal. Kiss Tamás, az a fajta költő, akit tudja, hogy a mű annál gyorsabban hat és mélyebbre gyökerezik, minél több fölvevő csatornán áramlik keresztül, s ha áramlás közben jólesően telíti, ám nem feszíti széjjel a csatornákat.

Igénye és célja tehát a meghallgattatás, a megértetés. Ehhez idomul verseinek belső rendje is. Nem kibontakoztatja a maga teljességében, önnön törvényeiben a témát, hanem mintegy bemutatja. Nem fölfedez, hanem kalauzol.

Legszebb költeményében, a Legendában egyszerű, gyöngéd képet rajzol a „gondos, szelíd anyácskákról”; a kép arra való persze, hogy kifejezze, serkentse, erősítse, fölmagasztalja az anya iránti gyermeki szeretetet. Nem mond különöset, döbbeneteset erről az érzésről. Hanem mintegy megokolja, majd magasba emeli, fénybe vonja.

Úgy tetszik: ezeket a verseket olvasva a szép, nemes érzelmek iskolájában jársz.

2.

Így hát a pallérozott érzelmek tanára elé. Valóban, Kiss Tamás ezt a szerepet veszi magára legszívesebben s leggyakrabban. A lírai jellem, mely verseinek tükrében megjelenik, híjával van a közönséges, netán alantas érzületeknek, a lefelé húzó hajlamoknak. Nem a jó és a rossz, nem a sár és a fény végletes elemei képezik ezt a jellemet. S nem ütközik meg benne újból és újból az örvénylő indulattal a fegyelmezni és célba irányítani akaró értelem. Magasabb régiókban járunk. Másfajta ellentétek s izgalmak közepette. Szűkebb határú világban.

Akkora téren, amekkorát az eszmények jegyében elő ember bejárhat, beláthat.

Már ezeknek a verseknek a lírai alaphelyzetét is ez határozza meg. Egy helyütt Kiss Tamás az öregedés félelmeire panaszkodik. Mégsem az öregedés jelenségeit írja le, nem az öregedés állapotát vallja meg. Mindez keret marad csupán. Vagy még az sem: egyszerűen adalék. Kiss Tamás lírája annak az embernek a helyzetéből fakad, aki végsőkig megérlelte eszményeit, teljesen azonosult velük, meggyőződött értékükről és fontosságukról, összegezi s mások hasznára, javára átadja őket. Nem az ember létezése, hanem eszményeinek története érkezett újabb állomáshoz itt.

De hová?

3.

Mikor a Sixtus-kápolnában jár, Kiss Tamás a Teremtő ujjának érintésétől azt reméli, hogy „megtelik minden értelemmel”. Párizsban a „geometriák dallamát” véli hallani: úgy tartja, a modern város kavargásába, nyüzsgésébe rendet visz az, hogy az emberért való. Az emberért való igazán? Kiss Tamás nem keres bizonyítékot. Nincs szüksége bizonyítékra, mivel nem következtetni akar. Az eszményeit vetíti ki.

Számára értelemmel az rendelkezik csupán, ami az emberért való. Belső szabadságát is abban látja, hogy „világosodj… légy eledel… ne tudd önmagad végességét”, hogy tehát mennél többet adhasson és adjon másoknak. Fájdalmat pedig akkor érez, ha nem adhat másoknak, ha nem jut el másokig. Kapni már nem akar. Mint ahogy nem védekezik, és nem támad. Nem vállal közösséget semmivel, ami megoszt.

Mégsem nélkülözi az ellentéteket ez a világ. Ellentéteket? Másképp válnak el itt a dolgok. Fokozatuk szerint. Egyik régió azoké, akik akarnak s tudnak eszmények jegyében élni, a „gondos, szelíd anyácskáké”, a másik régió azoké, akikből hiányzik a fölemelő eszmény, az anyává lenni nem akaróké, az anyaságtól húzódozó s úgy ölelkező nőké – hogy a legszemléletesebb példát hozzam. Vagyis: az eszménytelenség ellen? Az eszmények fegyvereivel legföljebb. Szelíden és bölcsen. Tanítva és reménykedve. Hogyan is másképp? Aki tanít, remél.

Kiss Tamás az eszményekben hívő, eszményeket állító humanizmus költőjévé vált.

4.

Költészetéből, gondolkodásából korábban sem hiányoztak ezek a tartalmak. Csakhogy nem tisztán jelentkeztek. Kiegészültek s átitatódtak a hely és az idő megannyi elemével. A történelmi pillanat anyagaival. Eszményeinek emelkedettségében, egyetemességében most teljesedett ki ez a költészet. De a sokoldalúság és sajátosság bizonyos fokú föláldozása árán.

Ebben az összefüggésben kap jelentőséget, hogy Kiss Tamás bőven merít a klasszikus európai műveltségből. A magyarból is tehát. Mindabból, amit Husz és Michelangelo, Goethe és Kölcsey teremtett. Megtérés ez – egyúttal a hovatartozás jegye. Kiss Tamás a klasszikus európai műveltségen nevelkedett. Ezt a hagyományt folytatja tovább, ennek eszményeit fogalmazza újra.

Egyensúlya, harmonikussága mellett azonban a súlyossága is ebből a forrásból fakad. A klasszikus hagyománynak nem a pannon ágával rokon, nem a könnyeddel, a békülékennyel, az életet derűsen élvezővel. Eszményeit mindenek mércéjének tekinti. Életét s a világot egyaránt hozzájuk szabja.

Hajdú-Bihari Napló, 1970. november 7.