Egyik szakavatott méltatója, Szurmay Ernő adományozta Kiss Tamásnak ezt a kijelölő jelzőt, epitheton ornanst: „a kunsági szülőföld legmelegebb hangú költője.”

Kiss Tamás 1912-ben született Kisújszálláson. Költő, tanár, esztéta, irodalomtörténész, literátor. A Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozik. Költői pályája a Babits szerkesztette Nyugatban indult 1934-ben. 1934-ben egy időben jelenik meg Weöres Sándor és Kiss Tamás első verseskönyve, a Hideg van, illetve a Szembe a széllel. Műveiket Weöres kérésére kicserélik egymással. 

Életre szóló barátságot kötnek. „Nemzedékünkben, versben, formában ő volt a tökéletesség” – írja Kiss Tamás Weöres Sándor 70. születésnapjára. Ő maga csendes, halk szavú, elégikus alkatú lírikus, ezért a pedagógus társadalom elsősorban, mint a debreceni egyetem gyakorlógimnáziumi tanárát tisztelte meghajtott fővel. Magyarország egyik legjobb tudós magyartanáráról csak alázattal szoktak beszélni. Bölcs volt a katedrán: tájékozott, pontos, jó megfigyelő és ítélő, és nagyon okos. Magyartanári körökben mindig közkedveltek voltak írásai: A lírai mű megközelítése (1969) és az Így élt Móricz Zsigmond (1979) több kiadást megért. Emlékszünk, Csokonairól szóló regényét (Hajnal hasad, 1955) szívesen olvastuk. De igen fontos alapműve lett az irodalmi önképzőköröknek, írogató kisdiákoknak híres tanulmánya, A verseléstől a poézisig (1985) is. Mindeddig tíz verseskönyve és kilenc prózai kötete jelent meg a Kunság költőjének. Túl a nyolcvanegyen, még mindig aktív gondolkodó. Isten éltesse még közöttünk sokáig erőben, egészségben!

Kiss Tamás a költészet ősi szerepét, „a régi hangot” még Ady, Babits felfogásában hallja: „a költészetnek gyógyító ereje van.”

Őrá is illenek Ady Endre szavai: „Papnak indult lélek, de szabad, pacsirtás, Szentírásos ember, kinek szent az írás.” S félelmesen táncolnak előttünk ma is etikus sorai: „Az irodalom kezd teljesen magányüggyé válni. Fogyasztói civilizációnk kalmár szellemű, a fércművek, a horror, a botrány krónikák felé fordítja a még olvasó emberek figyelmét. A kultúrának alig van rangja” – olvassuk a Rejtett évgyűrűk-ben, 1987-ben.

Azóta még romlott a helyzet.

Pedig Kiss Tamás azt vallja, hogy a költészet tiszta forrás. A verseléstől a poézisig című remekművében választékos, sőt mívesen kiérlelt mondatok, pontos, megvilágító egyéni példák fedik fel Kiss Tamás nyugatos ars poeticáját, költővé válásának folyamatát. Megvallja, Szenci Molnár Albert zsoltárain tanulja meg, hogy a költészet varázslat: „Küzdelmek, gondok, gyötrelmek oldódnak fel az énekek nyomán. Különös értékkritérium fogalmazódott meg akkor bennem: lám a poézis valóságos, mindennapi erőforrás. Ha valaha is aggályom volt a költészet »haszna« felől, ezek az esték eloszlatták.” Kimondja: „Versíráskor nem annyira gondolkozunk, mint inkább cselekszünk.” S íme, itt bukkanunk rá az ismert – „a Babits -Nadányi - Weöres - Kiss Tamás által aforizmává csiszolt” – nyugatos költői szentenciára is: nem a költő írja a verset, a vers írja a költőt: „Fel kell tennünk egy abszurdnak tűnő kérdést: lehetséges az, hogy nem a költő választja a verset, hanem fordítva? Igen. Az alkalmi költők keresik a »témájukat«, de a vers meg akar valósulni. A vers olyan létező, aki meg akar valósulni, és megkeresi a költőjét, hogy testet, formát kapjon, életet nyerjen.”

A formaérzékeny poéta doctus mondja a következőket is, esztétikai tétellé emelve az eredeti észrevételt: „A vén cigányban őrjöng, tombol a költői szív, viharzik a vers, a forma meg se rezdül. Évezredekre összetartja a nemes matériát. A formában válik a lényegtelen is lényeggé.”

Ugyanakkor, amikor a művészi valóság sohasem felszíni.

Kiss Tamás költészetén is megtanulhatjuk, hogy ha a valóság – költészet - olvasó kapcsolatában a költészet prizmáján át nézzük a valóságot, akkor az gazdagabb, igazabb, tágabb, értékesebb, élményszerűbb lesz; a vers tehát tiszta forrás. A költő szava kiteljesít, íze, zamata, hamvassága kimondja azt, amit nem tudunk, de vágyunk rá. Kiss Tamás költészete is éltető, tápláló, erőt adó. Saját verseire is igazak voltak azok a bölcs sorok, amiket Kiss Tamás általában a költészetről mond: „A költészet szellemünk itala, benne létezésünk rejtőzködő arca világosul meg […], a vers olyan, mint a Nap tuberanciája: fény és erő. Akkor jön a vers, mikor körülöttünk a világ éppen szétesni látszik.”

Most nézzük meg a körülöttünk lévő világot Kiss Tamás verseiből, a tiszta forrásból táplálkozva!

A verseléstől a poézisig című kiváló esztétikai vallomásban gyönyörűen, bensőségesen ír arról, miképpen is született meg sajátos Alföld-élménye. S hogyan érintette meg a „puszta lehelete”, a származása révén belülről megélt tér- és időélmény tágassága, fensége, panteizmusa!

Kiss Tamás verseinek tájelemei, látomásai, életképei is gyakran a puszta mikro- és makrovilágából eredeznek – de ő nem ír sohasem összefüggő tájleíró verseket, mint Petőfi. Kiss Tamás a gyermekkorában elraktározott pusztai képmozaikokat leginkább az emlékező, elégikus hangulatú verseiben tudja feleleveníteni. Gyakran a csendhez és a végtelenhez köti ugyanakkor az emberi sorsból és a magyarság sorsából később meglátottakat is!

Az Este a tanyák közt három részre tagolt a költő által. A kozmikusság, a végtelen ihlete itt is uralkodik. Különösen az 1. és a 3. részben. S ehhez tapad az elementáris, alapvető szeretetvágy.

A Takáts Gyulának ajánlott kitűnő vers, a Vasárnap három miniatűrből áll. Az impresszionista tájképek (makrokép és mikrokép) keretében kontrasztos nyomatékot kap a zsellércsendélet. A „tér- és idő-végtelen” változása közepette változatlan, állandósult a nyomor.

Igen tanulságos a Képeskönyv gyerekeknek ciklus 1. verse, A puszta, amely a gyerekek számára érteti meg a felfedezett két pusztai értéket, ékességet: a végtelent és a csendet. Ugyancsak érdekes e ciklus 3. verse, A duda. A költő a vén dudás, Tulok Balogh Márton legendáját örökíti meg a híres karcagi Morgó csárda színhelyén. A dudaszó a költészet varázslatává válik. Mindenkit hatalmába kerít.

A költő Kiss Tamás maga vallja: „Legátfogóbb képe alföldi emlékeimnek a Kunsági elégia.” Fő költői művében a magánéleti fájdalmat a közösségi lét veszélyeztetettsége erősíti fel. A felelősségérzet és a tehetetlenség tudata együtt fokozza a szenvedést ebben a sorsanalízisben. A költői én kitaszítottsága a népi származásából, illetve hűségéből, ugyanakkor halkszavúságából ered. Kifakadásában világosan látja 1941-ben közössége helyzetét, pusztulását, alig-alig pislákoló jövőjét.

A költemény négy részből áll. Az 1. tétel életkép. A 2. tételben megindul a panaszáradat. A 3. tételben feltárulnak a sebek, a magánélet fájdalmának igazi okai. Megtudjuk, a magyarság sorskérdései determinálók az egyén, a költői én számára. Tépettségét, szenvedését a közösségért való aggódás okozza. A 4. tétel a kialakult hontalanság következményeiről szól. A költői én bevallja a szakadékot közte és népe között, de az összhang megteremtődése után vágyódik.

A Kunsági elégia 4. tétele a legösszetettebb. Nehéz a feladat: szinte már csaknem lehetetlen a műfaji megnyugvást, vigasztalódást megtalálni. Mivel a költő és népe nagy találkozása még nem bizonyos: az elmúlás egyetemes tendenciája megmarad. Egyedüli, halvány reménységre csak az ad okot, hogy valaha már egyszer, más körülményben már megtörtént, lehetséges volt a közös tábortűz. Íme, a költői vágy és az elveszett közösség emlékének, nosztalgiájának összekapcsolása lett az a bravúr, amely a zárlat előtti utolsó sorokban a vigasztalódás irányába mozdította el a háborgó lelket. A „hátha megismétlődne” sovány, halvány reménye…

A 4. tétel keretes zárlata azonban a borongós, mélabús, panaszos hangot ismétli. A dermedtség tehát nem, vagy nehezen oldódik. Nem tudni hát, a reménység visszahőköl-e: mert a mai körülmények (ne felejtsük, ekkor 1941-et írunk a történelmünkben!) nem megfelelőek! Így hát összetett, elgondolkodtató, sokkoló befejezésű ez a nagy költemény!

És most nézzünk meg a legutóbbi, a 10. kötetéből, A végső szó keresése címűből is néhány versét!

Itt sajátos előnyhöz jutottak az epigrammák: a csattanóra való kihegyezés. A költősors fintora a Jövő; a Kádár-rendszer szégyenletes, cinkos kompromisszumáról, „rózsaszínű” farizeusságáról vall a Hatalom. A Gondolat és az Oltár a halhatatlan gondolat és a hit legyőzhetetlenségét hirdeti elemi erővel. Az etikus ember tisztességével szól hozzánk két csodálatos isteni versében is. Az egyik a Rám ismersz-e majd…, a másik a Hajnali zsoltár-hang. Ki tudja, hányszor tett már számvetést az öregedő lélek, a debreceni irodalmi élet doyenje, a „kunsági szülőföld legmelegebb hangú költője”? Lassan félretesz már minden földi gondolatot…

A Rám ismersz-e majd című himnuszban az örök hűség, az emberi jóság könyörög istenéhez: egyetlen kozmikus kép ez a vers. A végtelen időben és térben az utolsó ítéletig botorkál a költői én, az őt megillető helyre.

A Hajnali zsoltár-hang is az öregkori líra szép darabja. Az életvágy csendes, utolsó vitája ez a könyörgés az Úrral a szép halálért:

Lesem egy ujjad mozdulatát, hátha elég az is
arra, hogy ne hagyj, ne akarj még.
Nyugtass, hogy voltam az élet előtt is,
majd leszek az élet után is. Várj rám
egy kicsikét… Takarj be, miként a gazda
a búzamagot betakarja a csűrbe.

Önvigasztalódásai, nemes értékadásai ezek a csendes, halk szavú himnuszok egy hosszú életútnak. Ők is tiszta források nekünk egy tiszta életút végső határán…

És úgy érezzük, a Jászkunság iskoláinak a Kunság költőjét, Kiss Tamást illik tanítaniuk.

Isten éltesse hát e tiszta forrást, Kiss Tamás művészetét sokáig!

Karcag, 1993. november 27.