Tiszántúli írók és költők művei – Debrecen, 1954.
A gyűjtemény megjelenése kettős örömet jelent Debrecen számára. A könyv a debreceni könyvkiadás első terméke a felszabadulás után, nyomdánk tehát ismét műveket ad dolgozó népünk kezébe. De öröm számunkra a gyűjtemény azért is, mert ez a Tiszántúl irodalomkutatóinak és élő íróinak figyelemre méltó seregszemléje.
A Túl a Tiszán tartalmilag két nagyobb részre oszlik. A Múlt című fejezet ismeretlen vagy elfelejtett műveket ad régebbi íróinktól. Itt vívódik Móricz, hogy megragadja a „debreceniség” különös tartalmát, hogy megfogalmazza azt, ami ebben a vonzó „gőg”-ben az elmúlt századok levegőjét árasztja. Ady kedves Csokonai-cikke a szobor köré tömöríti a télbe veszett város hideg életét: a riadt szerelmeseket, Kékinét, a koldusasszonyt és a „borzas legényt”, akiben dallá olvad a szomorúság és dac a szobor életes varázsától. Csokonai, Fazekas, Tóth Árpád ismeretlen művei mellett Oláh Gábor és Gulyás Pál verseit kapja az olvasó. Gulyás verseinek válogatása nagyon szerencsés. Nem rögződnek egy korhoz a költemények, hanem a költő művészetének legjellemzőbb sajátosságait hordozzák.
A Jelen című fejezet a ma élő írók műveit mutatja be igen gazdag tematikával. Csaknem teljesen felölelik mai életünket. Ebből a szempontból a szerkesztők komoly munkát végeztek. Tág szemhatárú, mély képet hoznak a jelenről az olvasó elé; az élet problémáit is szépen hangszerelik a művek. A társadalmi ember értelem és érzelem világának teljes átélésére és kifejezésére törekednek. Így elég változatos és színes a kötet által nyújtott összkép. Az persze természetes, hogy az ilyen nagyszámú és különböző tehetségű, kezdő és már befutott írók közös szereplése komoly egyenetlenséget is eredményez; az olvasó egymás mellett látja a komoly értéket és a próbálkozást. A prózai rész általában gyengébb a költemények szintje mellett. Ezt sok egyéb tényező mellett az is okozza, hogy az írók fele készülő nagyobb művéből közöl részletet. Az ilyen részlet kiválasztására pedig mindig komoly gondot kell fordítani írónak és szerkesztőnek egyaránt. A mű egész folyamából kiszakított rész kell, hogy éreztessen valamit az egész mű levegőjéből és valamilyen egységet hordozzon magában. Az egységet persze nagyon tágan kell értelmezni. Az alakok sorsa az élet egy-egy részeseményében kell, hogy átmenetileg nyugvópontra jusson, és azok az eseményekkel együtt bizonyos irányban alakuljanak. Ilyen jellegű Fábián Sándor, Kiss Antal, Veres Péter közlése és Tarr Ferenc dráma-részlete. Kiss Antal és Veres Péter műve ad ebből a szempontból egységes képet. Varga Julcsi kenyérsütése az emberi élet folyamatának egy kedves epizódját ragadja meg. Azáltal, hogy a hős bizonyos feladatot old meg, képes a cselekvés valószerű izgalmát felkelteni. Az író Julcsa munkáját aztán az emberi helytállás jelképévé növeli.
Kevésbé szerencsés Tarr Ferenc és Fábián Sándor választása. Tarr Aranygyűrű című darabjának közölt részlete nem sokat mond, az egész mű levegőjét nem érezteti, s mint részlet is szétfolyó; ezért kellett végül vázlatosan összefoglalni a színdarab tartalmát, s a részt beleilleszteni a futólagosan ismertetett események egészébe. Fábián túlméretezi a helyzeteket, de a pillanatok drámaiságát nem helyezi át az alakok belső életébe. Fölé nő a konfliktus jellemeinek; lényegében nem élik át az 1944-es év megrendítő izgalmait.
Koczogh Ákos és Kiss Tamás regényrészlete az események összeütközését adja; azt a pillanatot, amely nagy jelentőségű, kihat a hős egész életére.
[Koczogh írásában] Misztótfalusi Kis Miklós élete első nagy csalódásának színhelye éppen Debrecen. Az előző helyzetekben az eszmeiség csúcsaira emelkedik a hős. „Azt mondta, hordhatják neki targoncával a pénzt, ő eljön, mert nem uraskodni akar, hanem a népet szolgálni.” Ott hagyja a világhírt és gazdagságot jelentő Hollandiát, hogy a szegénylegények forró izgalmával és szerelmével legyen itthon az írás terjesztésének munkása. Az, hogy szegény lesz, nem jelent számára meglepetést. El van rá készülve. A legkeserűbb élmény más oldalról éri: életének tiszta eszmeiséggé magasztosult célját, a könyvet vetik meg; nem kell senkinek. Csak Nagy András, a szűrszabó mester és egy vén jobbágy áll megértéssel mellette. Ez az esemény előhírnöke, szinte jelképe az európai hír csúcsait megjárt „hitvány vasműves” hazai sorsának. Kár, hogy a „debreceni iskola” nagy tanulságát elnagyolja a közlemény. Ennek a külső mozzanatokkal párhuzamosan Kiss Miklós belső világában is az érzelmek legmélyebb rétegét kellene felkorbácsolnia. A részlet megkerüli ezt a problémát. Tulajdonképpeni hőse János, Kiss Miklós legénye, aki tág szemmel merül bele a Kollégium titkaiba, de megragadó alakja nem helyettesítheti ebben az esetben a mesterét.
Kiss Tamás Csokonairól készülő regényéből közöl részletet. Az írásnak van történelmi levegője, alakjait biztos kézzel és nagy jellemző erővel formálja az író. Egy ponton mégis homályban hagy bennünket; a drámai pillanat elő- vagy mellékjátéka Csokonai 1795-ös kicsapásának. Központban Domokos főkurátor van, Budai Ézsaiás és társai őt akarják meggyőzni a kiutasítás helyességéről. Az író nem rajzolja pontosan Domokosban a véleményváltoztatás karakterét. Nem lehet tudni, hogy a végső álláspont kialakulásában mennyi a renegát, forradalmi eszmék gyűlölete a Voltaire-olvasóban, vagy mennyi a viszonyok kényszerűsége előtt való meghajlás, a császári zsandároktól való félelem. Nyilvánvaló, hogy Csokonai egész életpályájában csak epizódalak Domokos, de az író a helyzet alakulásában itt központi helyet biztosít neki: lényegében az ő pálfordulása löki az események menetét a drámai csúcspontig. Ezért az indokok, a körülmények, az eszmei-érzelmi elemek összecsapását is élesebben kellene rajzolni. Domokosban sokkal tisztábbak, emberibbek ezek, mint a jelenet többi szereplőjében; nem vegyülnek kicsinyes és alantas indulatokkal. A részlet alapján komoly várakozással nézünk a regény megjelenése elé. Ha mindenütt erőteljesen zeng ez a nemes, ódon patinájú nyelv, ha ez az alakteremtő erő végigárad Csokonai eszmeileg is helyesen felfogott pályáján, akkor esemény lesz a könyv mai irodalmunkban.
A novellisták között kétségtelenül Egri Lajos, de Varga Imre és Barota Mihály írásai nagy tehetséget mutatnak, érdekes Szabó Pál 1982-ben játszódó Szivárványerdője is. A kommunizmus idejére teljesen átformált Tiszántúl arcát rajzolja meg.
Említettük már, hogy a kötet lírai anyagának átlagos színvonala magasabb a prózáénál. Kiss Tamás, Danyi Gyula, Bihari Sándor és Boda István versei komoly élményt jelentenek. De szépen fejlődik Kalász László is, bár egyelőre még inkább játszik a költészettel; a szép szavak, az ötletek, a képek kicsiszolgatásának és variálásának bűvkörében él. Csak néha képes arra, hogy gondolatot lopjon ebbe a szín- és hangáradatba. Rácz Károly is megérdemli a figyelmet. Tárgyias jellegű versei (egy-egy alak megéneklése a múltból és a jelenből) jobban sikerültek, mint személyes érzelmeinek formába öntése.
Bihari Sándor költészete határozottan mélyül. A tárgyak és az ember életének legapróbb részleteibe is behatol, s ebből vonja ki a líraiságot. Ezzel együtt jár az, hogy a valóság látása is teljesebb, tisztább. Új szín ömlik el versein, egy magabiztos, tisztultabb tónus. (Szép a hajnal, Üdvözlés, Kisgyőr). A részletek líraiságának ezzel a higgadt, de átható melegével párhuzamosan szerelmi élményét is mélyebben átéli. A Három nap zúgtak a hegyek című vers őszinte hangja, az érzelem kozmikus kivetítése egyedülálló ebben a tárgykörében. A kötet hozza Boda egyik legcsodálatosabb hangszerelésű versét, a Cigányok címűt. A cigányok helyzetén és életén töprengve nagyon magasra emelkedik művészete. Az egymást váltó és vívódó kérdésekben e nép egész története benne lappang. A táj és az este ragyogóan fonja körül a „nomádtanyát”, s szinte bűvölő összhatásából bukkan elő a költő szava: „tegyük emberré ezt a népet”. Igényességét, az élet és a nép szeretetét, művészetének egyre erőteljesebb kibontakozását, érzelem és gondolatvilágának gazdagságát bizonyítják többi versei is.
A kötet szerkesztői jó munkát végeztek; a közölt anyag a legmagasabb mércét is elbírja. Mai íróink műveit szépen vezeti be a múlt értékeit feltáró kutatók eredményeinek bemutatása. Különösen fontos az, hogy a jelenről és a jelennek író költők és elbeszélők életünk szépségeit a problémákból is ki tudják bontani. A jelen nehézségeinek legsúlyosabb konfliktusaiból is (Varga Imre: András-nap, Boda István: Súlyos törvény) erőteljesen, alkotásra, építésre készen, a jövőben bízó hit erejével bukkan ki a dolgozó ember. A tiszántúli írók az egész ország népéhez szólnak, de témáik ebben az országrészben gyökereznek. Itt bontakozik, vagy itt bontakozott ki művészetük; emlékeik ide kötik őket. A népről beszélnek, az egész ország népéről, de egy-egy bihari vagy hajdúsági arc és esemény van az ő szavaik mögött. Az itteni élet sürgés-forgása készteti őket dalra. Fogadja hát Tiszántúl és Debrecen megkülönböztető szeretettel ezt a kötetet. Az életről beszél, az élet ezerszínű, de egyértelmű nyelvén ez a kötet.
Néplap, 1955. január 23.