Kiss Tamás: Mérleg hava

Kiss Tamás otthon van Debrecenben. Szereti a négy égtáj valamelyikéről mindig fújó szelet, a Darabos utcát, amely már csak volt, Csokonait, akiről regényt írt, Kölcseyt, akinek lassan már háza se lesz Debrecenben, a ritka esőt, mint Fazekas, a kertet is úgy, mint az, és kálomista is, bár nem látványosan, noha szövege szövetén minduntalan átüt a zsoltár: "s mint szarvas szép híves patakra, / színed elé kívánkozom", de még a dicséret fordulata is néha: „szabadság, hű társam, jövel”, mint amaz ének egy sora: "Szentlélek, ó, jövel, jövel". Olyan sincs még egy, aki a pontos verset úgy megírta volna Gulyás Pálról, mint Kiss Tamás. S volt egy korszaka, mikor visszhangozta is Gulyást: „e drága jelleg az enyém”. Így mondta, Gulyás kedves szavával, de mondta kedves ritmusaival és formáival is, mert száját a Gulyáséhoz igazította akkor.

Nem az a legemlékezetesebb verse, amelyik Debrecenről íródott, ahogy Gulyás Pál sem akkor a legnagyobb poéta, mikor azt írja: „Debrecen, ó-kikötő, tájakat összekötő.” Mint ez, a Kiss Tamás Debrecen-definíciója is a pontosság okán gyönyörűséges.

Ki nem mindig az vagy aki vagy,
de voltál és leszel.

Aki nem időzött Debrecenben talán nem is érti mindjárt, de ha szítta Debrecen levegőjét, azt is hallja, amit nem a sorokba vett a költő. A bibliás fordulatosságot mindenesetre. A szigorú-büszke Jehovának a hangját hallani, az ószövetségi és református Úristen dölyfös nevét: vagyok, aki vagyok. S a zsoltáros reminiszcenciát is fölfogja a „voltál és leszel”-ben, mert hallani itt azt is, hogy „te voltál és te vagy erős Isten, mert te megmaradsz minden időben.”

Ennyi talán elég is belekötni Kiss Tamást a debreceni maradandóságba. De ugyaninnen lehet – kell – kibontani is. Kibontani a kövek alól. S ez rendjén is van, mert a legigazibb Debrecen mégis – Gulyás Pállal értve egyet – a kövek alatti Debrecen.

Úgy vagyok már, akár a régi szolga,
kit helye köt, még tenni-venni kell,
pedig hát nincsen is már semmi dolga,
rászólhatnak, elküldik, menni kell;
ám nincs erő, mely kötelét eloldja,
így a Földet próbálja venni fel.
Szegény öreg, szánandó parasztja,
azt hiszi, a terhe még marasztja.

Akármerről közeledem a vershez, kikezdhetetlen, mint a tömb, s olyan egész, mint csak a remekművek. Mert az ez a vers, remekmű, s akad még néhány ilyen ebben a verses könyvben. Utolsó két sorát Arany is írhatta volna legjobb pillanatai valamelyikében. Akár a zengzete – a dallama – az is Arany fülére vall. Az unt jambus nem tud énekelni így, mélyebbről zeng ez a nyelv. Mintha olvadt arannyá hevítette volna a költő elébb a szókat, s új formákba ömlenének e versmondatokban. Mert ki fejti meg titkát az ilyen sornak: „pedig hát nincsen is már semmi dolga,” – Tárgyilagos is, torokszorító is, természetes is, öregesen szószaporító is, de tömörségéhez kétség sem férhet, hiába a „hát”, „is” meg a „pedig”. Vagy vehetem példának a Hegedű című szonettet; shakespeare-i erő a kifejezésben, hasonló nemes muzsika. Rejtett dallam és tárgyi pontosság. Mert úgy van az, hogy a botfülű ítészre olvassa:

Néked a szó csupa csont-bőr-ín keveréke a műben,
s ami mögüle fuvall, arra fogat vicsorítsz.

Kiss Tamás verse nemcsak a szóban, a szavak közt, a szó mögött is él.

Egész élet munkáját azért nem lehet néhány gyöngyszemmel fölmutatni. Nem, sokkal több Kiss Tamás verse! S ezt is dicsérni kell! A mértéktartását, arányérzékét. Indifferens életkörülmény se lehet alibi a költőnek, ha már vétkes a poétaságban. Költőnek egyetlen társa lehet csak, a szabadság, s ez Kiss Tamásnak ott is megterem, ahol az igát húzza. Mert csak akkor költő, ha verse igazolja. Erre utal magával szemben támasztott igénye. Neki nem menedék, mert nem mentség, ha bajban van az az „egy kis független nyugalom”.

Adott viszont a sors Kiss Tamásnak nemzedék-társakat. Ebben a könyvben két nemzedékbeli említtetik. Weöres Sándor és Takáts Gyula. Egy nagy költő-nemzedék két jellegzetes alakja. Egyik, mert egyenlők közt az első, a másik, mert sorstárs is, ugyanazt teszi a Dunántúlon, mint Kiss Tamás Debrecenben. Ragaszkodik nemzedéktársaihoz, mert tudja a titkot. E nemzedék nagy poézisének titkát. S egyszer már ezt is vizslatni kéne! – Kiss Tamásra nézve fölsejlik valamennyire a titok nyitja. Ez a nemzedék tudta már korán, s azóta csak tökéletesítette tudását, a mesterséget. Ennek a nemzedéknek van poétai világnézete. Kiss Tamás is pontosan tudja, a poézis valamely egész, melyben a valóság és valami más elegyül. Parabolát ír Németh László egy költészetre vonatkozó remek mondatára.

de a munkamegosztásból kimaradt,

az a Németh László-i mondat, avval egészen, hogy a költő maradt ki a munkamegosztásból, és Kiss Tamás így folytatja:

Ám a rend és az egyensúly végett
elvállalta az emberiséget.

A Szindbád estéje záró sorai e távlatot a nyelvre nyitják:

Hátha majd minden elveszített szóra rátalálsz,
minden szó értelme azonos lesz önmagával
s akkor nem leszel többé egyedül.

Nem mondhatunk többet se, kevesebbet se, elég kijelenteni, él egy költő Debrecenben, megél!

1972