Aczél Géza: Az ősz hajú poéta

Ki hitte volna, hogy az ünnepi pillanatokban ennyire nehéz lesz a pályatársnak az ősz hajú poéta elébe állnia? Mert mit is mondjon a saját életútját másfajta idegrendszerrel, más ritmusban ketyegő biológiai órával morzsolgató egy szuverén világról, melyet – e töprengésen zsákutcáiba nem keveredőknek mondjuk ki előre – régóta tisztel és becsül? Hiszen túljutottunk már azokon a zónákon, hol olcsón vetjük a másik kezébe a dicshimnuszokat és a lazára font virágos szófűzéreket. Legyen az első főhajtás, hogy igényes alkotónk még a helyzet teremtette emelkedőkön sem ezt várja tőlünk, hanem a hitelességet és a magunkból magányos óráinkban kigyötört gondolatot.

Ez az igényesség azonban nem csak emel, hanem bénít is. Kérdezzem hát szónokian, az illyési sugallatok óta kissé értelmetlenül: honnan jöttél? Feszítve szét a lepergett idő egymásra kövesedett rétegeit, melyekben már kicsomagolhatatlan nyomatokként préselődik Babits átható pillantása, Németh László zaklatott, gyönyörű illúziója, Gulyás eposzi szertelensége vagy Weöres érinthetetlen, gyermektiszta filozófiája? Ugye, nem tehetem? Akik ezt a narcisztikus hivatást valamelyest is ismerik, tudják, a megítélés gyalulatlan asztalára Te küldetésed saját ajándékait pakoltad ki: megőrizted a kunsági nagyapa időtlen tekintetét, egyetlen ihletforrásba terelted az ezüst kor igényességét és az elkalandozókra zablát vető népi gondolatot. Szeretetben oldódik ezen a meggyötört tablón a tanári pedantéria, varázslatos a családi békesség, és miután nagy debreceni mítoszokra is rímel, dallamosan tiszta rímmel – az üvegcserepeken gyaloglóknak bizony hogy irigylésre méltó múzsától vett ajándékod: Lilla.

Erről ennyit. Mert férfiak vagyunk, mert szemérmesek vagyunk. És pontosan tudjuk, a teremtő, kitakarózó ember a legvédtelenebb. Érzéketlenül kérdezem hát: hová mégy? Aztán hosszú, rezignált pillantásokkal lessük a képzeletbeli felhőket, s az időtlen kéket, mely hétköznapjaink szürke tolongásából még elővillan? Hogyan tehetném? A készülődésnek csöndes koreográfiája van, ily szűken és ily erős világításban létünk és lelkünk legmélye nem tapintható.

Hiába őröl hát a honnan és hová pokoli malma, egy pillanatra csak meg kell állnunk az ünnepi dobogón. Mindazért, amit már eldadogtam, s mindazért, amiért közös barátaink ideküldtek: jelezni írótársaid figyelmét, szólni Alföld-béli teremtő munkádról, köszönteni az írócsoport tiszteletbeli elnökét. Az óhatatlanul zajos képből lassan kihátrálva magam mégsem a biográfiát idézném, hanem egy felismerést és egy őszinte érzeményt.

Az előbbi a nehezebben emészthető, mivel ideológiai görögtüzek időszaka teremtette. Hitelének viszont nemigen árthat, ha olyan valaki mondja, aki évtizedek óta nehezen szokja a hely szellemét. Igenis létezik magas rendű lokálpatriotizmus, a személyiség teljes és hiteles kibontásához aligha vezethet tisztább út, mint a kulőr lokálon át. S ebben is modell értékű életművet teremtettél a nagykunsági mítosztól Nagyváradig, a Hortobágy asszociációs rengetegétől a Kollégium zseniktől zsúfolt árkádjaiig. És Te pontosan tudod, mikor híg divatok árnyékában bölcsen elbotorkálsz, hogy az értékektől ideges rágógumi-költészet, a magát gyakran modern iróniaként aposztrofáló Hócipő-próza, a nemzeti érzéssel egyre riasztóbban szórakozó ál-egyetemesség – ez az igazi provincia. Mivel az már nem különít el, példának nem tart meg és eszményekhez fel nem emel.

A másik mozzanat látszólag sokkal személyesebb és sokkal egyszerűbb. Valahogy a világ úgy alakul, hogy egyre több benne az önző, akarnok erő, a siker lihegése és a félérett indulat. Azt hiszem, mi csalhatatlanul érezzük ezt. Ezért aztán, ha benyitsz hozzánk a szerkesztőségbe, nem csak a fogasra vetett míves botod a különös élmény, amint böködi-ingáztatja a zuhogó idő. Tapintatos türelmed, megejtő nyitottságod és a lényedből áradó békesség is az. S mindezt szinte egységbe rendezi klasszikus fejformád. Ilyen fejet csak egy igazi humanistának metszhet a természet. Hiánycikk ez az arc, Tamás! Őrizd még nekünk!

[Aczél Géza - Köszöntő, 1992. szeptember 5. - Déri Múzeum]