Bényei József: Mérleg hava

Kiss Tamás köszöntése

Áll a szél a cseresznyefa alatt. Vagy odadűl pihenni a kicsi asztalhoz? Jó nyugalom van, amiben kitisztul a lélek, a szem is könnyebben rátalál a sugárzás örömére. Költő kertje ez, nem a kertész gondoskodása, hanem egy alkotó ember arca néz vissza a fákról. Itt egy parányi gyergyói fenyő, amott egy serkenő olajfa a jó barát kertjéből, ahol már daruk dörögnek.

Forró nyár van, de a kertet már megérintette a sárga ősz, száradt levelekre lépek, sápadoznak a füvek is.

- Maradjunk itt – kérem a házigazdát.

- Gyere csak, benn még hűvösebb van.

S benn a szobában, amelynek ablaka a cseresznyefára néz, tovább sűrűsödik a kerti csönd. A könyvek, képek a falakon, zongora, régi patikai tárgyak fognak körül, míg asztalhoz ülünk. Ehhez a nyugodt világhoz szinte természetesen társul a párás pohárban pezsgő, köszméteszörp.

Alkalom hozott ide. Kiss Tamás, költő-tanárnak, a Magyar Írók Szövetsége debreceni csoportja titkárának közelgő hatvanadik születésnapja, s a ritka öröm, hogy az évforduló ünnepére a Szépirodalmi Kiadó megjelentette válogatott versgyűjteményét Mérleg hava címen.

Talán nem szorul magyarázatra ezután, ha beszélgetésünk során éppen a vers kerül először szóba, a költészet, mint egy élet meghatározó lényege.

„Mint szülőasszonynak a kínok
úgy fáj a vers nekem,
örömeim között is sírok,
dajkálva énekem.

Asszonyok kemény nyoszolyákon,
ezt csak ti értitek,
szomjúhozó cserepes szánkon
ezt a konok hitet.”

- Számomra is anyai örökség a költészet. Mély érzelmi légkörben nőttem fel gyermekkoromban. Először a zene izgatott, muzsikus akartam lenni, de a kisvárosban nem volt mód erre. Megmaradt hát a szó zenéje, s ráéreztem, hogy legtökéletesebb művészet a szó művészete: a vers. Erre irányítottak a műfordítások is, s számomra a vers ma is zenei intonáció. Később a zene mellé a forma tisztelete társult, minden formáé, elsősorban a versé.

(Közbeszólnék, de csak magamban teszem, Számomra az egyik legmegrendítőbb élmény Kiss Tamás költészetében az állandó megújulás igénye, az a felemelő kiteljesedés, ahogyan már élettapasztalatokkal telten is képes volt költészetét úgy megemelni, hogy etikai és emberi normái változatlanul tiszták és szilárdak maradtak.)

- A formával, a szakmai tudással, rutinnal nem elégedtem meg soha. A költészet igazi művelésének alapvető feltétele az élettel, emberekkel, közösséggel való tartalmas viszony, szép kapcsolódás. Ha gazdagodott a költészetem az évtizedek alatt, az a közösséghez való viszony kiteljesedése is. Védekezem a magány ellen, ettől félek a világon a legjobban, s bár születik vers ebből a félelmi állapotból is, igyekszem túljutni rajta. A költő megújulása nem annyira költészet, mint inkább emberség dolga. Nem vagyok úgynevezett modern ember, az elidegenedést nem tudom átélni. Éppen ezért írok, hogy küzdhessek írásaimmal az elidegenedés ellen, az egyetemes emberi értékekért. Konok hittel hiszek az emberi értékekben. Ez éltet emberként is, költőként is.

„A költő épp egy madárral
játszódott,
ahogy az ajtó előtte becsukódott,
utána hagyta szállni a madarat,
de a munkamegosztásból
kimaradt.
S ott kezdődik, hol nagyságot se
mérnek,
ahol a kicsinyek is véget érnek,
nincsen őnála se drága, se olcsó,
arány vagy mérték: ő a legutolsó.
Ám a rend és az egyensúly végett
elvállalta az emberiséget.”

(Ha a verset olvasom, megilletődöm. Micsoda makacs és tiszta harmóniaigény! Formában, tartalomban ez ragad meg, ahogyan az emberiség dolgát próbálja harmóniába kötni. S ez az igény mindig együtt jár a klasszikus értékekhez való ragaszkodással, költői és emberi normái mély gyökerűek, évezredesek, s így maiak.)

- A reneszánsz és a felvilágosodás adta számomra az alapot az életem építéséhez. Később segítették ezt a megismert ókori klasszikusok is. Az emberi értelem kiteljesítése és használata – ez ragadott meg bennük. A klasszikus teljesség, az értelemmel való élés: milyen kár, hogy a mai ember alig ismeri ezeket. A 15. és 16. század, majd szinte egymáshoz tartozóan Csokonai és Rousseau, valamint főhadnagy Fazekas úr teremtette meg bennem azt a teljességigényt, amelyet szeretnék verseimben megvalósítani. A költő nem vállalhat részleteket, itt nincs differenciált munkamegosztás, a költőnek az egészet kell vállalnia és hordoznia. Az emberiséget.

(Megint közbeszólok: talán éppen a klasszikus teljesség iránti igény, a morális igény okozta, hogy sok évtizedes vidéki élet ellenére is elkerülte a provincializmust, bár az nem csak vidéki jelenség. Azt már ő tette hozzá, hogy a teljesség igénye éppen a szocializmus igénye is.)

- Mivel a vers teljesség, megmarad. Nem halhat meg, mert maga is önállóan létező világ. Az emberiség kifejezője, az emberiség védőpajzsa a líra, csak az emberiség pusztulása esetén halhat meg. A vers nem pusztán az adott valóság tükrözése, az is persze, de több is, önálló létforma, mindig egyetemes. A vers az egész világmindenséggel való érintkezés, ezt az érintkezést kell lehetőleg tökéletesen kifejezni. A verset mindig ember írja, az emberré válás folyamatában kiteljesedő ember, ezért fogja egyre egyértelműbben kifejezni a teljességet. Hozzátartozik ehhez a befogadó közeg kiteljesedése is. A költő nem szállhat le a lassan fejlődő köztudathoz, de sohasem szakadhat el az embertől:

„Azt szeretem benned ma is:
az életet-adót,
időnként föl-föllángolót,
de el nem hamvadót.”

- Negyven éve jöttem először Debrecenbe az egyetemre. Nem volt fórum, az Ady Társaság is inkább pódiumot adott, mint fórumot. S bár Budapesten publikáltam többet, akkor megéreztem, hogy nem Budapestet kell idehozni, nem Budapestre kell menni, hanem az egész ország legyen itt, az a cél! Most, a felszabadulás óta az Alföld által nyújtott lehetőségekkel ezt kezdi megvalósítani a debreceni irodalmi élet. Úgy nem leszünk vidéki írók – ha az országot fogjuk át munkánkban.

- Emberileg megbecsültnek érzem magam teljesen Debrecenben, de mint költő nem egészen. Visszhang alig van arra, amit csinálok, belső, műhelyszerű sincs, külső visszhang sincs. Ez azonban nemcsak a vidéki költő gondja, országos, hiszen Benjámin László is erről panaszkodott a Népszabadságban.

- Talán a mostani fiatalok nem is ismerik, nem is becsülik eléggé azt a hagyományt, amelyet Debrecen adott. Nem is kapcsolódnak hozzá, pedig európaiság nincs anélkül, hogy ne szője át minden szavunkat az az érték, amelyhez szűkebben kötődünk. Persze, a hagyomány mélyebb ébrentartásához is, saját mostani értékeink tisztább megismeréséhez is, kiadó kellene Debrecenben. Hiszen ez a legszebb hagyományunk. 1711-ig a magyar könyvek kétharmadát Debrecenben adták ki.

„Világgá szaporodtam így,
futhatnak évek, századok,
névtelenül továbbra élek,
én most már meg nem halhatok.
S hogy művem le nem mérhető,
már nem bánt, nem nyugtalanít,
ki embert nevel, az abban él,
amit másokkal megtanít.”

- Munkamegosztást követelt tőlem, hogy irodalomtanár vagyok, de soha nem idézte elő a lélek megosztását. A tanítás és a költészet soha nem volt úgy kettő bennem, hogy összeütköztek volna. A műelemzés alkotómunkát jelentett: az órán tanítványaimmal együtt alkottunk meg egy világot, egy régi költő világát. A tanár munkája így művészi munka is, és csak így lehetett ezt a munkát a lélek megosztása nélkül elvégezni.

- Éppen ezért, az volt a módszerem, hogy órán alkossuk újra a művet. Hittem abban, hogy éppen az elemzésre kerülő mű az, amelyre vágyik a kis közösség, s mindig szorongtam órák előtt, sikerül-e minden akadályt elhárítanom az útból, hogy az anyag föltáruljon, maga beszéljen, szinte beavatkozás nélkül. És ezt a módszert Csokonaitól tanultam, a tanítótól, akinek óráira beszökdöstek a diákok más osztályokból is.

- Hittem és hiszem: a tanárnak lelkeket kell megrendítenie. Nem jóllakatni kell a diákot, hanem hagyni, hogy éhesen menjen el, új szépségekre vágyva. A tankönyvet el is lehet felejteni, ha sikerül a szépre, az olvasásra rászoktatni a tanítványokat. Oláh Gábor jut eszembe, aki pedig nem is szerette az iskolát, mégis, volt diákjai, egy-egy óráját felejthetetlennek tartják, mert sugárzott belőle az alkotó, az alkotás megbecsülése és szeretete.

„veletek vagyok én az örökké
kilengő
dolgok síkos peremén, és évmillió küszöbén
várlak, kereslek, te társam, te
másik,
te ember, emberiség,
hogy végre kezedbe fogóddzam.”

- Mérleg hava – ezt a címet adtam válogatott verseim gyűjteményének. A mérleg hava a csillagöv szerint a szőlőérés, szőlőérés, szüretelés, betakarítás hónapja, s én is mérleg havában születtem. De ebben a betakarításban a minőség is beleértendő: mérleg is ez valóságosan, első összegzés pályámon, s ezért is izgalmas, benne van-e az a valóság, amelyet megéltem, benne érzi-e az olvasó is?

- Szándékom szerény, de változatlan volt hatvan év alatt: az ember, a mindig magasabbra törő emberség szolgálata. Az írás is az ember felemelésére hivatott, áttételes, de gazdag eszköz ahhoz, hogy az ember túlemelkedhessen önmagán és segítsen ebben másokat is. A poézis szó alapja a görög poeo szó új valósággá alkotást, cselekedetet jelent. Innen tanultam a költészet végső értelmét. Nem didaktikusan, nem ráerőszakoltan, nem paranccsal, dresszúrával, hanem vonzó emberi példával kell segíteni másoknak, amilyen az ember egyszerű élete. Lélek szól a lélekhez a versben, ezért kezdődik nálam és bennem a vers mindig a mondandónál. Hangulatból vers nem fakadhat, csak mély emberi meggyőződésből.

„A lélek él. Nem némul el a hang,
ha meghal is érc-teste, a harang.
Csak száll időkön, századokon át,
ha nem húzzák is: zeng, zokog
tovább.”

Restelkedem, mennyi mindent nem mondtam el róla, életútját, könyveit, Csokonai-regényét, verselemzéseit, szervező munkáját. S most ehelyett mégis arra gondolok, milyen gazdag olvasmány lenne, ha megírná emlékeit. Kapcsolatait a huszadik század irodalmával, Debrecen irodalmi életének alakulását, hitvallását a tanításról. Inkább az munkál bennem, hogy serkentsen új és új művekre, nem annyira a pontos számbavétel leltárszerű hivatalossága.

Hite, meggyőződése, erkölcsisége évezredek bölcsességéből fakad. Szándéka és tenni akaró lendülete meghazudtolja a fiatalokét. Ki mondaná, hogy hatvanéves? Lehet akár hatezer éves is, vagy húsz is. Alkotó ember, aki elvállalta az emberiséget arra az időre, amíg szólni tud. Ballagok ki a könyvek közül a fák közé, hallgatom a magyarázatot, mennyit őriz keze munkájából a parányi, udvarból formált kert. De közben sorait morzsolom meghatódva:

„Úgy vagyok már, akár a régi
szolga,
kit helye köt, még tenni-venni
kell,
pedig hát nincsen is már semmi
dolga,
rászólhatnak, elküldik, menni
kell;
ám nincs erő, mely kötelét eloldja,
így a földet próbálja venni fel.
Szegény öreg, szánandó parasztja,
azt hiszi, a terhe még marasztja.”

De hiszen neki még sok a dolga, nagyon sok.

Mert elvállalta az emberiséget.

[Hajdú-Bihari Napló – 1972. augusztus 5.]