Pozderka Judit interjúja

A városban ma már alig található hangulatos utcák egyikén a költő házából hatalmas fűzfa bólogat: az apró gallyat valamikor leánya hozta Nagyváradról. Az udvaron fű, virág, tisztaság. Bent könyvek és festmények, az ő szavaival: kis debreceni galéria. Lilla néni almás lepénye, különös hangulat, a béke és nyugalom szigete. A nyolcvan éves Kiss Tamás dolgozószobájában bekapcsolom a diktafont. Vajon mi foglalkoztatja mostanában „a Száraz-tenger partján?”

- Esszéiben, vallomásaiban többször is említette a kunsági szülőföld meghatározó élményeit, valamint vonzódását a Nyugathoz. A szakirodalom is a híres folyóirat harmadik nemzedékéhez sorolja, aki – Pomogáts Béla legújabb írását idézem – mintegy hídszerepet tudott betölteni a nyugatosok és a népi írók között. „Aki férfi, / ilyenkor visszanéz.” Utólag visszatekintve, minek köszönhető ez a sokaknál nehezen összeegyeztethető szellemi többszólamúság?

- Én, mint népi származék, valóban a népi mélységekből jöttem, és ahhoz hű is maradtam. Az irodalomból a nyugatosok ragadtak meg, mégpedig a legkülönbözőbb szárnyai: Babitstól Móricz Zsigmondig, akihez még az is köt, hogy szintén kisújszállási diák volt. Amikor indulófélben lévő poéta voltam, akkor jelent meg egyik diákregénye, a Forr a bor. Ebben felismertem az egész tanári kart, az egész ifjúságot, fényképszerűen hű volt. Képet kaptam az újrealizmusról – nem naturalizmus volt ez  –, ami nagyon megfogott. Írtam Zsiga bácsinak, küldtem az első műveimből, mert akkor már a Nyugat szerkesztője volt Babitscsal. Persze, nem közölték a 17-18 éves fiatalember kísérleteit, de egymás közelébe kerültünk, és később aztán leveleztünk is. A lírai példaképem tulajdonképpen Tóth Árpád. Őt már nem ismerhettem személyesen, csak a nyomaival találkoztam Debrecenben. És hát ott volt Kosztolányi meg az egész Nyugat, és a 30-as években jöttek a népi írók. Bennem ez szétválaszthatatlan, világnézetemben is így vagyok. Népi – urbánus – ilyet nem ismerek. Az Ady-társaságnak is ambivalens szerkesztősége volt: a népi Juhász, Gulyás és a Kardosok. Kisújszállás és Debrecen – lényegében ugyanaz. Ha minekünk cipő kellett, ing, ruha, akkor Szolnokra mentünk, de ha tudomány, művészet, akkor Debrecenbe. Szellemében idehozott Csokonai, akit nagyon korán megszerettem, meg Oláh Gábor, akinek már országos híre volt. Írói indulásom is itt történt: 1934-ben jelent meg az első verseskönyvem. Ugyanakkor már a Nyugatban is publikáltam, majd a Válaszban, a Kelet Népében, a Napkeletben, amíg jobbra nem tolódott.

Az illúzió és a valóság

- Az ön pályája nemcsak a 40-es évek első felében, hanem – függetlenül a debreceni folyóirat szervezésétől és írócsoportbeli tevékenységétől – még a háborút követően is jó tíz évig szünetel. Mi az oka a hosszú hallgatásnak?

- A lapok megszűnésével kapcsolatos, például a Magyar Csillagéval. Nagyváradon éltem akkoriban, és a romániai magyar írók szövetségéhez tartoztam. Gaál Gábor folyóiratában, az Utunkban jelentek meg verseim, esszéim. Szóval, ez a hallgatás nem makacs távolmaradás. De ’48-ban, a fordulat évében sokunkat kizártak a szövetségből a Gergely-Devecseri vezetés idején. Utána, azt hiszem, ’54-ben jelent meg véletlenül egy Gulyás Pálról szóló versem. A Rákosi-időszakban például szerkesztettem az Építünket, de nem írhattam bele, Koczogh Ákos kellő taktikával tőlem nem kért, mint ahogy nem kérhetett Budapestről sem.

- Valószínűleg a kellemesebb élményei közé tartozik az a két-három évtized, amikor sorozatban jelennek meg verseskötetei, esszéi, a szűkebb szellemi környezethez kötődő tanulmányai. Gondolok itt elsősorban hortobágyi, kollégiumi könyveire vagy Csokonai, Móricz életregényére. Debrecenről van tehát szó, ahová annak idején „bolond-istóki módra” kukkantott be, s marasztalták. Nemrégiben egy kerekasztal-beszélgetésen a debreceniséget még nemzedéktársa, Balogh István történészprofesszor sem nevezte élő, messzire mutató szellemiségnek. A mai bábeli viszonyok között mit kezdhetünk vele?

- Debrecen-képemet egy bizonyos Németh László-i illúzióból, de még előzőleg Móricz városképéből vettem. Móricz – könyvemben is próbálom ezt vázolni – ’19-ben, ’20-ban döbbent rá a debreceniség érvényére. Előtte számára is egy cívis, poros, elmaradott, konzervatív város volt. Amikor a forradalom elbukott, látta, hogy a debreceni politika milyen bölcs, a kivárás politikája. Egy várost nem lehet csak az utcáiból, tereiből, templomaiból, iskoláiból megítélni, a történelem az igazi injekciója. És elkezdte búvárolni a történetét, ami hallatlanul izgalmas magyar történelem. Bár nem volt se folyója, se vára, nem foglalhatta el soha ellenség. Szenátusa, főbírái autonóm politikát tudtak folytatni például a török időkben, 150 esztendeig. Az igaz, hogy utána jött a hanyatlás. A 19. század Debrecenét nem tartom nagyra, de amikor idejöttem ’32-ben, az is szerencsés szakasza volt a város történetének. Akkor épültek a Déri Múzeum, a postapalota, a városi bérházak. A Kollégiumba kerültem, amelynek karaktere, egész szerkezete, rendszere olyan régies volt. Később öt évig Váradon tanárkodtam, és amikor onnan menekülnöm kellett, Debrecen befogadott. A Kollégium katedrát adott a Dócziban, amíg el nem vették, ott tanítottam, aztán átkerültem az államhoz. Szóval sok hálát érzek Debrecen iránt, beépült az életembe. Nincs nekem róla illuminált képem, nem is lehet. A mostani város például botrányos, félelmetes. Behozzák a Füvészkertbe a paneleket. Hiába tiltakozott az ember, megígérték, hogy nem bontják le a Kölcsey-házat, de már a csákányok készen álltak. Utcavonalakat tüntettek el a belvárosból – ez barbárság.

Nem tudják, mi a vers

- Mit üzenhet az utódoknak egy a 20. századot szinte végigélt, a szépség és a szavak bűvöletétől megérintett költő?

- Technikai szemlélet, modernizmus uralkodik napjainkban. Ez távol tartja az embereket a művelődés, a művészetek igazi forrásától. Nem mondanám, hogy a vers, a költészet, az irodalom válságban van. Az intézmények vannak felbomlóban, könyvkiadásunk sincs úgyszólván. De miután vannak apró kiadók, bízom abban, hogy amiknek meg kell jelenniük, azok nyilvánosságra is kerülnek. Ha száz példányban, ha ezerben, de akkor már megvan a nagykönyvtárakban, annak nyoma van, az él. Olyan fejlett civilizációban élünk, hogy az értékek nem veszhetnek el. Én már csak akkor írok, ha kérnek tőlem valamit. És kérnek: az Alföld, a Kortárs. Az Új Írás is sokat publikált, nagy bűnnek tartom a megszüntetését. Most korrigáltam a Kortársnak két versemet, de már a vers nem megy, illetőleg nem jön. Mert úgy voltam a verssel, hogy azt nem én írtam, hanem ha jött, akkor fogadtam. A verset nem lehet úgy írni, mint akár az esszét. Bár ma már olyanokat olvas az ember, hogy prózai esszében is nehezen mennének el. Magam a kassáki versekig jutottam el, a többit nem tartom érvényes irodalomnak. Majd rájönnek. Azért 2-3 ezer esztendeje ezek a formák élnek, éppen most robbannának fel? A formára a költőnek nem szabad adnia semmit, azt a vers mutatja meg neki. A versnek megvan a maga zenéje, formája, csak el kell találni. Emlékszem, Weöres Sanyival jártuk a pesti szerkesztőségeket úgy a 30-as évek közepén. Olvasta a szerkesztő a versemet, és azt mondta: hím rímre nő rím, ezt nem lehet. Szóba se álltak az emberrel, ha nem ismerte alaposan a verstant. Manapság ennek nyoma sincsen. Rendkívül érdekes, képgazdag verseket olvasok a fiataloktól, de érzem, hogy nem tudják, mi a vers. Babits költészete a magyar forma diadala, Ady a formák nagy művésze, ezer versében nyolcszázféle forma van. Az a véleményem, hogy ezt azért tisztelni kell.

Hajdú-Bihari Napló, 1992. szeptember 11.