Mennyire tudja ma a vers a saját erejét érvényesíteni?

Nyolc évig tanultam latint, angolt és németet, eredetiben olvastam az európai költészetet, tanultam érték- és formavilágát. Ez fontos, mert az érték a formában van. Nem egy külső, hanem a belső, hatékony formában, amikor a tartalom kigyúl vagy borong éppen. Sajnos a mai kor erre nem igazán érzékeny. Amikor Weöres Sándorral a fővárosban jártunk – ő honoráriumokat vett fel, én verseket adtam le -, a Pesti Hírlapnál azt mondta nekem Szegi Pál, hogy az egyik verset visszaadja, nem jó, mert a hímrímre nőrímmel rímeltem. Ez különleges példa volt, de nagyon jellemző a korra. Arról tudták meg a szerkesztők, hogy valamirevaló költővel van-e dolgunk, hogy hogyan használja a formát. Nemrég eljött hozzám egy ötven év körül járó, magát poétának tartó ember. Elolvastam a szüleményeit, s azt mondtam, hogy vagy nincsen füle a költészethez, vagy nem is tudja, mi az a ritmus. Tudniillik a versnek nem a rím a lelke, hanem a ritmikának valamiféle, a tartalomhoz illő formája. Ő azt sem tudta, mi az a jambus. Így nem lehet verset írni. Így az erejét sem tudja a költészet megmutatni.

Ez azonban nem csak a magukat poétáknak vallókra, de a mások által ma poétáknak tartotta?

Bizony, nagy értékválság van. A líra, a kísérletezés ma tévutakon jár. A forma nem merev, betanult dolog, hanem belső és bensőséges is. A világirodalom kiváló avantgárd poétája, a francia Apollinaire verse, a Megsebzett galamb és a szökőkút úgy lett remekmű, hogy egy egészen új – valóban szökőkút – formában írta meg a verset. A forma azért is csodálatos, mert azt lehet bontani, robbantani, úgy, ahogyan azt megkívánja a tartalom. Előbb talán ezeket a belső tartalmakat kellene megkeresni, aztán pedig, tisztelni a meg kívánt formát.

A költészet rendje tehet-e a társadalmi rendetlenség ellen?

Az lenne a hivatása, hogy tegyen ellene. Mert előbb van a káosz. A társadalmi, emberi és erkölcsi káosz, s ebből is ered, hogy költészet, egyáltalán az irodalom szanaszét hasadt, szétszóródott, s nem tud a szabadságával élni. A létrejött mű ugyanis a kor produktuma, s ennek a kornak, a mai embernek talán, ha még van is formaérzéke, formája nincsen. Az a belső formája nincs meg, ami ezt a két-háromezer éves irodalmat is megalkotta és továbbéltette. Válságról volt szó, ám én optimista vagyok. Nem hiszek az ilyen válságokban, hiszen voltak is, lesznek is még. Mert a minőség és az érték azért mindig vonzza az igazi költőt és az igaz embert. Én már látni vélem az utat: van remény az egységbe forradáshoz.

Kosztolányi szerint a gondolkozás egy bizonyos fokig azonos a nyelv használatával. Ha a nyelv a tagolt világ képe, s az irodalmi nyelv e valóság művészi megjelenítése, milyen képet tükröz ma a nyelv?

A nyelv maga is forma, a legérzékenyebb. De igaz, hogy ez is romlóban van. Nem csak a gazdasági és társadalmi élet gyors változási miatt, hanem az íróink is csűrik és csavarják a nyelvet, tréfálnak, viccelnek vele, s ezt teszik a ma divatos „nagyok” is. Ez már nem magyar nyelv, hanem annak kicsúfolása, csak azért, hogy mondjanak valamit. És bár forma a nyelv is, mindig a tartalom hozza létre ezt. Mivel korunk nagyon megkérdőjelezhető emberségében és moralitásában is, ezt követi a nyelv. Ugyanakkor nagyon jellemző a magyar és a világirodalomra, hogy ma nem terem az ember. A terméketlensége és impotenciája teszi azt, hogy például mára még a Hamletből is szexfilmet csináltak…

Hogyan érvelne a könyvek védelmében, ha valaki azt mondaná, már nincs szükség rájuk?

Véleményem szerint korunk valójában olvasó kor. Hogy mit olvas, az már más kérdés. Ha végigmegyek a Piac utcán, elkápráztatja a szememet a főleg idegen, amerikai szemét. Találni sem igen lehetne közöttük értékes magyar művet. Ezt kapkodják az emberek és ezt olvassák. Mit mondjak? Az a fontos, hogy olvassanak. Előbb meg tanulnak olvasni, aztán meg tanulják az értékes irodalmat is olvasni. Diákkoromban nálunk is körbejárt a pad alatt a sok amerikai, értéktelen kiadvány. Adták nekem is, de bevallom, én már untam őket, mert Jókait és Vernét olvastam. Nemsokára, tizenöt évesen élményemmé vált Turgenyev Apák és fiúk-ja. Ez vitt engem Tolsztojhoz, a magyar irodalomba és a realizmusba pedig Móriczon át jutottam. A könyvek, az olvasás iráni igény tehát nem fog megszűnni, az íróknak kellene nagyobb felelősséget érezniük. Mert a művészet mindig morális erő. Elfogadtatja a mindennapi emberrel is az élet szépségét és örömét. Akár még pesszimista szemléletű könyv is lehet az, a nagy alkotások legalább fele ilyen, de hozza magával a varázsát, felemeli az embert, és az ember azonosul velük. Hiszen amit olvasok, az én is vagyok.

Igaz-e a „hívő ember, költő nem lehet” üzenete, vagy fordítva: lehet-e egyáltalán hinni a költészet nélkül?

A költészet végső soron az emberekben való hitre épül, s kesergő, gyötrődő, istenkereső hit nélkül léte szinte lehetetlen. Megjegyzem, hogy József Attilának is harmincnyolc istenes verse van. Mindig építő, jövőt látó és formáló ember hitről van szó. Ezt a költészet műveli, így az emberrel tanítja is. Egyszer talán megtanítja.

[Hajdú-Bihari Napló]