A Főnix szárnya alatt

Válaszok Laczkó András kérdéseire

Kevesen tudják, hogy költőként a Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozik. Mondjon valamit erről a nemzedékről!

A Nyugat-ban indulni akkor elég volt arra, hogy az ember, akárhol élt is, nemzedékére leljen. Legalábbis néhány fiatal költőre. Én például Weöres Sándorra, Jékely Zoltánra, Takáts Gyulára, Tatay Sándorra. De meg kell mondanom, nem a Nyugat révén. A nemzedéket valamiféle közös törekvés, azonos irányú mozgás hozza össze, a természetes évjárati összetartozás ürügyén. Sajátos világlátása van az azonos nemzedéknek, közérzete, vállalása, gondolkodásának azonos belső ritmusa. Az idő sugallja ezt, a történelem mozgatja. Természetes különállásukat, távoli tájakról indulásukat, útjukat az érvény köti be a térbe és időbe. 

Nem a mondanivaló hasonlóságáról van itten szó, hogy „mind egyformák vagyunk”, nem is a közös vonásokról. Távol legyen. Minél színesebb a különbözés, annál gazdagabb a nemzedék. Nagyobb a belső kohéziója. Aligha volt valaha is fiatal írónemzedék, amely ne akart volna különbözni az előbbiektől. Sőt, művészi törekvésben – a sajátjától is. Az összetartozás tehát nem csoportba állás, hanem végső soron értékkategória. Ahol ez megvan, ott, kell legyen orientáció is.

Nos, ilyennek indult a mienk is, de úgy érzem, nem bontakozott ki egészen. Miért? Ennek számos oka volt. Például nem tudtunk fenntartani egy nemzedéki folyóiratot. Weöres tette fel egyszer nekem levélben ezt a kérdést: „Vajon eléggé fejlettek vagyunk-e már ahhoz, hogy létezésünk egy lapnak is létjogosultságot adna?” Ő „belevágni” készült egy ilyenben, de nem sikerült. A kritikusok is óvakodtak a Nyugat két nemzedéke után bennünket harmadikként beilleszteni. Hiányolta belőlünk a szenvedélyes közéletiséget. Halász Gábor egy közös antológiánk kapcsán állapította meg épp a Nyugat-ban, hogy egy sivár korra nem-mel felelő líra a miénk, nagy felkészültségű, teljes vértezetű.

A „a nagy öregek” is bizonyos gyanakvással nézték a fiatalok közös törekvését. Ők a legjobbjait meg akarták tartani a maguk folyóiratában. Magát Babitsot is sértette a szembenállás. Még „apagyilkosságot” is emlegetett. A nemzedék nem érték, nem norma. Ebben teljesen igaza volt. Csak azt nem értette, hogy a fiatalok már akkor is saját fórumra vágytak. Gyámkodás helyett. És mégis… Amit azok a fiatalok a harmincas évek közepén, alkatuk, helyzetük, szerepük szerint hozhattak, az egy készülő nemzedék hangja volt. A szeizmográf érzékenységével jelezte egy embertelen áramlat jelenlétét, az új háború közeledtét. Amelybe útja belekanyarult, s olyan sorssal pecsételődött meg, mint a Radnóti Miklósé.

Pályakezdésétől Debrecenben él? Mit jelent önnek ez a város?

Szép, nyugodt, nagy lélegzetű város. Szabadon nőtt, szinte magától, mint a mezők virága. Ez még mai külsején, városszerkezetén is azonnal meglátszik. Ám közel jutni hozzá csak históriáján lehet. A viharos magyar történelemben ő az okos kivárás, a fennmaradás jelképe. Az ő negyedik dimenziója: a múltja; enélkül olyan Debrecen, mint a többi magyar település. Én azt a Debrecent szerettem meg, amelynek címerében máig itt áll lángokban a napba néző főnixmadár: két szárnya tájakat köt össze, Keletet Nyugattal, eget a földdel. A tüzekben sokszor elhamvadt civitást, amely mindig tudott újrakezdeni. Egy szál maga állt országrészek határán, és kihevert török, tatár támadást, kuruc, labancsarcolást. Nem itt születtem, de az ő szellemi gyermeke vagyok. Itt jelent meg egy diáklapban első zsengém még gimnazistakoromban, majd egyetemi éveimben első verseskönyvem.

Ennek a régi, lassú vérkeringésű városnak mindig voltak meglepetései. Néhány nyugtalan fia kengyelbe ült, és előfutott vagy száz esztendőt. Egyiket segítette is a város, a másikat csak engedte előreszaladni. Túlfejlett lelkek – gondolta - , majd visszajönnek. Mikor húszéves fejjel Debrecenbe kerültem, már ötödik éve működött itt egy kis társaság, Ady szellemének jegyében. Ez már maga is meglepő: a „maradandóság városában”, a költő ötvenedik születésnapján Ady Társaság alakult. Máig a sors különös kegyének tartom, hogy vonzókörébe kerültem, majd a tagja lettem. Nem volt ez véletlen. Az Ady Társaság pezsgő életet élt, nyitott volt, és vonzó, mint valami nagy család. Egy mozdulatlan szellemi és társadalmi környezettel elégedetlen ellentétes mozgás hajtotta. A fiatal szívek futásával egy irányba. A magyar progresszió bontott itt akkor zászlót, és ez is történelmi lényege a debreceniségnek.

Más is vonzott Debrecenhez. A Kunságban telt el gyermekkorom. Vonzott a levegő, a puszta, a Nagyerdő. Természetközelben élő alkat vagyok, botanizáló hajlam. Aki könyvekkel kél és fekszik. Az öreg Kollégiumnak abban a cétusszobájában foglaltam diákszállást, ahol egykor Csokonai lakott. Karnyújtásnyira volt tőlem a híres Bibliotéka, a Nagykönyvtár. Az emberi kultúra e fellegvárában a kódexektől és Elzevir-kiadványoktól kezdve érintkező közelben állt hozzám fél ezredév minden kincse. Ide hazajött Európa. Éspedig nem fejedelmi és hercegi donációk révén. Ezeket a csodás illatú, aranyos sarkú könyveket peregrinus diákelődök lopták be mentéjük, tógájuk alatt a Habsburg-határzáron, szabadságuk kockáztatásával – Németalföldről, Svájcból, Hollandiából, Angliából hazatérőben. Szinte még a testmelegük is érzett rajtuk. Ezen a kultúrán nőtt Maróthi György, Hatvani István, Fazeka Mihály, Csokonai, Kölcsey. Ilyen fényes lelkek árnyai lengtek körül, mikor ide beköltöztem.

Nem éltem pályakezdésem óta Debrecenben, az egyetem elvégzésével tíz évet távol töltöttem, a Kunságban, Biharban, Váradon tanárkodtam. Innét menekültemben fogadott újra vissza a Kollégium, s választott meg Dóczi intézetébe. Ennek megszűntével a Kossuth Egyetem gyakorlójába kerültem vezetőtanárnak, s innét két évtized múlva nyugalomba.

Nem követelt-e a tanári munka az írótól a lélek megosztását? Hogyan tanít egy költő irodalmat?

Erre bizony nem könnyű a válasz. Nos, abban az időben irodalomból megélni nem lehetett. Különben is 1950-ben „tagrevízió” címén kizártak az Írószövetségből, az irodalom egységének helyreállítása érdekében. Tudtommal számos ilyen udvarias hangú, sokszorosított értesítést kaptak akkoriban a magyar írók. Szerencsére Magyarországon szokásban volt az, hogy még a jól kereső prózaíróknak is volt egy kenyérkereső foglalkozásuk. És is úgy gondoltam, hogy ha a poézisre életszínvonalat építenek, azt csakis a versek színvonala bánná meg. Írni: nem foglalkozás, még tán nem is életforma, hanem állapot dolga.

Irodalomtanári pályám nem követelte tőlem a lélek megosztását, s nem lett belőle mellékfoglalkozás. Erre mindig vigyáztam. Olyan, lelkemmel egyező módszert követtem, hogy órámon az átadás bonyolult művelete valamiképpen hasonlítson az írás műhelymunkájához. Amikor én nem írok ugyan, de mégis valami olyat művelek, hogy ott, a teremben, diákjaim szemei előtt öltenek testet az irodalom klasszikus alkotásai. Én ezt a módszert egy fiatal debreceni kollégiumi préceptortól lestem el – Csokonaitól. Törekvésem volt az irodalmi alkotás létrehozásának, átélési folyamatának megközelítése.

Sosem jöttem ki órámról anélkül, hogy ne mérlegeljem, mit tettem az irodalmi alkotás érdekében. Elhárítottam-e az útból az akadályt, hogy egy vers, regény, elbeszélés vagy drámai mű megrezdítsen fiatal kedélyeket. Azzal a derűlátással nyitottam be a tanterembe, hogy ott várakozóknak most éppen arra van szükségük, amit én nékik behozok. Ez az én hitem bizonyos légkört teremtett, megrezdítette kedélyüket. Én az irodalom élményi hatását tartottam fontosabbnak. Ha ez megvan, a többit megtanulhatják otthon, olvasmányaikból.

Egyik könyvének, A lírai mű megközelítésé-nek elemzései tanári segédanyagként is jól hasznosíthatók. Mit tart az elemzési folyamat leglényegesebb részeinek?

Minden mozzanat az, hiszen folyamatról van szó. Mint ahogy a műalkotás maga is egyetlen lélektani folyamat. A tanárnak a már átélt saját élményt kell közvetítenie, jól ismerve más jellegű, egyedi, mondhatnám egyszeri jelenség. A vers különösen érzékeny valami, bezárkózik vagy elillan, ha nem tudjuk a nevét, természetét. Minden igazi átélés voltaképpen az újraalkotás folyamata. A tanár nem korlátlan úr a mű fölött, aki boncol, szétszed, összerak. Élő szervezettel van dolga. Úgy kell a művel bánnia, hogy az az elemzés után is életben maradjon.

A lírai mű megközelítésé-t egyébként fiatal tanárjelöltjeimre gondolva írtam. Láttam, mennyit izzadnak, szorongnak az elemzés, az átadás folyamatában. Elsősorban mindig az érdekelt, milyen kapcsolatuk van azzal a művel, amit éppen tanítanak. Mert a jó tanár szerintem ezen, a művön keresztül kerül emberi és alkotó kapcsolatba a diákokkal is. Láttam módszeres, óraműpontossággal kidolgozott órákat. Olyan tanításokat, ahol az osztály egy-egy intésre, már-már beidegzésszerűen visszhangzott értelmes, helytálló irodalmi közhelyeket. Diák, tanár egyaránt jóllakottan állt fel asztala mellől. Minden megtanulhatót megtanultak, a tábla bő vázlattal, a füzetek jegyzetekkel voltak tele, de sehol egy éhes száj, egy szomjas, sóvárgó tekintet. Csak a nagy megelégedettség. És ez nem jó.

Egy irodalomtanár keltse fel, ápolja az éhségérzetet is. Így nevel túl az iskolán írástudásra, jó könyvek olvasására, ízlésre, étoszra, életre. A tananyagnál fontosabb a továbbgondolás, a továbbrezdülés. Irodalmi műveltségük is akkor lesz igazán érett, ha az, amit itt tanultak, már később elfelejtenivaló lesz. Az órák sohase érjenek véget csengetéssel.

Tehát az irodalomtanítás a szellemi alkotóképesség felébresztése. Maga is alkotómunka. Többször megkérdezték tőlem, hogyan egyeztetem össze írói munkámat az irodalomtanárival. Meglepő – s talán rosszul feltett – kérdésükre legyen válasz ez a kis vallomás.

Babits Mihály szerint a stilisztika az irodalomtanítás alapja. Mi a véleménye erről?

Tökéletesen igaz. Abban a tág értelemben igaz, ahogyan a stílust ő az Egy tantárgy filozófiájá-ban értelmezi. Babits stilisztikán sem csupán egy gimnáziumi osztály részstúdiumát érti. Mint mondja, ez már az első jó olvasmányokban jelen van, és folytatódik a poétikában; sohasem szünetel gimnáziumi éveink alatt. Sőt azután sem.

Mivel tölti szabad idejét?

Legszívesebben kertészkedem. Van a ház körül egy kis kertünk, tizenöt magam ültette fával, szőlőlugassal. Itt, Debrecen szívében, pár száz lépésre a Nagytemplomtól. Idelátszik a toronyóra. A keskeny Garai utca nyomvonala már a 17. századi térképen ott van. Két történelmi utcát köt össze, a Mestert a Hatvan utcával, ahol Csokonai látta meg a napvilágot.

Debrecenben ősi életforma a kertészkedés, egykor legfőbb orvosság a pusztító szárazbetegség ellen. Valaha, különösen a pallótlan utcákon, óriási a por. Ha reggel a csordát, a kondát kihajtották, délig is alig lehetett szétlátni. S este az állatok visszajöttek. Rendkívüli méretű volt a légszennyeződés. De aki a magas kerítésű cívisportára belépett, üde virágoskert, terjedelmes gyümölcsöskert fogadta. Nagy belsőkert-kultúrája volt a városnak, s olyan zöldség- és virágpiaca, mint Firenzének. Nem véletlen, hogy itt született meg a magyar füvészet. A debreceni műveltséghez, poézishoz szorosan hozzátartozott a természet, a botanika. Itt a cívisek Linnét olvastak, kedvelték Rousseau-t, Voltaire-t pedig magyarra fordították. Meg is fogadták a Candide intését. Művelték kertjeiket. Volt mit. Fennmaradt sok régi kert mérete, így a Fazekas Mihályé is. Az a Várad utcai porta, ahová Csokonai is bekopogott a főhadnagy úrhoz, hatvanöt ölnyi hosszú és tizenhét ölnyi széles volt, hat nagy virágággyal, kerti filagóriával. A köhécselő, szintén szárazbeteg költő, a Magyar Füvészkönyv egyik szerzője átallépte a hatvan esztendőt, ami akkor már aggkornak számított. Talán ez sem volt véletlen.

Eljárok alkalmanként a szerkesztőségbe. Az Alföld, amely most huszonöt éves, egy kicsit a fiam. Keresztfiam – mondhatnám – én adtam a nevét. Nem szólok már bele a szerkesztésbe, csak figyelem az utódok, a fiatalok okos, tehetséges munkáját. Szeretem a fiatalokat. Egyre inkább csak őket. Jó nevelésűek. Azt tartják – egyszer-másszor már a szemembe is mondták -, hogy „jó az öreg a háznál”.

(1975)