Vallomás Csokonairól

Csokonai költészetét már kisdiákként megszerettem, talán ezért van, hogy ez a líra ma is az első szerelemérzés hatását kelti bennem. Olyan a hangja, mint mikor először szól a fülemüle, s szavára tele lesz a világ a hajnal színeivel. Ő az én emberi reménykedésemmel azonos. Ha érzéseiben töretlen maradtam, azt az ő társaságának köszönhetem. Tőle kaptam nemzetem nagyra hivatottságának érzetét, az álomképet egy csinosabb, műveltebb Magyarországról. Azt is ő hagyta rám örökül, hogy a Tempefői-sorsot el kell vállalni, egészen a vérhányásig, az aszúvá érő kora öregségig. Sokáig – talán mindmáig – ő testesítette meg számomra a magyar költőt: a böjtben is víg farsangi lélek, a kedvek kifogyhatatlan kútfeje – ólomnehéz világban.

Hisz ő volt az első a költők közt, aki ismeretlen útra lépett: író akart lenni, „csak” költő Magyarországon, hogy majd egy nemzet tartsa el, hálából. A szabad emberi életmód, a független alkotói környezet volt az eszményképe. S milyen szegény volt, mily érzéketlen az anyagi lét kiváltságos javai iránt! Ezért is lett oly kiváltságos helye literatúránkban: ő lett a költő, fél századdal Petőfi előtt, akit a nép is a szívébe zárt. Olyan magyar jelkép az énekmondóról, aki a sikerek helyett a vándorbotot és függetlenséget választotta, s kihívta maga ellen a sorsharagot.

Ő vezetett el Petőfihez is, Aranyhoz s annyi másokhoz. Műveiken Csokonai „szellemujjának” nyomai. Hatása kimeríthetetlen, és éppoly felderítetlen, mint költészetének izgalmas vonzásai és vonatkozásai. „Lágy képzelete”, képeinek finom elvontsága fel-felbukkan József Attila tájélményeiben. A friss, puha vonalú rajzok, szavak, szókapcsolatok Csokonai- verssorok sugallatát, benső mozgását sejtetik. Olykor a képbe öltözés módszere, hangneme is föllelhető. A Betlehem képi látása, a gyolcsködökben ülő puha varjak, a „csüggedt borókán fészkelő homály”, majd máshol a „pamutpapucsban” lépdelő berekháti köd Csokonai képzeletére és képalkotására mutat vissza: „pamutforma pára” már nála is a köd. A Reménytelenül „semmi ágán ülő szívének” képe szinte egészében jön át ebből a Csokonai látta kozmikus képből: „…mint félérésű citrom hintálva tulajdon / terhe nyomásától lóg a nagy semminek ágán”. Mindez persze csak annyit jelent, hogy az ő költői leleményességétől, páratlan lírai személyességétől lehetetlen volt bárkinek is szabadulnia. Maga is így tett, fölszívott, magáévá hasonított mindent, ami a korabeli Európából ide áthallott.

Az én számomra Csokonai egyre inkább a valóság lett. Különös dolog ez, de így van: aki valaha is az ő közelségébe költözött, annak ő megtestesült, azzal ő életközösséget vállalt. Annak, hogy én az ő szülővárosába jöttem, legbensőbb oka ő volt: az ő közelében élni, vele egy levegőt szívni. Mikor nagydiákként idejöttem először, pakkommal kezemben, ő ott ült a Nagytemplom ormán, mint a városcímer főnixmadara, fölötte lángolt a Nap. Utam a Kollégiumba vitt, és abban a cétusszobában kaptam szállást, ahol későn, pislogó gyertya mellett valaha verseit írta. Az Estvé-t én még láttam, éreztem a csendes szellők fűszeres fuvallatát a régi Füvészkert felől; mikor tógáját magamra öltöttem, úgy éreztem, sorsát is felöltöztem. Együtt élek vele, azokkal a deákokkal, professzorokkal, akik őt körülvették. Hisz itt száznegyven év óta alig változott valami. Később róla írt regényem voltaképpen egyetlen lírai vallomás arról, hogy benne élek, otthon vagyok. Ráismertem a régi alakokra a maiakban. Az alakok burka mind hiteles, név szerint ellenőrizhető, alig kellett mást tennem, mint áthozni őket az én figuráimba, és abba az éltető levegőbe. Sosem hittem abban, hogy debreceni költő volt. A költő jelenléte nem tér, sziget, hanem mindaz, amit lélekkel bejárt és magának elhódított. De Csokonai mégis csak ebben a levegőben volt otthon, itt élhetett és halhatott.

Ezért lett csupa lázadás és bölcsesség, csupa nyugtalanság, izgalmas és izgató ellentét. Modern költő: egészen a huszadik századé.

A költészete is ilyen: győzelem az elmúlás angyalán. Nemhiába képzelte magát a huszadik, vagy huszonegyedik századba.

(1973)