A Hortobágytól annak idején úgy vették el a Tiszát, hogy nem gondoskodtak az öntözéséről. A fátlan pusztát pedig csak szárítja a szél. A nap kettőzött erővel süt rá. Erős kisugárzása szétfújja a párát. Nem hull rá eső. „Nincs, ami leszíjja” – mondja a pásztor. Csak gyors záporok látogatják. Forgószelek söprik végig, pörgő táncban, toronymagasságig csapva fel a port.
A szárazság káros sziksót halmoz fel a talajban, amitől az sziklakeménnyé sűrűsödik, és mélyen meghasad. Aki ilyen helyen jár, cipőjét hófehér por lepi el, sehol egy szál fű, ami letörölje. Csak egy-egy sós folt peremén, a szikpadkán zizeg néhány szál száraz fű. „Csúnyaföld” – mondják a pusztaiak, ezt már az eke sem töri fel, vizet, levegőt sem enged át magán.
A puszta földje sokféle összetételű: agyag, vályog, lösz, homok, szántásra való. Jobb szikes, mely kedveli a rizst, jó legelőtalaj, ahol otthonos a sok szikálló gyepfű: a réti csenkesz, cickafarok, sziki laboda, boglárka, bodorka, pitypang.
De ezek is kiégnek, ha égre-földre rátelepszik a pusztító rém, az aszály. Ilyenkor a ménesek, gulyák csak a sós földet nyalják, éhen-szomjan feküsznek szerteszéjjel. „Negyvenezer holdon egyetlen fűszál sincs” – írja Móricz Zsigmond, a kiégett pusztát járva. Egy madár, egy árva tücsök sem tűnik föl a rémítő csendben.
Csak a pásztor szomorú éneke száll a felhőtlen ég felé:
Kiszáradt a tóbúl mind a sár, mind a víz,
a szegíny barom is csak a pásztorra níz.
Istenem, teremtőm, adj egy csendes esőt,
a szegíny baromnak jó legelő mezőt.
Az aszályok pedig egyre sűrűbben látogatják.
Itt már a föld ősereje van kialvóban. Fél évszázadon át kutatják, vitatják: Mi legyen a Hortobágyból? Ázsiai őspuszta, csikóssal, délibábbal? Idegenforgalmi látványosság? Az elmaradottság jelképe? Vagy fel kell szántani, visszatelepíteni erdőit, falvait? Esetleg egy nagy várost építeni a közepére… Ezerféle elképzelés volt hasznosítására. Aztán jött a háború, elvitte ménesét, fölfalta juhnyájait, gulyáit. Debrecen, a régi birtokos tehetetlenül nézett szembe a délibábbal.
A Hortobágyot a nemzetnek kellett birtokba vennie: országos terv indítja el új történelmét. 1948 óta Máta, Ohat, Árkus, Borsós, Elep töretlen gyepjeibe az állami gazdaságok akasztják ekéiket. Évről évre új és új területet vonnak be a művelésbe és az állattartásba. A puszta csendjét lánctalpas traktorok verik fel. Dübörgő vontatók nyomán elszórt műtrágyahalmok jelzik, hogy megindult a szikes föld gyógyítása. Épül a Keleti-főcsatorna, amelynek mély medrében újra behömpölyög a Tisza. Egy évtized se kell, csatornahálózat járja át a földeket, mint testet az erek.
A puszta egyharmada az ország éléstára lett. Gabonatáblák ringatóznak, cukorrépa levele zöldell, a rizsvetések térdig víz alatt. Szivárványerdőt permeteznek az öntözőcsövet. Úgy tűnik, hogy visszatér a kánaáni kor: rizst, gyapotot, dohányt, gyümölcsöt is teremhet a rét, a legelő. Hisz kétharmad része még feltöretlen.
Csakhogy még mindig itt a szárasztó nyár, a zord, fagyasztó tél. Nem lehet egyszerre levetni a régi szűrt, a bundát. A legelőnek hiányzik a ménes, a gulya, a nyájak kolompszava. Visszavárja elköltözött vadjait, madarait a rét.
Háromszáz év óta szilaj lovak vágtatnak itt, s a város ménese mindig kitűnően vizsgázott. Visszatért hát a hortobágyi sziki nóniusz, a sportlovasok kedvence. A tavaszi lovasnapokon, ménesbemutatókon, tereplovaglásokon ma is az idegenforgalom látványosságai ezek a szép pej paripák. A látogatók is megülik, a félénkebbek sétakocsikáznak.
Egyetlen turistacsoport se feledkezik meg a villás szarvú szürkegulyáról, a rackajuh-nyájról, e táj szülötteiről. De a konda már kiszorult a Hortobágyról, szárnyasok költöztek a helyére. Millió meg millió kacsától, libától, tyúktól fehérlik, hullámzik a mező. A halastavon nevelt kacsa tolla szép, húsa ízletes.
A „Csúnyaföld” is megszépült, halastavak sokasága borítja. A vakszik jó víztároló. A negyven tó repülőgépről gyönyörű látvány. Vonatablakból nézve meg az az érzésünk, mintha a Balaton partján utaznánk. A tavak gyöngye a hortobágyi ponty, de a süllő, harcsa, compó is otthonos lett. Új vendég az angolna s a növényevő amur.
Az állami gazdaság ma háromezer embernek ad lakást, kenyeret. A halászok, pásztorok utódai a gazdaság dolgozói lettek, és Hortobágy községben meg munkásszállásokon élnek. Ősi életmódjukat mai, kulturált viszonyokkal cserélték fel. Munkahelyükre nem lovon, hanem inkább motoron, kerékpáron járnak. Ha beöltöznek is régi viseletükbe, hazajövet levetik. Megfürödnek, pihennek, szórakoznak.
- Oda a régi romantika – mondják, akik csak a külsőt látják. Mi ne sajnáljuk ezért. A puszta él, lélegzik. Egyre szebb lesz.
Mióta csatornák öntözik, visszajár a régi madárvilág. A rizstáblák gátjain szalonka sétál, a vízben vöcsök bukdácsol. Az ohati erdő a kékvércsék paradicsoma lett. Visszatérőben van legnagyobb hazai madarunk, a túzok is. A halastavak rejtett nádasaiba bemerészkedik a kócsag.
A Hortobágy a tavaszi-őszi madárvonulások útjába esik. Százezernyi vendég száll meg itt ilyenkor egy kis pihenőre. Vadkacsák jáp-jápja, szárcsanép sikítása, énekesmadarak füttye harsog. Zenél, dalol az egész világ. Hazai és külföldi madárkutatók napszakokat töltenek egy lesgödörben, hogy lencsevégre kapjanak egy-egy ritka madarat. Ma, a környezetvédelem korában egyre nő az érdeklődés a Hortobágy iránt.
Kitűni, hogy Hortobágya csak egy van a világnak. Állat- és növényföldrajzi értéke nemzetközi kincs, és meg kell őrizni. Úgy, ahogy van, ahogy volt. És ezzel a puszta történetének új fejezete kezdődik.
A hazai és nemzetközi közvélemény sürgetésére természetvédelmi intézményeink 1973-ban nemzeti parkká nyilvánították a puszta jelentős részét. Közép-Európa legnagyobb füves pusztája meg is felel a világszerte kialakított nemzeti parkok szabályainak. Élővilága tudományos érték, s területének jó része zavartalan természeti állapotot őriz. Szépsége ma is megkapó.
Persze a látogató ma még mit sem sejtve hajthat keresztül rajta, de ha új térképére tekint, már látja a park határát jelző piros vonalat. Feltűnnek rajta apróbb szigetek is, a zárt természetvédelmi területek, ahová csak kutatók léphetnek be, mert itt tudományos munka folyik. Ma már nem szabad a védőövezeteken belül a tájtól idegen építményt, növényt, állatot telepíteni. A régi formájú szállások, karámok, kunyhók, gémeskutak, csárdák épülnek ide, régi helyükre. Egy-két évtized múlva százötven évvel ezelőtti arcát ölti fel a táj, s ezt óvja további századokra a Hortobágyi Nemzeti Park. Élővilágát, csendjét háborító, szennyeződést okozó járművek a park határán nem léphetnek át.
Megelevenedik rejtette szépsége, amit valaha Petőfi csodált. A mérhetetlen láthatár, beborítva az és üvegharangjával , elszórt gémeskutak, botjukra hajló pásztorok, az útfélen itt-ott lebegő pacsirta. Valami a térség ősnyugalmából, amire sosem vágyott jobban az ember, mint manapság.
A Nagycsárda kéményén is ott áll a gólya piros lábával, ahogy a költő láthatta. Talán az anyját, nagyanyját – ki tudja? A gólyák hosszú életűek. Így tartják a pusztaiak.
A mátai legelőn forró délben, Hort és Papegyháza közt meg ott tündöklik a tenger itt maradt tündérleánya, a délibáb.