Pásztortanyák mesélnek

Szárasztó szél suhintott végig a Hortobágy mellékén. Más idők szele. Nem máról holnapra, de azt sejteni lehetett, hogy vége régi szilaj pásztorkodásnak. Az élet azért ment tovább, okosan alkalmazkodva az új viszonyokhoz. Hisz a kerek puszta megmaradt, erek, tavak, tócsák csillantak itt-ott. Nyitott a korpafű hófehér feje, a szikfű sárga bóbitája, a vadnefelejcs égszínkékje, a sziki sóska, a gilicetövis meg a kökörcsin lilája. Rügypattanáskor olyan volt a táj, mint a terített asztal. Ekkoriban lett igazán Debrecen legnagyobb állattenyésztő városunkká. A gazdák tízezrével hajtották ki az állatokat. A faluban telelő pásztornak szűk lett a szoba, húzta magához a puszta:

Hortobágyon kivirult az ibolya,
benne szépen legelészik a gulya.
Én is gulyás vagyok a Hortobágyon,
gyepen hálok, nem a paplanos ágyon.

A pásztoréletre azok adták magukat, akik szerették a szabad természetet, szerettek az állatokkal bánni. Voltak messze földön híres pásztorcsaládok, amelyekben apáról fiúra szállt a foglalkozás. Közülük kerültek ki a számadók, akik számot adtak a nyájról. Feleltek érte, de vagyont is gyűjtöttek belőle, s fiok, unokájuk is beletanult, beleszeretett a tudományba. A pásztorság tudomány. Ezek a hallgatag emberek, akik naphosszat elvannak szótlanul, az állatgondozás, gyógyítás mellett meglepően sokat tudnak környezetükről, a füvek hasznáról, a természet dolgairól, az égitestek járásáról. Jó előre sejtik, merre fordul az idő. Ha este csak a csillagok nagyja látszik, másnap esősre válik. A szálkás fellegek szeles időt jeleznek. Ha a levegőben a fehér hasú madár cikázik, szárnyék, hodály felé kell terelni a jószágot, mert ha hét ágra süt is a nap, zivatar közeleg.

Eltájékozódnak koromsötétben is. Éles szeme van a pásztornak, ha lehajol, látja az ég alját éjjel is. Megsimítja a földet, érzi, milyen a fű tapintása a hátakon, partokon, szikes helyeken, víz közelben. Ismeri az embereket. Lódobogásról messziről tudja, hogy a közeledő barát-e vagy ellenség, nyájabeli-e vagy idegen. Régen sok baja volt a tolvajokkal, falkába verődő réti farkasokkal.

Kedvét töltheti a nyáj mellett. Pipál, furulyál, farag, botját, ostornyelét cifrázza, de tekintete mindig a nyájon van. Régen, ha gyér volt a fű, éjjel is legeltettek. Nem is alhattak, csak úgy „guggon ülve” szundítottak. Az állatokat növésükről, természetükről, szinte nevükről ismerték, mindegyikről tudták, hogy kié. „Beszoruláskor” már a gazda sem ismert rá. A csikós csak a ménesbe dobta pányvakötelét, és ötszáz közül is kifogta a kívánt szilaj csikót.

A számadó bejelentette a beteg állatot, s ha elpusztult, bőrével számolt. A tolvaj vagy farkas okozta kárt sajátjából pótolta. A pásztorbér mellett saját jószágot tarthatott a nyájban. A bojtárját maga élelmezte és fizette: a néki tartozott számadással. A puszta apródja a kisbojtár volt. Kis szűr, nagy kalap az egész gyerek. Tizenkét éves korában került a tanyára. Ő volt a tanya őre. Tudott juhot fejni, ebédet főzni. A sűrű tejlevest, lebbencset, kását ízesen elkészítette, és válladzó rúdon vagy csacsifogaton vitte ki a pásztoroknak. Innét ősi neve is: talyigásbojtár.

A nyájőrzésben, terelésben a pásztorkutyák segítenek. A nagy testű, bojtos szőrű fehér komondor valaha megvédte a nyájat a tolvajtól, farkastól egyaránt. A puli inkább terelőkutya. Fülét hegyezi, okos tekintete a gazdán. Annak egyetlen intésére ráncba szedi a szóródó nyájat. Egy bojtárt is pótol egy tanulékony, jól nevelt, bozontos, fekete puli.

Amilyen nagy távolságban legelnek egymástól ménesek, gulyák, juhnyájak, oly szétszórtan találhatók a pásztorok, jószágok szállásai. A pásztortanya, a kunyhó egyszerű. vályogból, nádból készült építmény. Szoros tartozéka a vasaló. Nevét bizonyára alakjáról kapta ez a hátul patkó alakú, előre és fölfelé keskenyedő nyári konyha. Magas szárú nádból rakják, derékban átfonják, „korcolják”, felül összehajtják. Közepén, egy szolgafán, ott függ a bogrács. Benne fő a híres pásztoreledel, a gulyás meg a birkapörkölt, fordított kása, öreglebbencs. A nádfal korcába szúrva hosszú nyelű, kerek vaskanalak csillogtak. Régen a nagy bográcsból evett mindenki. Kor és tekintély szerint, egymás után nyúlt az ételbe. Mindenki maga elől merített, nem halászott húsos falatok után. A kanalaknak nem volt szabad összekoccanniok.

A ló, tehén fedett istállóban, tetős színben, a juh hodályban talál enyhelyre. A jószág együtt tartását szolgálja a fedetlen, fából, vesszőből font kerítés, a karám. Kemény a pusztai szél, az eső pedig oldalról ver, szinte vízszintesen. A földbe ásott, nádkötegekből korcolt futó szárnyék megvédi a tövébe húzódó embert és állatot.

Kemény, férfias helytállás volt a pásztorok élete. Arcukat kicserzette az éles pusztai szél, szemüket kicsire húzta a sivatagi napfény. Faluban ritkán fordultak meg, nők a pusztán nem tartózkodhattak. A bojtárok legtöbbje nőtlen legény maradt. Társadalmi helyzetük is különbözött a falusi szegény emberekétől, nem álltak cselédviszonyban senkivel, még a számadójukkal sem. Különállásukat, öntudatukat növelte állatgondozói szakértelmük, szakmai ismeretük.

Öltözetüket a forró nyárhoz és a kemény télhez szabatták saját fehérneművarróikkal, szűrszabóikkal. Messziről föltűnt nagy szélű, álladzós, túzoktollas kalapjuk, mely fölfogott napot, esőt, jégverést. Bő ujjú ingük, korcos, térden alul érő vászongatyájuk lobogott a szélben. Hétköznap kéket viseltek, vasárnapon fehéret öltöttek. Nyári felsőruhájuk a szűr volt, színes selyemhímzéssel vagy posztórátéttel díszítve. Gallérja vállukon át derékig ért. Egy ilyen ünneplő csikós- vagy gulyásszűr a népi hímzés valóságos remeke. Hideg télen bundát öltöttek. A fürtös juhbőrökből varrott, bokáig érő bunda olyan meleg volt, hogy hóban, fagyban, egy kéve nádra dőlve is elaludhatott benne a pásztor.

A közös életforma, szokás, viselet összetartotta őket. Legföljebb állatfajtáik szerint volt köztük némi rangkülönbség. A csikós egész nap lovon járt. A ménes nyugtalan, megriad, ha egyet villámlik. Kitörne a falkából és szétfutna, ha a vezérlovakat le nem szerelnék. A csikós gyorsan futott saját nyerges paripáján. Nyalka volt és büszke. A nótát is így dalolta a csárdában:

Csikóslegény vagyok, Hortobágy eleje,
gulyás, ha nyalka is, utánam a helye.

De a gulyás megfordította a nótát, ő így dalolta:

„Gulyáslegény vagyok, Hortobágy eleje:”

Veszélyben ő is lóra kaphatott. A nóta folytatásában viszont megegyeztek:

Kampós juhászokkal ritkán parolázok.
Sáros kondásokkal még csak szót se váltok.

Mert biz a juhászok csak szamáron járta, a kondások pedig gyalog dagasztották a réti sarat.

Csakhogy őket se hagyta el dalos tudományuk, pásztori önérzetük. Íme, a juhász nótája:

Gazdag ember a juhász, van nyája, bundája,
fecskehasú szamara, szemfüles bojtára.

Nem adta alább a kanász se:

Nem hal éhen a kanász, rétben a kondája,
kesely lábú malaca, bográcsra aprítja.

Juhászok, kanászok máskülönben is híresek szálegyenes tartásukról, fürge járásukról. No és a táncukról! Szeme-szája elállt mindenkinek, ha elkezdték járni. Úgy rakták, mint az angyalok.

A pásztorok jelvénye a bot. A juhász kampót szerelt a végére, a kondás meg fokost. A csikós nyakában még karikás ostor is volt. Aki értette, díszítette használati tárgyait: botot, ostornyelet, borotvatartót. Késsel, apró vésővel virágdíszt, állatokat, madarakat, pásztorfigurákat, apróbb tárgyak formáját, kést, baltát, pisztolyt, pipát vésett a fába, és csont-, színes fémlemez, később műanyag figurákkal rakta be. Az egész pusztai környezet megjelent egy markolásnyi ostornyélen.

Elhullott állatok szarvából ivótülköt, sótartót faragtak. Ezekre már nagyobb alakokat, pásztor-, betyár-, csárdajeleneteket is rákarcoltak egyszerű szerszámaikkal. Mesterien bántak a bőrrel. Nyerget, kulacsot, ostort díszítettek, dohányzacskót sallangoztak, csengő- és derékszíjat csipkéztek vele. Népművészetünknek sajátságos kincse az ő ügyeskedésük. A hortobágyi Pásztormúzeum minden ilyen tárgyból őriz egy-egy szép darabot.