Szép zöldellő mezőben

A vadvizekkel, itt-ott erdőfoltokkal övezett nagy puszta igazi haszna mégis végtelen legelőmezője volt. Gulyák, ménesek, juhnyájak, sertéskondák százezer számra menő csapata nőtt, hízott rajta téle-nyáron, megszakítatlan. A szilaj, vagy rideg jószág – ahogy nevezték – bírta a nyár perzselő hevét, a tél fagyát. A nagy testű, nagy szarvú, fehér szarvasmarha bő húshozamú volt, s tejet, gyapjút, húst egyaránt bőven adott a pödrött szarvú magyar racka juh. Debrecen sokáig Európa egyik legnagyobb húspiaca volt. Fegyveres hajtók kísérték a nagy nyájakat távoli országok piacaira, utak mentén meg-megállva, legeltetve. Ilyen elszéledt hajtókból lettek később a hajdúk, Bocskai fejedelem híres katonái.

A Tisza évről évre kiöntött, a jószág térdig gázolt a fűben, sásban. Gazdák, számadók, pásztorok nem féltek akkor az árvíztől. Ha kánikulában apadt, már panaszkodtak, hogy a laposokon, fenekekben „alig vagyon térdig való víz”. A jószág itt nem szorult istálló melegére, kaszált szénára. Azt találta, ami leginkább ínyére való volt.

A szarvasmarha a kövér mezőt szereti, a ló a vékony füvet ropogtatja. A birkának külön legelő kell, az a tippanos apró füvet borotválja tövig. A juhlegelőre nem megy se ló, se marha, mert nem bírja a szagát. A sertésnek meg éppen rossz legelő való, szikes, mocsaras rész, ahol kedvére turkálhat gyökér, féreg, madártojás után. Vagy tölgyes a makkolásra.

Erek, tavak, fokok, tiszták, mocsár, nádas; sehol sincs gát! Változatos legelőn nevelkedik széppé a jószág. Hat-hétféle tápláló füvet ízlel egy harapásra. Ezek fűszere gerjeszti étvágyát, erősíti csontját, idegeit. Nem fal, hanem jó étvággyal legel. Csemegézik.

Tág mező kell neki, friss levegő. A növendék csikónak szűk a falusi udvar, ugrándoznia kell, hogy szebb idomai legyenek. A kis borjak is összemérik erejüket, inaik így erősödnek. Forró nyár, kemény tél edzi bőrüket, szőrt növesztenek, bundát eresztenek.

Nem csoda, hogy a nyomukban járó pásztorok is kemény férfiakká erősödnek, A kis birodalom igazi ura a pásztor. Ha megunja földtelen zsellérsorsát, a földesúri hatalmat, a puszta szolgálatába szegődik. Ha becsülete van, rá lehet bízni a jó pénzt érő számos jószágot, a debreceni tanács embere lesz. Nem „lebernyés”, vagyis pitykés libériába bujtatott szolga, aki a városháza kapujában hajlong az uraknak. Szabad ember, a maga ura. Mindene megvan: kenyere, ruhája, húsa, szalonnája, öt kosbőr bundája, legelő marhája. De szebben mondja ezt Fazekas Mihály, Debrecen költője. Igazabban is. A Lúdas Matyi költőjének elhihetjük, sokat járt közöttük. Ezt a dalt is pásztorok szájából hallotta:

Ó te áldott Kanahám,
Hortobágy mejjéke!
Be sok szegénylegénynek
vagy te menedéke!
Jó paripán ugratod
pénzt adsz erszényébe,
szép menyecskét karjára
jó bort a kezébe.

Itt a szegénylegénynek
uraság a dolga,
heverészhet kedvére
nem lebernyés szolga.
Van húsa, szalonnája,
öt őrü bundája;
szép zöldellő mezőben
legel a marhája.

A zöldellő mező szépsége és haszna nem válik el a költeményben. A régi vízi világ termékenyítő idejét idézi képzeletünkbe, amikor az Alföldre lefutó folyók szabadon lépkedtek ki medrükből. A Tisza is oly kénye-kedve szerint kalandozott itt a Hortobágy szélén, mint valami szilaj csikó. Tavasszal rendszeresen elhagyta medrét, feltöltötte az ereket, fokokat, laposokat. Olyan volt a tájék, mint a térdig érő tenger. Szép, haragos zöld mezőt hagyott maga után. Rakoncátlan kedvében elöntött falut, várost, termőföldet is, míg az ország felelősei meg nem elégelték kalandozásait. Akkor aztán mérnöki tervet dolgoztak ki szabályozására. Kanyargós medrét kiegyenesítették és gátak közé fogták, holt ágait pedig feltöltötték, ármentesítették. A szomjas pusztát azóta a délibáb locsolja.

Így képzelték ezt akkoriban a mesélő pásztorok. Még regét is tudtak róla. Eszerint a Délibábnak anyja volt a Tenger, a Puszta meg az apja. Ám a Tenger nagyravágyó volt, Szél szárnyára kapva hűtlenül elhagyta a Pusztát. Így élnek kettesben azóta, apa és leánya. A csalfa Szél vissza-visszatért, szerelmes szavakat súgott a leány fülébe, de az irtózva menekült előle. Beleszeretett Délibábba a Felleg is, de a leány a Napot szerette. Mikor ezt a Felleg észrevette sötét páncélba öltözött, s hadat üzent a Napnak. Sokáig vívtak, a Nap győzött: átszúrta ellenfelét, megmentett kedvesét pedig szivárványhídon emelte magához. Aztán levitte Délibábot ősz apja ölébe. Maga is ide jár le. A Nap csókjától hullámzik úgy a tündérlány keble.

A pusztától tehát elvették a Tiszát – az éltető vizet.