A táj lassan változik: az őspuszta arcát ölti fel.

Ahogy a török idők alatt kiirtják az erdőket, megszakítatlanná válik a legelőterület, amit lápok, mocsarak erek, tavak környeznek. A nádlevelet csörgeti, a vizet borzolja a szél. De odabenn vadkacsa hápog, nádiveréb csiripel, szárcsa sikít, éjjel kísérteties hangon megszólal a bölömbika. Élet van odabenn, s aki bemerészkedik, biztos menedéket talál kóborló török és a vármegye ellen. Van húsa bőséggel, kenyere is a sulyom és a gyékény lisztes gumójából.

Halász, vadász, madarász, mind éhenkórász – tartja a régi szólás. Hát az igaz, hogy a réti embernek kasza, kapa nem töri fel a tenyerét, és a templomi harangszó helyett szívesebben hallgat a vadak, madarak szavára. A szabad természet fia ő, aki télire nádkunyhót von maga fölé. Ősidők óta egész rendje alakul ki a réti pákász-, madarászembereknek, akik mélyen a nádasok rengetegében élelmeskednek. Foglalatosságuk szerint nevezik őket csíkászoknak, rákászoknak, békászoknak, piócaszedőknek, akik maguk készítette eszközeikkel halásznak, vadásznak, keresik kenyerüket.

A rét ontja a csíkot. Ezt az arasznyi, karcsú halfajtát fűzvesszőből font öblös kosárral, varsával fogják a csíkászok. Gödröcskéket ásnak a vizes rétbe, s ráhelyezik a varsákat. A csíkok friss levegőt érezve feljönnek bennük a kas tölcsérén át, s már fogva is vannak. Debreceni, egri szekeresek veszik meg, szállítják a piacra. Káposztába főzve nincs finomabb falat a csíkos káposztánál.

Nehezebb a dolga a békásznak, a teknős fürgébb a vízben, mint a szárazon. Az ügyes rákász viszont kézzel is kidobja a parti fűz gyökereihez bújó áldozatát. A piócaszedő már nem is fogja, csak vízbe áll, s hagyja, hogy lábszárán ragadjon a vérszívó féreg, majd vödörbe söpri, s leadja patikaszerként.

Ritka szép vízi zsákmány a vidra. Ez a karcsú vad folyóban, szárazon egyaránt otthonos. Tapadó szőrrel, hosszú farokkal siklik a vízben, de rövid lábával mérföldekre is elcsatangol, mert – habár hallal él – elkapja a madarat is. Drága bőrét nem adja ingyen. Odút vájt a víz felől a parti bozótba, hogy innét oda meneküljön, ha üldözik. Léket tart magának a jégen, rájár, nehogy befagyjon. A vékony jeget kitöri, s kimászik sütkérezni. Ilyenkor lehet elkapni lőfegyverrel vagy parittyával. A hortobágyi pákászok az odvára illesztett zsákba szorították rudak segítségével.

Aligha van Európának madara, ami ne fészkelne, vagy ne vonulna át a Hortobágyon. Csak néhányat lessünk meg a sokszáz féléből. Fegyver nélkül természetesen. A régi réti vadászok, madarászok sem használtak lőfegyvert. Az ügyesség, a férfias erőpróba volt a fegyverük. Oktalanul nem irtották a hasznos, szép tollú és énekesmadarakat, sőt óvták, tenyésztették őket.

A fürjet síppal csalogatták hálóba. A síp a tojó hangját utánozta: „prütty-prütty-prütty”. A hím „pitypalattyal” felelt, miközben a fűre terített háló alá szaladt. Az apróbb madarakat lószőr tőr várta. A deszkára szerelt lószőr hurok közé kendermagot szórt a madarász. A csíz, a cinke, sármány, nádiveréb ezt szerette, a tengelice a bogáncskóró magvát, a szajkó a kukoricát. A magra mohón röppenő madár lába a hurokba akadt. Az énekesmadarak póznára, kóróra illesztett lépvesszőkre kerültek. Arasznyi hosszúak voltak ezek a lépvesszők, amelyeket fagyöngybogyóból készült enyvvel kentek be, s a madárka bizony ott ragadt. Kalitkában ébredt fel nagy ijedtségből, valamelyik madáréneket szerető család otthonában.

A huroktőrnek számos fajtáját alkalmazták. Gázlómadaraknak egész huroksort kötöttek hosszú zsinegre a lápon, az óvatos, hosszú lábú gémfélék, a ritka nemes kócsag, sőt a gyanakvó, ragadozó bölömbika is belelépett olykor. A vasdrót hurkot őznek, nyúlnak vetették ki, rendesen járt utakra, csapásokra, mert az őzek saját nyomukon szeretnek járni-kelni.

Még a vízi szárnyasokat is meg tudták fogni kézzel. Ez volt csak az elmés vadfogás! A vadász a fejét egy nagy tökbe dugta. A töksisakon két látó- és szellőzőlyuk volt, nyugodtan úszhatott alatta a vízben. A vízszínen úszó tök mellett gyanútlanul úszott el a szárcsa, vadkacsa, nem is sejtette, hogy a víz alatt marok várja, mely elkapja a lábát.

A vízi világ drága és ritka madara volt a hófehér nemes kócsag. Tolla királyi udvarok, vitézek, főnemesek sisakforgóinak dísze. A magyar udvarházak, falusi lakok kedves madara pedig a darumadár volt, tolla nem hiányozhatott a legények kalapja mellől. Egy szép, gyenge szárú darutollért egy borjút is adtak. A magas, gyönyörű alakú madár a nádas járatlan rejtekein fészkelt, arra sem repült rá, csak lopva közelítette meg. Katonamadárnak is hívták, mert a darucsapatra őr vigyázott fölfelé tartott fejjel. Mire puska dörrent volna, a csapat magasan a levegőben krúgatott. Elfogni még nehezebb volt. A darvászok se mentek rá bottal, parittyával, inkább fiókáikat ejtették foglyul. Fészkükbe merészkedtek, hazavitték, felnevelték. A szelíd darunál nincs kedvesebb dísze az udvarnak. Tanulékony, megérti gazdája szavát. Jókedvében lágy mozdulatokkal hajladozik, sőt táncol is. Játszik a gyerekekkel, apróbb tárgyakat dobál a levegőbe és újra elkapja őket. Persze időnként lemond egy-két ringó, pihés farktolláról is.

A sólyom, ez a vérengző ragadozó is megszelídült a solymászok kezén. Kitűnő vadászmadár nevelkedett belőle. A sólyom egy intésre magasba röppen a madarász kezéről és villámgyorsan csap rá a magasban úszó kisebb nagyobb madárra. Éles karmokkal és rúgással teszi harcképtelenné zsákmányát, sőt olykor annak gerincét törve játssza gazdája kezére.