A Hortobágy a legkiterjedtebb magyar puszta, Európában sincs nagyobb nála. Körös-körül is puszták övezik. A Tisza felől Dorogmánál lépünk a földjére, s a hosszában átszelő 35 kilométeres út a Kadarcs hídjáig vezet. Az utazó régen sem tette meg egyszerre, ezt a napi járóföldet, hanem a felén, egy szépen ívelő hídfőnél megállt. Meg is állították, vámpénzt kellett fizetnie Debrecennek. Ma már inkább vendégül marasztalja a hosszú tornácos, árkádos Nagycsárda.

Szemben vele még ott a szekérállás – ma Pásztormúzeum -, ahol maga is, lova is éjszakázhatott. Mögötte, a „kilenclyukú” nagy kőhíd alatt csendesen folydogál a Hortobágy, a rónaság főverőere. Itt lüktet ma is a nagy puszta szíve. Szinte biztat, hogy nekivágjunk, amerre a szem ellát, gyalog. De ne tegyük, mert az utak lassacskán semmibe vesznek, s az őspuszta arca komorrá, ijesztővé válik. Szerencsés esetben egy juhhodályban éjszakáznánk. Errefelé csak a pusztaiak tudnak tájékozódni a nap járásából, éjjel a csillagok állásából. Egy „óriás-király birodalma” ez, ahol a térkép kiszáradt ereket, halmokat, eltemetett falvakat jelez. Debrecen, Újváros, Szoboszló, Nádudvar, Nagyiván, Tiszacsege környező pusztái is napi járóföldek. Tornyuk nem látszik, harangszó sem hallik, fülünkben csak a nagy csend vagy az örökké dudorászó hortobágyi szél.

Annyit azonban a térképről is leolvashatunk, hogy nem volt valaha ilyen puszta ez a puszta. Az északi Máta, a nyugati Ohat, déli Zám, keleti Álomzug és Elep térségein viruló élet lehetett, hisz folyók, erek szegélyezik (Tisza, Kadarcs, Kösely, Száraz-ér), középen pedig V alakban a Hortobágy és az Árkus vize szeli át. Ahol víz van, ott élet van, s korán megjelenik az ember is. Széphangzású határnevei aKungyörgytava, Papere, Kincsesfenék, Bajnoklapos, Halászlaponyag talán még többet mondanak, a megannyi ér, tó, fenék, lapos, laponyag mind vizet tároló medret, enyhe domborulatot jelez. Füves zöld réteket, háziállatok, vadak, vízimadarak, halak paradicsomát. Még térképi rajza is hasonló egy bajuszos, vastagnyakú túzokkakashoz, melynek csőre a Tiszába ér, farka pedig a Kadarcs vizét kavarja.

Az ilyen nevek: Derzsitelek, Telekháza, Köveshalom mind enyhe emelkedésű lakótelkekre, a kerek halmok kézhordta alkalmatosságokra vallanak, ahonnét kő- és bronzszerszámokat vetett ki a föld. Már a sok tízezer évvel ezelőtt élt ember is állandó lakóhelyet talált a vizek partján, s a nagy puszta finom domborzatát a természeti erők mellett emberi kezek formálták. A Hortobágy tehát nem tükörsimára gyalult asztal. Itt-ott őrhalmokat emeltek, ahonnét messze lehetett látni, áradások idején pedig védelmül szolgáltak. Majd sátrat vont rá, kunyhót épített a pásztor, házakat a lakosság, sőt templomokat is.

Mit rejtenek még a halmok? Csontokat, finoman faragott köveket, a nagyobbak egész falvak nyomait. Több mint negyven község volt itt az Árpádok idején, olyan nagy is nem egy, mint akkor Debrecen. Kerek háromszáz év alatt egy szálig elpusztultak. Először a tatárjárás perzselte fel jó részét, majd a kisebb helyek jobbágyai védettebb községekbe húzódtak. Az utolsó falvak lakói a török időkben menekültek el, nem is térve vissza többé-

A Hortobágy is két elpusztult falu neve. Egyikét ma Hort puszta őrzi, a másik Bágyegyház volt. A „Hortubag wyze mellett” feküdt az oklevél szerint, és Péter ispánnak húsz magyar és tíz besenyő vitéze lakott benne. Lakott hely volt Máta is a mai Bivalyhalmon, kis templomával. 1553-ban néptelenedett el. A pusztát Debrecennek adta a fejedelem.

Puszta lett Papegyháza is, határa Mátába olvadt. Régi írások emlegetik Ohat kolostorát, ahol a telekházai nagy halom alól csúcsíves templom és kápolna romjait tárta fel a debreceni múzeum. Szomszédságában állt egy kisebb falu, Bodajcs, távolabb pedig Derzs. Zámon is volt apátság, melyet Cséccsel együtt Hunyadi János birtokolt. Templomhelyüket ezeknek is megtalálták, egyik halmát ma is „köves”-nek mondják. Árkustelkének maradt még híre a folyó mentén.

Valaha tehát a falvak határán gabona ringott. Ohaton száz holdakra menő tölgyerdők virultak, a Tisza partját festői füzesek szegélyezték, az ősi kocsányos tölgyeknek ma is élnek öreg leszármazottjaik. Az egész vidéken élénkzöld bokros tájak váltakoztak ősligetekkel egészen Debrecenig. Árnyékot, enyhet adó alföldi növényzet borította e tájat, amit esők is gyakran látogattak. Királyi adományként szállnak a hortobágyi falvak firól fira, de ahogy kiürülnek, pusztaként szerzi meg őket Debrecen, pénzfizetés ellenében. A növekvő mezővárosnak, állatokkal kereskedő tőzséreinek nagy legelőkre van szükségük. Az elhagyott és betemetett halmok fölött nyájak kolompja, csengő és furulya szava szólalt meg. Új korszak kezdődik, csendesebb a réginél: a pusztalakó pásztoroké.