Amiről a puszta mesél


„Menjünk, vágtassunk kelet felé, nagyszerű látvány következik. a puszta, a Hortobágy!”


Az idézetet nem egy mai útikönyvből vettük. Petőfi Sándor jegyezte fel úti levelében még 1847-ben. A pusztaság is lehet nagyszerű látvány? Különös észrevétel. A mi hegyekhez, lankákhoz, városokhoz szokott tekintetünk csak átsiklik fölötte, nem lát benne semmit. Pedig a költő nem először járt már a Hortobágyon, évekkel előbb át is gyalogolta. Most éppen társaskocsin utazik Pestről Debrecennel. Tiszafürednél leszáll a batárról, előrefut, hogy ne zavarja a keréknyikorgás: mintha Tündérország kapuján lépett volna át. A rónaság közepe táján már nem tartja vissza elragadtatását, így kiált fel: „Dicső rónaság, te vagy az Isten homloka!”


Aki a Hortobágyot déli napsütésben látja, bizonyára nem tartja különösnek ezt a feljegyzést sem: „Mennyivel hosszabb utat tesz itt a nap, mint máshol.” Óriás burája alatt látóhatárunk kitágul, s a puszta bármely pontján állunk meg, a mindenség közepén érezzük magunkat. Árnyékunk arasznyi, gyűszűnyi a kis pásztortanya, lebegő szúnyogocska a T-alakú gémeskút. Csak azért látszanak ide valahonnét a messzeségből, mert valami lebegteti őket, Gulya, ménes, juhnyáj, mintha víztükrön legelnének, vékony, rezgő lábuk alatt megfordított árnyékukkal. A nap heve remegteti alattuk a ritkult, forró levegőt. Egy csalóka tündér: a délibáb játszik velük. A költő arca ég, keble tágul a látványra, útitársai bóbiskolnak. „Azon gyönyörködnek – írja -, hogy én annyira gyönyörködöm.” Úgy gondolják, az ilyen sík vidéken a teljes semmi vette át az uralmát. Pedig az a „semmi” tele van élettel, lélegzik, óránként váltja színeit.

Rejtett szépségét egy nagy költő fedezte fel, és tette világhíressé. Azóta az ő szemével látjuk tavaszi zöldjét, nyári fényjátékát, szélverte őszi páráit, végtelen hómezőit.

Mint egy nyitott könyv lapját, ahol múltjáról, magáról mesél, csendhez szoktatva fülünket, a végtelenhez a szemünket.