Kiss Tamás a Nyitott Műhelyben

1987. IV. 29.

Először is szívből köszönöm Várhelyi Ilonának a kedves üdvözlését és szinte külön köszönöm azt is, hogy a Nyitott Műhelyben nekem adott első előadási jogot. Én azt hiszem, mindjárt ezzel kell kezdenem, hogy mi is az a Műhely, a mi szellemi értelmünkben. Felnyitom az értelmező szótárt és azt találom benne, hogy a műhely - kisipari munka végzésére való helyiség. Nos, tehát a hely fogalomra vonatkozik, nem a műre. A mű pedig minőség-fogalom. Kérdem, hogy ügyes kézműves munka az irodalmi alkotás, a vers, eltanulható?

Vajon nem érvényes már napjainkban a poeta non fit, sed nascitur? Volt egy író, aki ilyen címen írt kis esszét, hogy: A versírás mestersége. Amelyben úgy emlékszem, az volt akkor, hogy okos, értelmes ember, kellő verstani tudással csinos verseket írhat, ha még műveltsége is van hozzá. Erről jut eszembe, hogy a debreceni Kollégiumban valaha mindennapi lecke volt a versírás, a verselés, tehát másnapra házi feladatként a diákoknak a poétai osztály diákjainak már, - 14-15 éves fiatalok voltak - másnapra, vagy harmadnapra megadott téma szerint verset kellett írni, tehát megtanulták a verselés csínját-bínját. Annyi is volt a költő, mint a Nagyerdőn az alja növényzet, persze ebből az alja növényzetből kinőtt egy óriási tölgy is. Csokonai Vitéz Mihályra gondolok és ez a Csokonai Vitéz Mihály azt írta egyik kedves kis esszéjében, hogy a verscsinálás nem poézis. Tehát ő volt az első abban is, szinte mondhatnám, aki elválasztotta a verselést a költészettől. A verselés feladatmegoldás, a poézis, tehát a költészet, művészet. Én ehhez az értelemhez szeretnék ragaszkodni akkor, amikor a műhelymunkámra gondolok. A vers, a csinált vers olyasmi, mint két pont között egy kifeszített húr, amely peng ugyan, de nincs zengése. A poézis, a költészet az viszont hangszekrény fölött zeng, a verstan tökéletes elsajátításától tehát nincsen egyenes út a költészetig. Talán ennyit bevezetőként. 

A költészet valamiképpen rátalálás. Úgy is hívták valaha az énekest, a költőt, hogy trovatore, trubadúr, ez rátalálást jelentett. A költő tudniillik önmagát keresi. Nos, hát én is szeretném most önmagamat keresni, hogyan is lesz, vagy születik a költő. A versírásig nagyon nagy az út, mert azt sem a lábak, strófaszerkezetek megismerésével csináljuk, sem pedig valami mesterkéltséggel. Máig kétségeim vannak afelől, hogy vezet-e hozzá út, vagyis, hogy mi megyünk-e a vers felé, vagy ő közeledik hozzánk. Azt hiszem, hogy ez eldöntendő kérdés. Vers és költője válogatja, de hát ismétlem, mindenképpen rátalálás.

Engem anyám tanított az első versekre, alig lehettem három éves, mikor egy színes képes leporellóval lepett meg, amelyben minden képhez egy kis vers társult s ő arra engem megtanított. Ahogy fordítottam, változott a kép és úgy jött belőlem, rá a vers. A hallgatóság nem kis csodálkozására. Három éves voltam, s mintha már olvastam volna. Produkció volt ez, kis sikerélmény kíséretében, de a lényeg az volt inkább, hogy én verseken tanultam anyanyelvemen beszélni. Az már nem csak anyai, hanem nagy családi örökség volt aztán, hogy mi énekeltünk otthon. Mindkét szülém énektudó volt. Mikor a hosszú téli estéken szobánk faláról eltűntek a nappali fények, de a lámpagyújtás még korai volt, zsoltározni kezdtünk. A francia melódiákra alkalmazott Szenczi Molnár ősi szövegekre, egyszerre valami különös varázslatba estünk. Szüleim talán nem is sejtették, én is csak később tudtam meg, hogy egy nagy költészet varázskörébe kerültünk. Az emberi létnek egy köznapokban rejtőzködő arca világosult meg előttünk. Küzdelmek, gondok, gyötrelmek oldódtak fel az énekek nyomán, különös érték-kritérium fogalmazódott meg akkor énbennem, hogy lám csak a poézis az valóságos mindennapi erőforrás. Ha valaha is aggályom volt a költészet haszna felől, ezek az esték eloszlatták.

Nyári vakációimat a rétségben töltöttem, a tanyán, hasznos tevékenységben, legelőször juhok társaságában, magányosan ábrándoztam. Éjszaka kint aludtam, bundában a szabad ég roppant burája alatt, reggel pedig a nappal együtt keltem. Napos időben már 11 óra tájt elöntötte a pusztát a délibáb. Látásnyi, kiáltásnyi távolságra, ha volt egy-egy kis tanya. Nagyon korán magamba ittam a pusztát, az Alföldet, a határtalant tulajdonképpen. 

És ez egy életre, azt hiszem, hatással van a szemléletemre, költészetemre is, aki csak látogatóban jár - idegenforgalmi buszon -, a bugaci, vagy a hortobágyi pusztára, azt, mint tájat nézi és az a semmi képzetét kelti benne. Nem jut a puszta varázskörébe, de aki mindennap megáll előtte, az kilép a térből és időből, nem földet, nem tájat lát, hanem egy magábanvalót, egy önmagával azonost. Sugallata van, dallama szinte és húz magához, amíg átlépjük saját határainkat, egy leszünk vele. Én úgy gondolom, hogy csak a tengermelléki népek ismerik a végtelennek ezt az igézetét, amit a pusztában élő ember érezhet. Visszatérek arra az útra, ami esetleg vezet a vershez, ha vezet, de nem egyenes ez az út és nem könnyen belátható. Az irodalomhoz vezet út, csakhogy a poézis görög, homéroszi értelmében cselekvést, alkotást jelent. Én, Csokonait olvasgatva, korán észrevettem, hogy a költészet nem merül ki az ügyes, eltanult verselésben. Később, prózai írásait is olvasva bukkantam rá erre a hallatlanul tömör megfogalmazásra, amit itt idézek: "A verscsinálás nem poézis, lehet valaki jó poéta, ha mindjárt verset nem ír is és ellenben jó verseket írhat valaki, de azért nem poéta. Legjobb, ha a kettő együtt van." Ez ma már közhelynek tűnik. Akkor ez az európai idő volt Csokonai korában, ehhez igazították az órát, később Petőfiék, Aranyék. Századunkban Ady és a Nyugat-ék és utánuk én is.

Vagyis költővé más úton lesz az ember, lesz, vagy születik. Ez is közhely és olyan mindegy, a vers a létezés terméke és stílusokat, irányzatokat sem lehet elméleti úton kreálni, garanciája az, ha már addig eljut a költő, hogy azt is megátkozza, aki az első verslábakra megtanította. József Attila írta szebben: "Mikor verset ír az ember,/ nem írni volna jó." A költő mindig szükségképpen ellenzéki, az ellenzékben él, mert a romló, vagy elromlott világot kell helyretennie. Verset akkor jó írni, mikor minden felborult, eltörött, mikor látja a költő, hogy minden rendelkezésére álló eszköz erőtelen. Elégtelen a nyelv, szavainak készlete, felét, töredékét sem képes kimondani annak, ami belül benne van. Azt érzi, hogy az a vers, ami közeledik, az nem olyan, mint ami tegnap közeledett. Minden vers más és minden verset másképpen fogadunk. A versírás, a verselés a költészet nem lehet begyakorlottság, mechanizmus. Papírra kerülésüknél a rendező, építkező ösztönünkre kell figyelnünk, hogy éppen most érkezőt a helyére tegyük. Versíráskor nem annyira gondolkodunk, mint inkább cselekszünk. Azt is csak épphogy sejtjük, hogy jó-e az, amit csinálunk, vagy sem. Éppen ez a sejtés adja kezünkbe a finomabb eszközöket. A tudat erre nem képes egyedül. A versalakításnak minden eljárásbeli fortéja kezünk ügyében kell, hogy legyen, hogy gyorsan élhessünk vele. Sok lelemény, szellem, roppant tudás kell a versíráshoz. A puszta tehetségből, olykor csak az értelmes fogalmazásra futja, vagy telik. Az, hogy valakinek ihlete van, mostanában már romantikusan hangzik, megfakult a lélek nemigen érzékeli, egy-két századdal ezelőtt azt mondták, hogy vénája van. Csokonaiék például. Ez közelebb áll ahhoz az állapothoz, vagy inkább folyamathoz, a mai tárgyas líra művelője már úgy mondja, hogy versfokon van. Ebben a helyzetben megvilágosodik minden, amit nem tudunk. Versfokon lenni ugyanis idegállapotot jelent, többre vagyunk képesek, mint ami tehetségünktől kitelik, mert csak a fontosat írjuk le, felesleges szavak nélkül, ami papírra kerül, azt mi a tudattalanból hódítottuk el. Most felteszek egy abszurdnak tűnő kérdést. Lehetséges az, hogy nem a költő választja a verset, hanem fordítva? Ige! Az alkalmi költők keresik a témájukat, de a vers az meg akar valósulni. A vers az olyan létező, ami meg a kar valósulni és megkeresi a költőjét, hogy testet, formát kapjon, életet nyerjen. Mi még nem tudunk semmit a dolgokról, ő már mindent tud és hozza magával. Mondom, abszurdnak látszik ez a kérdés, de van ebben jó adag igazság. Már én sem alulról, a népköltészetből, hanem az iskolából jutottam el a vershez, persze itt nem pusztán rátalálásról, hanem szövetségről is van szó és ez nem mindennapi módon történt. Minden nyáron kiengedett anyám a rétre, de amire annyira vágytam, akis karikás ostort a vásárban nem vette meg, nehogy kint maradjak vele. Fájt a fogam egy futball labdára, de azt se kaptam meg. - Hogyisne, hogy inasgyerekek közé keveredj! - mondta anyám. Nem osztály-ethosz volt ez tőle, távol legyen. Szüleim a régi patriarchális és demokratikus kun hagyományok őrzői voltak, roppant érzékenyek a viselkedési kultúrára. Nekem otthon fütyülni sem illett, mert azt is az inasok csinálják. Persze az ifjoncoknál az ilyen éppen visszájára szokott fordulni. Elcsavarogtam és cigányfiúkkal fociztam, rongylabdával, ellestem beszédmódjukat, vonzódtam szabadságukhoz, meg tanultam fütyülni és még nagyon sok mindent megtanultam, vályoggödrökben fürödtünk, megmerítkeztem a legalsóbb érzelmi közegekben. Nagyon szép szilaj csikókorom volt, csak egy-két szökellésnyire kerültem a különös, talán már művészi átélés állapotához.

Ugyanakkor ott volt konokul, anyám mércéje. Feltette a lécet és én mindig levertem. Így jellemezhetném diákpályámat is, bukdácsoltam, vergődtem, ezer sérelemmel, de mindig felálltam, levertem magamról a port, megtisztultam, megújultam, tulajdonképpen így születtek az első verseim. Hiszen a költészet kiheverése a bajoknak és fellebbezés a szellem legfelsőbb bíróságához, ugyanakkor ott volt, hát igen, az első vers és az ütések, horzsolások, amikből ezek az első versek fakadtak. Nekem aztán ezekből bőven kijutott, lehet, hogy érzékenyebb is voltam a kelleténél. Az első osztályban 78-an kezdtük az évet a főgimnáziumban, egyik-másik tanárunk ki akart fordulni az ajtón, mikor végignézett rajtunk. Négyévi munkát adtunk nékik, hogy egy normál osztályra lefogyasszanak bennünket. Én úgy éreztem magam, hogy észrevétlen egy alagútba tévedtem napfényes gyerekkoromból. Minél beljebb haladtam, annál sötétebb volt. Mégis vágytam ebbe a közösségbe, az iskolai közösségbe naponként. A játék, a szünetek, az olvasás üdítettek fel. Az ismeretek mindennapi rögzítése tőlem elég távol állt, csak amit játékosan sajátítottam el, az lett az enyém, de az egy életre. Negyvenéves érettségi találkozónkon Ovidius, Phedrus, Horatius memoritereket idéztem, csak néztek rám, egy sort se tudtak már belőlük. Egytől-egyik jeles és jó tanulók elfelejtették, még azon is csodálkoztak, hogy valaha együtt tanultuk ezeket a szövegeket. Hát hova tettétek ezeket az örökszép hangzatokat, kérdeztem magamban tűnődve, pedig egyszerű a dolog. Ők megtanulták jelesre, én pedig a magamévá tettem. Tőlük elillant, engem érlelt egy életen át és vidított, de az is lehet, hogy szent szöveg volt számomra már akkor a vers, félelemoszlató, bíztató, mondhatnám érvem volt a vers, mert, ahogy haladtam az alagúton, egyre világosodott, versek sokaságával telt meg az elmém, az iskola szavalója lettem, arra merészkedtem, hogy oskolai ünnepélyeken magam írta verseket mondtam el, előzetes tanári cenzúrával persze. Ünnepelt verscsináló lett belőlem, a kevélységig jutottam, annyi verset írhatok, amennyit akarok. A poétika előírta szabályok szerint. Önképzőköri magas szinten, mert az önképzőkör is műhelyféle volt.

Előttem 30 esztendővel Móricz Zsigmond aratott sikereket éppen ezen a pódiumon, Kisújszálláson, míg egyszer rá kellett jönnöm, mint minden lírikusnak, hogy az én sirámaim, vagy boldog önkielégülésem nem tették a verset poézissá. Gyanítottam, hogy a vers valami egészen más lény, avagy mint széptani jelenséghez más úton jut el az ember. Én mindeddig érzéken inneni dolgokat cselekedtem, amikor verset írtam. Írtam anélkül, hogy fogalmam lett volna magáról a versről. A poétának tudniillik nem elég a tanulás, neki sok mindent el kell tudni felejteni is. Az ügyes verselő, ha nem vigyáz, ügyeibe, bajaiba bonyolódva nem érzi a naprendszerek törvényét, el kezd maga körül forogni. Az igazi költőnek abbahagyni is tudni kell mindazt, amit eddig csinált, sőt verségetést, autodafét rendezni. Így csinálta ezt Arany János is. Nem írni, míg a vers maga nem bír rá, hogy megírjam, mert a vers nem folytatható, a vers egyedi, megismerhetetlen, mindig újrakezdés, nincs iskolai anyanyelve. Én erről a versek fordítása közben fokról-fokra világosodtam meg.

Akkor lettem költő, mikor abbahagytam a verselést és elkezdtem a műfordítást. A mi nyelvtanulásunk, jó 50 évvel ezelőtt még erősen irodalmi központú volt. Goethén, Heinén tanultunk meg németül, Racine-en, Lamartine-en, Hugon franciául társalogni, de ha ezt nem is magas, ékes klasszikus szöveget. Én ezeken az idegen szövegeken át láttam bele tulajdonképpen a versbe magába. A magyar klasszikus vers nekem zárt egész volt, bonthatatlan. Még az akkor pad alatt olvasott Ady költészete is. Külföldi szerzőkből szótárazva kezdtem megérteni, hogy a vers az vers. Össze nem téveszthető semmi mással. Tanáraim felfigyeltek arra, hogy a botladozó versfordításaimban mindig a kellő szót kerestem, a szöveg hangulatához illőt. Hoffman Károly tanár úr egyszer egy Lenau-verset bízott rám, otthoni átköltésre, a Heideschenkét. A magyar puszták szele csapott meg belőle. Parafrázisban ugyan, de sikerült munkácska lett. Franciatanárunk, a kis Csőregh tanár úr is próbált francia fordításokra bírni Musset-ével, Francois Coupéval, s Prudhomme-mal és azt mondta, hogy zenésítsd meg kérlek. Így mondta, zenésítsd meg és én nagy dologra jöttem rá, arra, hogy a szöveg lehető hű tolmácsolása közben anyaggá válnak kezemben a szavak és valami különös áramkör keletkezik a sorokban. Lám, a műfordításnak is meglehet a maga múzsája. Ez, a felfedezés ingerével hatott rám, megpróbálkoztam latin költőkkel is. Ma már tudom, hogy én akkor nem csupán szövegeket, hanem valami új érzést kerestem. És talán nem szentségtörés, ha bevallom, hogy nem Balassi, nem is Petőfi szerelmi lantja dobogtatta meg a szívemet először, hanem a Heine: Buch der Lieder-e. A szinte teljesen új érzéstípus persze franciák adták és leginkább olyanok, akikről, mint dekadensekről az iskolában szó is alig esett. Baudelaire-től ugyan volt egy vers a tankönyvünkben, ha jól emlékszem, a Les Aveugles, de én többre vágytam, a kiátkozott versekre és Verlaine-re, leginkább Rimbaudra, a kölyök Shakespeare-re. Pesten keresztül Párizsból hozattam meg az Une saison en enfer könyvét borsos áron. Még Ady után is rátaláltam bennük egy új alapérzésre, és ami több, ki lehetett nyújtózkodnom a szavakban. Igen, különösen szóörömöt éreztem, sőt valami versboldogságot. Ez volt az én számomra a költészet kezdete, mondjuk így, a poézis igazi kezdete. Honnét tudom ezt? Onnét, hogy évekre abbahagytam a verselést. Ez volt az én költői elemi iskolám. Fordításaim folyamán jöttem rá, hogy a versben a vers a fontos, legalábbis a legfontosabb. Innét közeledtem ezután a versekhez, akár én írtam, akár más. A formák felől. Babitstól tudom, hogy jobb először a sejteket elkészíteni s azután rakni beléjük a mézet, akárcsak a méhek. Na, és hátra van még a megformálás gyönyörűsége, én élveztem a nehéz megoldásokat, épp ezért aligha tudtam volna az ötvenes években műfordítóként megélni, mint sok hallgatásra ítélt költőtársam és nemzedéktársam.

Egy nyáron napokat töltöttem együtt Szép Ernővel Kisújszálláson. Szoboszlón nevelkedett, valaha túri diák volt, végtelen egyszerűséggel világította meg ő előttem a forma költői értékét. Elmondtam neki, hogy Szegi Pál a Pesti Hírlapnál azért adta vissza az egyik versemet, mert valahol nőrímre hímrímmel zártam a sort. Ernő bácsi összevont szemöldökkel bólintott. Ez az édes, csupa játék ember egyetértett Szegivel. Fölemelte az úját és azt mondta: "Nézzed, a versben a forma jelent valami foghatót, maradandót, sőt véglegest. A vén cigányban őrjöng, tombol a költői szív, viharzik a vers - mondta - és forma meg se rezdül. Évezredekre összetartja a forma a nemes matériát. A formában válik a lényegtelen lényegessé."

A poézis kezdetét a vers megtalálásának időpontját, vagy, hogy hol, mikor vált el a verscsinálás a költészettől, ma már nehéz lenne tetten érni. Az első poétai kilépést azonban igen. Én ezt Az alvó testvér című versem megjelenésétől eredeztetem, de még ezt is műfordítói élményeimhez kell kapcsolni. Legyen ez leleplezés is, mert kevéssé tűnik fel. Arthur Rimbaud Le dormeur du val, A völgy alvója című versére gondolok. Rimbaud versének fiatal katonája virágos völgyben plain air-ben alszik, ez valóságos idill, az én katonám, pedig, a bátyám zárt szobában éjjel és az első sortól feszült, drámai légkörben. Mégis van a két versben valami lényegében és szerkezetében közös. A hirtelen, tragikus fordulat, a poén, hogy két katona nem alszik, hanem halott. "Il a deux trous rouge au côte droit" - zárja Rimbaud, "Alszik, két piros luk tátong az oldalán. Az én versem pedig: "Aludt csendesen, mozdulatlan… és még most is alszik, szegény." A verset elküldtem a Nyugatnak, a Protestáns Szemlének, sőt az Új Időknek is, valamelyik majdcsak lehozza. Mind a három közölte, de szerencsém volt, mert egyik sem olvasta a másikat és én még g csak 21 éves voltam. Az igazi verset az alkalom szüli, de ha hozzátapad, kiszórja az idő a rostáján. A versteremtés, vagy legalábbis annak a folytatása. Mit érez, mikor verset ír, kérdezték tőlem már író-olvasó találkozókon számtalanszor. Azt válaszoltam, én akkor nem érzek semmi különöset, mert írok s egy azonossági érzés tölt el önmagammal. Egész lényem, hogy úgy mondjam, lefoglal, igénybe van véve. Goethe mondja: "A tartalmat a szíved adja, a formát a szellemed." Ha szabad hozzátennünk, egész szervezetünk lefoglalt, a mi Berzsenyink, úgy érezzük, még a testével is írta a verseket, sőt az Ady verseken is érezni ilyen elemi erőt. Mostanában egyre több levelet kapok ilyen címmel, hogy Kiss Tamás költő. Hivataloktól is, sőt, szerkesztőségekből is. Ez a mesterségszerű, foglalkozásként használt cím engem, őszintén szólva zavar, az zavar engem, hogy az emberek egyre szélesebb köre azt hiszi, hogy költőnek lenni szerep, hogy foglalkozás, mint tisztes iparosé, mondjuk a gombkötőé, vagy a gubacsapóké, vagy bármely foglalkozásé, hogy csak a kihalt szakmákra gondoljak. Holott, a költés minőségileg más, belső tulajdonság, érzékenység, rejtett, rejtegetett gyengesége az embernek, amiről képtelen lemondani. Erre csak a munkamegosztás teljes differenciálódásával lehet majd, esetleg rátarti is a poéta, mondjuk, elfogadja azt, hogy ő költő, amikor például majd az adatok is bekerülnek a személyi igazolványába. Például: álomlátó, szemlélődő, kellemetlenkedő és más véleményű, szívvel adakozó. Persze minden testi, szellemi és emberi károsodás veszélye nélkül, sőt ebből meg lehet majd élni. Boldog világ lesz az, mert szívesen vállalja a költőt és a költő is őt. Addig is él, mert mást, mit is tehetne a maga kis műhelyében, a szobasarokban, de lám csak Nyitott Műhelyben is, háborítatlan pillanatokra várva, mert a költés és maga a költészet létezési mód, még akkor is, ha a költő kiszorult volna a régi egyszerű emberek által tisztelt helyéről és a modern nagy társadalmi munkamegosztásból. Persze vigyázatlanságból, mert csak a hangszere a fontos néki, arra van gondja, egy vogul hitregében az agg énekmondó [Tur] nagyapót már éppen el akarták hantolni, amikor meghalt, de a sírja mélyén addig böködte a koporsó deszkáját, amíg mellé nem temették öthúrú hangszerét, akkor megnyugodott és tovább énekelt a sírban. Tovább kereste a versek ükapját és bizonyára meg is találta.

Mégis, vannak, akik a veres haláláról suttognak. Talán a műhely szavunkat is helyesebben kellene értelmeznünk. Értelmező szótárainkban ugyanis hely-fogalmat jelent, gyári részleget, kisipari munka végzésére szolgáló helyiséget. Nos, ezen tágítanunk kell, megtartva ugyan némiképp a lokalitást is, át kell tolnunk az értékfogalom irányába, mert az igény az, ami megtart, az érték az, ami egyesít. Egyes gazdasági mutató jelzése szerint ugyanis a költészet társadalmi szerepe csökkenő tendenciát mutat, a vers a pálya szélére szorul, új, anyagi értékrendszerű világunkban.