Elvettél tőlem egy csomó mondanivalót, ezzel akartam kezdeni én is, hogy valóban, itt a versről van szó és rólam. A versek útján önmagamhoz - ehhez szeretnék ragaszkodni, ehhez a témához. Éspedig, ha lehet, beszélgetés formájában, mindenesetre szeretnék néhány dolgot előtte mondani. 

A titok. Igen, hát a versek mélyebben vannak, mint a szavak. Nagyon nehéz beszélni a versről. 1946-ban, amikor még váradi tanár voltam, kedves barátom, egy lelkész, meghívott egy Ady-ünnepélyre Árpádra. Ott találkoztam a falu nagy fiával, Erdélyi Józseffel. Akkor éppen ott volt. Napokat töltöttünk együtt, bemutatta a rajzait. Nagyon szépen rajzolt, festett, kitűnően értett a piktúrához is, a grafikához is. Nézem ezeket a rajzokat, egy idős asszonyt látok. Ki ez? - kérdeztem. Azt mondja: Édesanyám. Mondom: Add nekem ezt a képet! Fogta a ceruzáját és odaírta, hogy : „A költészet anyai örökség. Anyám képét kérted tőlem. Tessék!” Sokat elgondolkoztam azóta is ezen az anyai örökségen. Tudniillik nekem is vannak nagyon korai élményeim. A költészet nyelve nagyon közel áll a szeretethez. Ehhez a konkrét és ugyanakkor mégis elvont, kifejezhetetlen és kimondhatatlan valamihez. Édesanyám tanított a versekre, vett ilyen leporelló könyvecskéket és már két-hároméves koromban azzal produkáltam magam. Ő mutatta a képet, és én rámondtam a verset. Remek produkció volt. Hát persze ezekből nekem nem maradt meg, csak a következő négy sor: „Hazaértünk valahára, / a mi kedves szép hazánkba,/ nézd aranyom milyen szép,/ kertünkben hány lámpa ég./” Nem tudom, de bennem ennek a gyenge kis négysorosnak valami rendkívüli hangulata van. Tehát a vers valóban, szavakkal szinte kifejezhetetlen, sokkal mélyebben van, mint az emberi szó. Aztán 1923. január elején, nem hiszem, hogy elsején, mert hiszen akkor is voltak vakációk, Petőfi Sándor születésének 100 éves évfordulójára emlékeztünk. Ezeket azért mondom el, hogy láttassék az, mi közöm nekem a vershez, hogy vajon a vers tényleg örökölhető valami-e. Én nem mondtam verset, bár rendkívül szerettem volna, de Cseri Géza barátom, osztály- és padtársam a Magyar nemest szavalta skandálva: „Őseimnek véres kardja, fogason függ, rozsda marja, rozsda marja, nem ragyog, én magyar nemes vagyok.” Azért mondom ezt el, mert tiltakozott bennem valami. Tízévesek voltunk, tiltakozott bennem valami, hogy itt elsikkadt a vers zeneisége kedvéért valami. Elsikkadt az értelem, természetesen a mondanivaló, de hát egy 10 éves gyerek nem tudta tulajdonképpen, nem tudhatta fölfogni azt, hogy mi a magyar nemesnek a társadalmi helyzete, anno dacumál. Természetes dolog, nem is arra gondoltam, hanem arra, hogy értelmetlen volt ez a versmondás, én szebben elmondhattam volna. Hát akkor aztán később, éppen most beszélgettünk róla, hogy mennyi verset tanultunk, hála a jó Istennek, mert abból élünk. Mi régi emberek abból élünk. Manapság azt mondják, hogy nem szabad agyonterhelni a gyerekek képzeletét, a gyerekek agyát versekkel, nem szabad. Mi pedig rengeteget tanultunk és ebből éltünk. És ez valami csodálatos, rendkívül gazdag ajándéka volt az elemi iskolának, az akkori gimnáziumnak. Ez szinte életmentő, gazdag anyag volt az emberi agyban. Majd később, amikor fölidéztük magunknak, mindig többet és többet láttunk a versekből, éppen erről beszéltünk, beszéltél az előbb odabent és ez így is van. A vers mindig újjászületik bennünk, a vers sohasem az a valami, az a drága tárgy, valami csodálatos kifejezhetetlen valami, amint a költő megírta, a vers az enyém is lesz és akkor lesz igazán vers a vers. Azt hiszem, hogy Nagy János barátom és kollegám mondta, hogy kint a fogságban, az orosz fogságban, ők papírt szereztek, nem volt könnyű dolog, de egy csomó papírt összeszereztek, és kiosztották egymás között a papírokat. Borzasztó könyvhiányba, borzasztó szellemi táplálék hiányában éltek ott és mindenki írja le a kedvenc versét. Összegyűlt belőle egy antológia Balassitól József Attiláig. Azt mondja, hogy vasárnaponként, ahogy elmondta, rendeztek versmondó, meg szellemi vetélkedőket, és ezek a versek őket hazahozták Szibériából, Nyizsnyij-Tabilból, innen-onnan. Hazahozta Petőfi az Alföldre, hazahozta a szülőházba, hazahozta az édesanyához, az édesapához, hazahozta a magyar földre, valósággal megmentette őket ez az összeírt kis antológia. A hazát hozta magával a dalíró.

Nos, most már arról kellene néhány szót, nem akarom elvenni a beszélgetéstől az időt, hogy jutottam el én a költészethez, mert a vers tudása, a vers ismerete, ez még nem költészet. A költészet ott kezdődik, mikor valaki alkot. Emlékezzünk a Családi kör-re, Arany írja benne, hogy „Jobban szereti a verseket, nótákat, / Effélét csinálni maga is próbálgat. /” Elgondolkoztató, hogy vajon folytatása-e az alkotás a versnek, a versgazdagságnak, a verstudásnak. Nem! Egyáltalán nem, ez egy egészen más valami, ez egy egészen más dolog. Úgyhogy, ha én arra gondolok, ez érdekes, hogy én a versíráshoz, mint alkotáshoz, mint munkához nem Petőfitől, Aranytól, Adytól, József Attilától vagy egyáltalán a magyar költészetből jutottam, bár nagyon sok verset tanultunk, mint mondtam is, hanem idegen szövegek fordításából. Mi tanultunk akkor francia nyelvet, német nyelvet és irodalmat, latint, én már görögöt nem tanultam, és a nagy klasszikus európai költészetet kaptuk, franciául, németül, latinul, Horatius-tól rengeteget fordítottunk és egyszer a német tanárom azt mondta, hogy Lenaunak egy magyar témájú versét, költse át, aki tudja, versbe. Így kezdődik ez a vers: „Én jártam Magyarországot és a pusztát és a szívem megtelt örömmel.” És én ezt a hosszú, szép, valami 40 strófás verset átültettem úgy 18-20 magyar versbe, átültettem és megtetszett a tanár úrnak, vitte is magával, és meg is mutatta a tanártársainak. És a francia tanár úr is rám kapott, amikor megtudta, hogy én verset fordítok, azt mondta, hogy zenésítsd meg kérlek, ezt a verset. Claude Debussy, Sully-Prudhomme, akkor még Baudelaire-t, Verlain-t, Rimbaud-t nem tanultuk, akkor még nem, a szimbolisták akkor még nem voltak anyag, és akkor én belenéztem ezekbe a versekbe és valami különös felfedezésem volt. A vers, mint anyag, mint test jelentkezett benne. Tehát, nem mint szellem, mint a magyar lírának a nagy alkotásai, Balassi Katonaéneke, vagy akár Petőfi és Arany, hanem maga a vers jelentkezett és ez csodálattal töltött el engem. És én azt hiszem, hogy… - és most leleplezem magam -, azt hiszem, hogy a vers felépítése, a vers szerkezete, a versstruktúra hatással is volt rám. Nagyon érdekes, ebben a racionális korban borzasztó anakronisztikus dolog beszélni a líráról és a versről, de akkor egészen más volt. Például a mi osztályunkban már volt önképzőkörünk, ahol sok szép és érdekes dolgot lehetett megvitatni és jelentkezni saját művekkel, alkotásokkal is. Volt egy, aki orvos lett később, egyáltalán semmi köze nem volt a költészethez, de fölhozott egy szimbolista antológiát és ott ismerkedtünk meg Baudelaire-rel, Verlain-nel és Rimbaud-val. El is neveztük egymást, azt hiszem én Rimbaud voltam, Dobos Imre Baudelaire volt, Szabó Jani meg Paul Verlain. Szóval ennyire benne volt az irodalom egy osztályban. Manapság már, - te mondtad és ez igaz is - , hogy a világirodalomból rendkívül nagy tudással rendelkeznek már egyesek, de nem egy osztály, habár ez humán osztály volt. Nos, hát én aztán fordítottam őket, hát ezek elvesztek, de mint mondtam, leleplezem magamat. Az első Nyugatban megjelent versem és több lapban is megjelent ez a vers, Az alvó testvér. Úgy is szerepeljek, mint akkori költő, alkotó, nem csak, mint vallomástevő. Felolvasom Az alvó testvért és felolvasom Paul Verlain-nek a Le dormeur du val, vagyis A völgy alvója című versét, hogy hogy indultak. Tessenek megfigyelni ezt a két verset! 

Én, már akkor Rimbaud-t ismertem. Felolvasom A völgy alvóját is.

A vers, azt hiszem, a párizsi kommün idején keletkezett, egy halott katona látványa szülte ezt a verset, a vers háttere idilli, a zöld gyep és a nap, a ragyogás. Az élmény más, mint az én zárt világom, Az alvó testvér éjszakai szobai miliője, de a poentírozás azonos: „És még most is alszik, szegény.” és a „Két vörös lyuk tátong jobb oldalán”, ez a meglepő verszárás. Tárgyas leírás és utána ez a meglepő poentírozás. Ezzel azt akarom mondani, hogy tanulni lehet és kell is tanulni. Én ezt akkor nem tudtam, amikor Az alvó testvért írtam, hogy Rimbaud-nak a halott katonájával az én nagybátyám, akivel valóban megtörtént, amit én megírtam, ilyen életrajzi párhuzamban van, és egyáltalán nem tudtam, hogy ugyanúgy építkezek, mint Arthur Rimbaud, a francia szimbolizmusnak ez a csodálatos alakja, csodálatos figurája. 

Én tulajdonképpen beszélgetésre jöttem ide, a kedves hallgatóim közé most, és a zsebembe tettem vagy 10-15 verset, úgyhogy olvasgathatnám őket, mert nekem most tulajdonképpen azt kellene bizonyítanom, íme a vers és én. Íme az alkotás, és amit én adtam.

Be is mutatok néhány verset az elsők közül:

Ezek a legelső verseim, azért olvastam fel belőlük. Az én alapélményem, amikor már a magam hangján megszólaltam, az alföldi tájat tükrözné. Nem vagyok az Alföld költője, mint ahogy nem vagyok debreceni költő sem, magyar nyelven írok, magyar költőnek érzem és tudom magamat, de nyilvánvaló, hogy az Alföld az én egész képzeletvilágomat betöltötte. Nem értek egyet Petőfivel, aki azt mondta: „bár csodállak, ámde nem szeretlek” - a hegyvidékre -, én szeretem a hegyvidéket. Nyarainkból egy-két hetet, néhány hetet a hegyek között szeretek eltölteni. 

1945. május 8-án kelt ez a vers, hogy történelmi dátumot is megemlítsek.

Váradi vers volt.

A vers, az nem egyszerre születik, az csak leíródik egyszer, egy adott alkalommal, egy adott esetben. A verset sokszor, sokáig hordjuk magunkban, amíg egyszer megszületik. A vers nem egyszeri, legalábbis nekem ez az élményem, csak akkor szabad megírni a verset, hogyha az már érett, persze javítani aztán lehet rajta, csiszolni lehet rajta. Én most egy olyan versemet mutatom be, ami éveken át érlelődött. Nem is egy leánynak szól, többhöz szól, de nem tudtam befejezni, csak akkor, amikor Váradról hazajöttem és megismertem a feleségemet, sőt még akkor sem, amikor megszületett a fiam. Ez a Férfitánc.

Az öregség! Abból is mutatok be. A következő, inkább a tanár, a nevelő. Öt évtized. Ezt ötvenéves koromban írtam:

Crescendo. - Ekkor éreztem először az öregség súlyát.

Elmúlt időkben nagyon hangos volt a magyar líra. Jól is fizették, ott, ahol minél hangosabb volt, én erről is megfogalmaztam a magam ars poeticáját.

Az 1950-es évek elején íródott a vers.

Amikor meg fegyvert kerestek és este megszólaltak a csengők, stb., nem mondom tovább, mindenki tudhatja, miről van szó, önvédelemből ezt írtam.

A következő vers l956. november 5-én, vagy 6-án keletkezett. A Kistemplom mellett a Széchenyi utcán robogtak el a hatalmas tankok, járművek.

Egy kicsit a történelmet hordozza el.

Kiss Tamás:

Megjelent, de csak a hatvanas években. Akkor, amikor külföldön valami beavatkozásféle volt 1968-ban. Én ezt 56-ban írtam.

Hát ez nem is hexameter, ez egy szabad vers.

Most már megkezdődött tulajdonképpen a szakmai munka. Tudniillik arról van szó itt, a verset más műfajú dolgoktól, alkotásoktól, például a prózától is a ritmika, csak a ritmika különbözteti meg. A verset ez teszi verssé. Most persze divat az antivers, amelyik éppen ellenkezője a versnek. Mindent úgy csinálnak, hogy valahogy nehogy hasonlítson a klasszikus, a két-, három-, négy-, ötezer esztendős alkotásokhoz. Tehát a prózánál is prózább a vers, ezt én eddig nem tudtam elfogadni, és nem is hiszem, hogy ezek a dolgok, ezek a versek, ezek a nem-versek, ezek az antiversek, ezek valaha is belekerüljenek, mondjuk a költészetnek a világába.

Ez szabad vers szerintem, amit én most felolvastam, szabad vers, csak hát zene nélkül nem vers. És mi a vers? A vers, az magába olvasztja a képzőművészetet, a zenét, a gondolatot, tehát tulajdonképpen minden művészetet magába foglal a vers. Ezt kell megkeresni szavakkal, a színeket, a zenét, a muzsikát. Ezért több a vers mindig a szavaknál. Tudniillik verset lehet írni, én most már megtanultam a vers minden csínja-bínját. Én most már mindennap meg tudnék írni legalább egy-két verset, de azért nem teszem, mert a vers nem szavakból áll.

A vers, az mélyen van, sokkal mélyebben van a szavaknál. 

Elő- előveszem mostanában a világháborúnak a költészetét. Szegény Oláh Gábor egy nagy tehetség volt, egy rendkívül ambiciózus nagy alkotó egyéniség, személyiség, aki mindennap megírja a versét. Látszik rajta. Hazament, kijavította a dolgozatokat, mert hiszen tanár volt. A Fazekasból a Kar utcára, a Zsák utcán keresztül. Irtózatos ösztön sarkallta őt arra, hogy nagyobb legyen, hogy bizonyítson, hogy esetleg van olyan nagy, mint Ady Endre, vagy a többiek. Ez volt az ő tragédiája. Ezt is a versről mondom, hogy a verset nem írni kell, szóval nem is mi írjuk azt a verset, hanem szinte ő írja magát. Mindig dallammal együtt. Ha nem jelentkezik a dallam, akkor félreteszem.

Kialakul néhány sor, akkor az megadja már a zenéjét is. Én mindig a zenével kezdem a verset, egy belső hallással természetesen. Nem az adott klasszikus zenének a melódiájára megy az, hanem ez egy belső hallás. Állítólag Petőfi botfülű volt, nem is tudott énekelni, de nagy mestere volt a belső hallásnak. Tehát nem a zenével azonos, de föltételezi a zenének a hallását is a vers, csak azért is, hogy többet mondjon a szavaknál.

Hát akkor, amikor már nem tudok többet írni hozzá.

Sokat beszélgettünk erről Weöres Sándorral is. Sándornak sosem tetszett az, hogyha egy vers be van fejezve. Legalábbis az utóbbi évtizedekben. „Nem szabad! Ez be van zárva, ez be van fejezve.” Szóval, nem kell azt úgy lekanyarítani, nem kell azt a verset sémává tenni. Nyitva is lehet szépen hagyni. Az is befejezés.

Tessék, Zsuzsa!

/?/ Zsuzsa:

Abban az időben, 1946-ban még megvolt Ada Kaleh szigete. Ada Kaleh-ra átmentünk a barátommal csónakon. Vegyes, román, török, szerb 4-500 lakosú kis ősrégi sziget volt. A középkorban a Hunyadiak még várat is építettek ott, azóta ezt a szigetet felrobbantották. Ez a sziget már nincs többé. A Duna kellős közepén volt, ahol széles, nagy hömpölygéssel vágott bele a Duna a Vaskapu-szorosba. Ez felséges élmény volt, beleugrani a Dunába és jó hosszút úszni. Ez az élménye a Dunához Orsovánál című versnek. A táji élménye. Természetesen az eszmei élménye az sajnos ma is aktuális. Én Nagyváradon éltem át az ostromot és az utána lévő időket, már nem merem azt mondani, hogy felszabadulást. Nagyváradon éltem át a bevonulást, kivonulást és nagy reményekkel néztünk a jövő elé. Megalakult a Magyar Népi Szövetség, minden derék, rendes magyar embernek ott volt a helye, majd aztán az idők szigorodtak, és akkor azt mondták, hogy be a pártba, mert a pártban van egyes egyedül védelme a magyarságnak, a román kommunista pártban. Nos, akkor jött Groza, a szirén-hangokkal, mert erről van szó. Bíztunk, nagy jövőt láttunk a román-magyar barátságban, őszintén. Én ebben ma is hiszek, hadd jelentsem ki előre. Nem úgy mondom ezt, semmiféle iróniával, vagy pesszimizmussal, de már átestünk egy ilyen időszakon, amikor reméltük, hogy a két nép, vagy a népek ott egymásra találnak. Hát ezt fejeztem ki a Dunához Orsovánál című versemben. A Duna-gondolat szólal meg benne, az a remény, ami azt hiszem most is bennünk él, mert bennünk kell, hogy éljen, mert másképpen nem élhetünk tovább. Ezt meg kell valósítani. Akkor aztán eljöttek azok az idők, már 47-ben, a román nacionalizmus fölébredt, már agresszív is volt, már nem szívesen láttak ott bennünket, a 80 000 magyar Váradján és hát el kellett jönnöm.

Egy kérdező a közönségből:

Persze, az agya az állandóan dolgozott, regények sorát írta. Az Oláh Gábor hagyatékot a Déri Múzeumban őrzik. Akkor, amikor kiadtuk a verseit - 57-ben jelentettük meg, elég szép kiadásban, jó gazdag válogatást a költészetéből -, akkor én áttekintettem az egész anyagot. Oláh Gábornak legalább 20-25 regénye sincs kiadva. Gyönyörűen, kézzel írta. Beköttetett könyveket és abba írta a regényeit.

/?/

Minden percét az írásnak szentelte, azon kívül, hogy a katedrára lépett és a katedráról lelépett, minden percét az írásnak szentelte.

/?/

Nekem Oláh Gáborról Gulyás Pál mondta azt egyszer, hogy meglátogatta és kitette az óráját, és azt mondta: „Tíz percem van Gulyás Pál!” Gulyás Pál a leggyönyörűbb verset írta aztán Oláh Gáborról, nagyon szép verset.

Boross Zoltán:

Én nem értek egyet azzal, hogy a költő direkt fejezze ki a mindennapok társadalmi, politikai problémáit, sőt nemzeti problémáit sem. Nem! Ez nem tartozik a költészet körébe, esztétikailag ezt valahogy nem is tudom elfogadni. A költő élete, a költő egész gondolkodása allegorikusan, szimbolikusan szívódik fel költészetébe, nem direkt. Megénekelni valamit, illetőleg megverselni valamit lehet, de az nem biztos, hogy esztétikailag műalkotás lesz. Hát persze, amit én átérzek, átélek, az, ha nem direkte is, de felszívódik a költészetembe. Persze Petőfi megfogalmazta ezt egyszer a XIX. század költőiben és akkor, amikor ezt megfogalmazta, a forradalmas korszakban, a forradalmas napokban, ez időszerű volt. Megírta a Nemzeti dalt Petőfi Sándor, de ez a Nemzeti dal, már nem kötődik annyira a korhoz, politikához. Ma is szavaljuk a Nemzeti dalt. Szóval, a költészet nem direkt fejezi ki a kort és a költő életét, egy költői életrajzot egy költői életműből nem lehet megismerni. A legnagyobb költőjéből sem, Adyéból sem, Petőfiéből sem.

Pedig Ady politikus költő volt a javából. Nem lehet! Hidd el, nem lehet!

Üzenet a győzőknek. Igen, ez direkt vers, ez nagyon. Azért ő megírta a márciusi verseit, meg a többieket, ezeket megírta, a Népszavának direkt megírta ezeket. Hát az a költőtípus volt. Én nem az vagyok. Azért csak megírtam. Most dolgozom belőle. Ezek olyan durva fordulatok, markáns fordulatok, talán politikai fordulatok is az életemben és a költészetemben. Hadd válaszoljak még akkor egy verssel erre a Te kérdésedre, és azt hiszem, ezzel be is fejezhetjük a mai beszélgetést.

Hatalom. Ezt állva fogom felolvasni, ez a legutóbbi versem.

Ez a válaszom!

Simon Zoltán: