Kiss Tamással a rövidesen megjelenő kötetéről beszélget Bakó Endre.
1996. március 26.

A válogatott kötetről, vagy az összes versekről kérdeznélek Tamás bácsi. Milyen szempontok szerint állítottad össze. Ha a Végső szó keresése című kötet fülszövege nem téved, akkor eddig 10 versesköteted jelent meg. Ez lenne a tizenegyedik. Hogyan készült ez az összegző kötet? Egymás mellé tetted az eddigi köteteket, vagy pedig valamilyen más szerkesztési elv is közbeszólt. Hogyan állítottad össze? Én megkaptam tőled a versgyűjteményt, amit nagyjából már ismertem.

Ezek a versek, amiket neked odaadtam a napokban, ezek nem jelentek meg. Azért is adtam oda, hogy kérdezz rá ezekre esetleg, a többit úgyis ismered. Nagyon szép és igazán megtisztelő az a monográfia, amit írtál rólam. Ennek a visszhangja is szép. Olvastam Vasi Gézának a nálam két nemzedékkel fiatalabb kritikusnak a róla szóló írását, hát valóban meghatott ez a kritika is és érzem azt, hogy ez a könyv rólam szól, alaposan és nagyon megtisztelően. Az Árnyékos út című összegyűjtött verseskötetemről van itt most szó. Az Árnyékos utat egy kései versemről kapta, azt hiszem kifejező is ez a kötetcím, tulajdonképpen összegyűjtött verseimet tartalmazza, olyan 350-360 versről van szó. Hagytam is ki természetesen ebből a kötetből, nem mondhatom azt, hogy összes versek, az összes versek az már nem az én dolgom, azt majd esetleg összegyűjtik. De ez mindenesetre a lírai életművemnek a könyve az Árnyékos út és hát beadtam több mint egy éve már a könyvkiadónak, aki szívesen fogadta. A könyv teljes nyomdakész állapotban van a Méliusz Könyvkiadónál, lektori véleményekkel, csak hiányzik a szponzor, hiányzik a pénz, hiányzik, az, ami manapság egy könyvkiadáshoz feltétlen szükséges. És mondjuk meg, egy verses könyv, ami közel 500 flekkes az manapság nagy ráfizetéssel adható ki, amit a könyvkiadó eddig nem tudott összehozni, mindenesetre, hogy megjelenendő a könyv, az tény, de hogy mikor, ezt nem tudom magam sem megmondani. A könyv kész és ennek a révén vagyunk most itt tulajdonképpen. Szeretném, hogyha napvilágot látna, egy kicsit elkéstem vele. Ha a könyvkiadók élnének, lennének, egzisztálnának: a Magvető, Szépirodalmi Könyvkiadó. Mint ahogy barátaim és költőtársaim összegyűjtött verses könyvei is megjelentek, talán ez is megjelenhetett volna, 8-10 évvel ezelőtt, de most várni kell rá, megvan, úgyhogy tessenek elfogadni az új megjelenendő könyvet. 

Amennyiben most megkapnád a könyv korrektúráját és még lehetőséged lenne arra, hogy kiegészítsd a kötetet, most ki tudnád egészíteni? Van egy-két újabb versed? Sokat írsz? Keveset írsz? Azt tudom, hogy rendszeresen dolgozol. Azt is tudom, hogy viszonylag abban a munkában, amit mostanában folytatsz, inkább a filozófia került előtérbe.

Az igaz! De ez mindig is előttem volt. Most a reneszánsz etikusokat és filozófusokat olvasom nagy kedvvel. Éppen Pascal-ban vagyok, de ez nem tartozik az alkotáshoz. Hogy mégis egy kissé kielégítő választ adjak a kérdésedre, korábban kell kezdeni. Hogy ír az ember és hogy miért ír? Két nagy klasszikus költőnk jut eszembe: Csokonai Vitéz Mihály, aki azt mondta, hogy: "A verscsinálás nem költészet." Csokonainak gyönyörű kis verseihez írott esszéi vannak, onnan idéztem ezt, a másik a mindnyájunk által ismert Arany János költeményéből való:

"Jobban kedveli a verseket, nótákat,

Ilyesmit csinálni maga is próbálgat."

Hát itt kezdődik a költő, verseket ír, Csokonai szavaival élek inkább "verseket csinál". 

Én is elkezdtem "verseket csinálni" és írtam a verseket 14, 15, 16 éves korban, fordítgattam is és aztán egyszer azt vettem észre, hogy olyan verset is írtam, ami több volt már, mint én vagyok. Valami áram keringett a versben, amiről én szinte nem is tehettem. Így kezdődött az, hogy a verscsinálás poézis kezdett lenni. Ha ez nem lett volna, akkor én abbahagytam volna. Én, tudtommal, különösen a régi humanista ízlésű világban mindenki elkezdett verseket írni és egyszer abbahagyta. Én úgy érzem, azért hagyta abba, mert nem érezte ezt a bizonyos tudaton kívüli varázst, amiről azt mondhatja az ember, hogy ez már poézis, ez már költészet. Ezt már érdemes tovább folytatni. Azt is meg tudnám mondani, hogy az Alvó testvér volt ez a versem, ami a Nyugat-ban is megjelent. Ez meg is történt, ez a vers ez természetes - de ettől függetlenül ebben a versben több van, mint ami megtörtént és ez nagyon fontos a poézisnél, hogy az ember azt érezze, hogy amit írt, az gondolatait és tervét, mindet fölülmúlja. Tehát kívülről is jön valami. 

Eszembe jut most, 1964-ben történt, ezt pontosan tudom. Anna lányom 10 éves volt, a Weöres házaspár, Weöres Sándorék eljöttek hozzánk és Anna lányom a Bóbitával fogadta Sándort. Sándor a nélkül - hát velem éppen kezet fogott - hogy a családdal valamit szólt volna, egész egyszerűen varázslatba esett. Így is kezdődik a vers:

"Kiss Annának írnám, ha hannának"

Ez egy különös dolog, szóval leült az asztalhoz és megírta ezt a verset. Tehát Sándor, amikor belépett az ajtón és megkapta Bóbitát, akkor ő egy szerepbe esett bele. Akkor ő nem volt vendég, nem volt Weöres Sándor, hanem - azt hiszem - költő volt, hát mi lehetett volna más.

Dolgozom-e? Hát persze! A nélkül nem élhet az ember, de én úgy érzem, hogy már ezek a versek is gyengébbek, már ezek a versek fáradtak. Én vagyok ugyan, de én azt mondom, hogy nem szabad a versekkel úgy bánni, mint a kézműves, a megöregedett kézműves, akinek már tényleg a kezében van a mesterség. A megöregedett költőnek is teljes rutinja van a versíráshoz, mindent tud a világon, csak költeményt nagyon nehezen. Én így vagyok vele, hogy sajnos nagyon ritkán, - még akkor is, ha jön az ötlet, mert van ötlet is - azt is hagyom tovább menni. Őszinte vagyok, alig írok már verset, de azért dolgozom, persze, hogy dolgozom. Élvezem azt, ami jönne, és amit hagyok tovább menni, szóval azt akarom ezzel mondani, hogy nem én írom a verset, hanem ő ír engem. Vagy jön, vagy nem jön. Ha nem jön, akkor én tehetetlen vagyok. Ez az ars poeticám és azt is bevallom, hogy a Végső szó keresése már azt mutatja. Végső szóként vagy 15-20 verset írtam, azok benne vannak ebben a kötetben, az Árnyékos út-ban. Úgyhogy így vagyunk a munkával. Tudod, ez azért nem olyan, mint az újságírás.

Értem a célzást és nem is veszem zokon, mert teljesen egyet értek veled, az újságírás csak a legkiválóbbak tollán, kegyelmi pillanatokban művészet, egyébként mesterség, hát ez természetes.

Nem csak mesterség, ne vedd sértésnek! Itt van például Bényei Jóska. Mennyi érzékenységgel tud megírni egy könyvtári látogatást. Szóval nem azért mondom, hanem kell hozzá valami megrendülés és megdöbbenés, vagy valami.

Bényei Jóska rovására nem akarok tréfálni, de azt akartam mondani, hogy Bényei Jóska már kegyelmi állapotban van, mert nyugdíjas, úgyhogy nincs benne a taposómalomban, de ezt zárójelben, hiszen egyetértünk Tamás bácsi. Ady Endrére gondolok, vagy Márai Sándorra, Ruffy Péterre, Móricz Zsigmondra. Neveket sorolhatok. És arra a termelésre, amit kb. 6000 magyar újságíró nap, mint nap letesz az asztalra, az mesterség, az nem művészet, annak csak a krémje az és boldogok, akik ezt produkálni tudják. 

Az megint más kérdés, hogy te hogy ítéled meg ezeket a verseket, nagyon megkapó és szerénységre vall, hogy te így látod, én meg úgy éreztem egyszer-másszor, mintha új hangokat is megütnél ezekben a versekben. Kétféle értelemben is gondolom ezt, az egyik az, hogy azt vettem észre, ha meg nem sértelek, hogy ezekben az öregkori verseidben én látom, hogy többször visszatér a klasszikus forma, mint korábban, hiszen itt látok disztichont ezekben az újabb versekben, látok klasszikus formákat és szapphóit is látok. Részint pedig azt vettem észre, hogy valahogy szabadabb, a másik próbálkozásod. Hirtelen jobb szó nem jutott eszembe, az pedig mintha a szabad vers felé menne, szabadabb megnyilatkozás és valahogy számomra ez is gazdagodásnak hat. Azt a kérdést szeretném neked feltenni, - érintetted, elmondtad, hogy mi volt az első vers, amit már megformált alkotásnak tartottál a magad próbálkozásai során - tehát a te költői pályád most már több, mint 60 évet ölel át. A 30-as évek elején kezdted írni az első verseidet, 34-ben jelent meg az első köteted. Ha visszagondolsz erre a több, mint 60 esztendőre, sokat változott a költészetről, az irodalomról vallott felfogásod?

Én azt hiszem igen, feltétlenül. Nem is lehetne másképpen, csak nagyon nehéz ezt követni. Rendkívül nehéz ezt követni, nyilvánvaló, én a főleg francia és német költőkön nevelkedtem. Tulajdonképpen műfordítással kezdtem a verselést. Ez egy különös dolog és nekem az a véleményem, hogy a műfordításnak is megvan a maga múzsája, csak ezt a latinok nem tudták, mert ők nem fordítottak. Különös dolog, Heinét fordítottam, egész fiatal, alsó gimnazista koromban a Buch der lieder volt nekem a kedvenc könyvem, máig nagyon szeretem Heinét és egész életművét ismerem, úgyhogy azt vettem észre, tudniillik a verset is /Rimbaud, Verlaine/. Franciát is tanultam, olaszt tanultam. Az idegen versekben tudtam meg, nem Petőfitől, nem Aranytól, Vörösmartytól, ezek szent szövegek voltak számomra. Toldi! Talán hat éneket, ha megböknek, talán ma is el tudnék mondani, mert ezen tanultunk meg magyarul. Toldi! Arany János! Jó mesterünk volt nekünk, úgyhogy a vers alkatát egy műfordítónak nagyon jól kell ismerni. Az Alvó testvér, most elárulok valamit, amit talán még nem is mondtam senkinek, Rimbaud-nak a Halott katonájából való. Mikor fordítottam, az ötletet ebből kaptam. Egészen más természetesen, mint az én nagybátyám, aki valóban meghalt ott és úgy, ahogy én ezt leírtam kisgyermekként. Tulajdonképpen így kezdtem a verssel, magával a verssel való ismerkedést, mert verset mindnyájan tanulunk, a vers mindenkié, de azért a költőnek van keresnivalója a versben. Szóval ezt próbáltam meg, hát aztán jöttek természetesen a társak, a bárátok, a 30-as éveknek, főleg a Nyugat nemzedéke. Ezekkel találtam kapcsolatot, akkor még a népi irányzat valahogy nem volt olyan, mint aztán később a 30-as évek végén, 40-es évek elején, ami szintén nagy hatást tett rám, Erdélyi József, Sinka István költészete, de akkor én már kész voltam persze. Szóval ne úgy értsük, hogy én tőlük valamit is tanultam volna, csak magát a példát. Tényleg, én Erdélyit nagy költőnek tartom, Sinkát is, remélem, nem vagyok egyedül. Ennyit mondhatnék.

Tamás bácsi, amikor megtaláltad a magad kifejezésmódját, stílusát, akkor a szélsőséges stílusirányzatok soha nem ejtettek kísértésbe?

De igen! Vannak az indulásom évében 1934-35-ben szürrealista témáim, de ezeket eldobtam. Tulajdonképpen akkor kezdődött ez a neoavantgárd, vagy hogy nevezzük, vagy most már postavantgard, ami egy abszurd dolog, hát post az utó, az avant meg elő. Nem értem ezt, bár hadd mondjam meg, én ezeket a kísérleteket becsülöm, szóval kell ilyesmi, de hogy mi fog belőle aztán kikerekedni, hát ez a jövő dolga természetesen. Kassák Lajost én mindig nagy költőnek tartottam. Már az első nagyobb verseinél fogva is éreztem azt, hogy itt egy olyan hatalmas, mégpedig klasszikussá váló irányzat kezdődött el, vagy folyik, ami be is teljesedett. Ezeknek a hatása alatt is voltam, csak az én egyéniségem már nem azonos ezzel. Én azt hiszem, hogy azért a költői képeimen mindezek megtetszenek, meglátszanak, szóval nem múlt századi a stílusom, nem korszerűtlen a stílusom. Egy korban élünk és az a kor hat ránk valamiképpen, de csak úgy hat, hogy nem utánozunk, hanem úgy, hogy megmaradunk magunknak, önmagunknak.

Az imént kiejtetted a szádon azt a szót, hogy egyensúly, én nagyon jellemzőnek találom a te egész művészetedre, az öregkori költészetedre. Nem tudom, jól látom-e, hogy ezekben a versekben előkerül az időtényező. Beszélsz, barátokat búcsúztatsz, beszélsz a vállaidra nehezedő évekről, azonban ezek nem uralják hangulatilag az úgynevezett öregkori költészetedet. Nem mondom, hogy nincsen ebben a vonulatban egy ilyen elégikus hang, de azért ez nincs eltúlozva, nem mondhatom azt, hogy ez valami teljesen borongós, vagy kiábrándult költészet, szóval az egyensúlyt ezekben a versekben is érzékelem. Ezt tudatosan kerülöd? Nem kívánod a figyelmet magadra vonni azáltal, hogy most sajnáltatod magad?

Amikor verset írok, akkor én olyan senki földjén érzem magamat. Nem gondolok semmiféle előzetes versemre, vagy erre, vagy arra, az a véleményem, talán ars poeticámnak is mondhatnám, hogy minden vers más. A verset nem lehet folytatni, ha már egyszer az ember megírt egy verset, azt egy élményből írta, nem egy élménykörből. Szóval ne írjunk olyan verset, amelyet egyszer már valaha, valamiképpen, ha részeiben is megírtunk. Erre vigyáztam mindig nagyon, ebben őszintén mondom, mesterem Weöres Sándor volt. Sajnos nem ismerik ezt a költészetet. Weöres Sándor gyerekköltő még a mái napig is. Nagyon boldog volt, hogy az óvodások az ő verseit tanulták, de hát Weöres Sándor a XX. század egyik legnagyobb költője. Csak József Attila, Ady, és hát mit mondjak, még talán Babitsot, ő mellé tehetném. Elég jól ismerem a költészetét, megrázó, nagy líra, habár annyira játékos volt, az biztos, hogy játékos volt és azok nem gyerekversek, amiket ő írt. Szó sincs róla! Ő hozta magával gyermekkorából és verset írt, de hogy azt gyermekeknek írta volna, mint eddig Pósa bácsi. A maga nagy egészében kell Weöres Sándort végre majd megismernünk és ebbe beletartozik természetesen az a témavilága is, amit a gyerekek annyira ismernek és annyira szeretnek. Ez szerintem nem kicsinyítése a költőnek, ellenkezőleg itt kezdődik ma egy nagy költő. Szóval így vagyok vele, arra mindig vigyáztam, hogy ne ismételjem magamat még két sorban sem. Erre vigyáztam! Talán ez volt az a tudatosság, ami talán azért egy költőnél mégis csak működik, mégis csak dolgozik. Így vagyok vele, ha azt mondod, hogy ezekben a versekben is azért van valami új, hát azért írtam őket.

Egyszer interjút készítettem Veres Péterrel és a debreceniekről kérdezgettem. Megkérdeztem, ismeri-e Pákozdy Feri bácsit, azt válaszolta: "Ismerem! Nagyon intelligens ember, de a tudós megöli benne a költőt.” Nem új gondolat ez, hiszen Féja Géza is azzal vádolta Babitsot, hogy a tudós megölte benne a költőt. Hadd kérdezzem meg tőled, az imént itt a tudatosságról, meg a kontrollról beszéltél, hogy tényleg a műalkotás folyamatában mennyi a tudatosság és mennyi az ösztönösség, vagy mennyi az a kívülről jött ihlet, sugallat, ami megszállja a költőt, amikor alkot. Vannak vélekedések, amelyek szerint az a jó, amikor ömlik a költő, spontán. Egyszer Gulyás vitatkozott Babitscsal Babits azt írta Gulyásnak, hogy rendkívül formátlanok, slendriánok a versei és ne írjon annyit, akkor azt válaszolta Gulyás, hogy ezek az ő rossz és sok versei ezek az ő nagy verseinek a magzatvizei és ezek kellenek, hogy megszülessen a mű. Ez is egy vélekedés, erről is lehet vitatkozni. Te ezt hogy látod?

Ez így van, valóban. Mondjuk, az Ady életművet vegyük, ami már valóban mindnyájunknak nagy élménye, nagy élményvilága, ezért az Ady-versekben, az Ady-versek között nagyon sok gyenge vers van, magzatvíz van, nagyon sok. 

Valaki elég keményen minősítette Ady költészetét, a néhány tucat nagy versen kívül elég híg, elég bántó volt ez a minősítés.

Nagy dolog az, azért, akinek 50 nagy verse van. Ez, nagy dolog! Neki van 1200 vers közül 50 nagy verse. Úgy gondolom, ebben Gulyásnak igaza van. Eszembe jut most Weöresnek a kifejezése, azt mondja: "potyadékokat is kell írni". Ő így fejezte ki: "potyadékok". Ez is hozzátartozik az életműhöz, a potyadék. Valóban, Gulyás rátapintott erre, de azt hiszem nem is az ő találmánya ez, valahol régebben is olvastam. Az életmű kisebb, gyengébb versekből és csodálatos művekből is áll, de a maga helyén mindegyik, még a gyenge vers is átütő erejű tud lenni. Ha a kötetben nézzük azt a verset a maga helyén, Ady érzékeny volt erre, hogy ciklusokba szedette. Főleg Földessy Gyulával végeztette el, aki tényleg kiváló adminisztrátora volt az Ady verseknek, oda tette a helyére a verseket. A gyengébb vers is a helyén hat, él és jó vers, ott, ahol van az a vers. Kiragadva belőle valóban híg.

Mivel Gulyás Pált szóba hoztuk, elengedhetetlen, hogy ne asszociáljuk a nevéhez azt, amit tartanak róla, amit Németh László írt róla, hogy "a legdebrecenibb költő". Gulyás mítoszának külön része, külön fejezete Debrecen. Örömmel láttam azt, hogy te is szívesen vállalod azt, hogy debreceni költő vagy. Még öregkori verseidben is van ilyen. Ezt sem vitted túlzásba, neked nincsen Debrecen-ciklusod, de minden korszakodnak van egy Debrecen-verse. Megemlíteném az Utóhang Daciából címűt. A posztmodern korát éljük, amikor az a költői manír, hogy a vers az legyen személytelen, abszolút kódolt, személyes mánia, a helytől, időtől független. Milyen meggondolásból vallod meg bizonyos korszakaidban, hogy ide tartozol ehhez a tájegységhez, mert végeredményében én butaságnak tartom, tagadni azt, hogy a tájnak igenis van szerepe az ember eszmélkedésében. Ezt egyébként Babits egy 1917-ben írott tanulmányában maga is elismeri. Sőt Kazinczy és Berzsenyi már 1811-ben megvitatják a magyar tájköltészet problémáit, fölösleges ezt a magyar irodalomtudomány szemhatárából kiiktatni, mert igenis van ilyen. Ezt nem tartod provincializmusnak?

A provincializmus az nem helyi kérdés, hanem érték-kérdés. Budapesten is van bőségesen provincializmus. Nagyon sokan élnek ezzel a provinciális kifejezéssel. Pesten, amikor itt már nagy irodalmi és tudományos élet volt, Pest-Budán még németül beszéltek. Debrecen egy ország, Debrecen egy haza, Debrecen egy olyan földrész és ezt nem csak magam mondom. Ha idejön egy holland, vagy egy skót, vagy egy svájci Magyarországra, akkor az Debrecenre kíváncsi. Ez érdekes, mert ismeri a régi debreceni Kollégium nyugatot látogató diákjait és a történetét. Debrecennek van történelme, ez egy haza, ez egy fél évezredes nagy történelem, csak ezt ismerni kell, úgyhogy a - Gulyás Pál versére gondolok -, éppen azzal tudok érvelni. A Debrecen ó-kikötő-vel, hogy ez mennyire nem provinciális, mennyire hozzátartozik az egyetemes nagy lírához és, ha már ilyen érték, akkor nem nevezhetjük provinciának semmiképpen sem. Nekem ez a véleményem erről. Természetesen Debrecen alkalmi, nagyerdei, meg teljesen lokális. Szabolcskára gondolok, meg Baja Mihályra. Ezek nagyon lokális és provinciális és alkalmi dolgok, nem versek, szóval ez nem költészet. Én is módjával, nagy belső késztetésre írtam ezeket a verseket. Nem rosszak a "debreceni verseim", ha lehet így nevezni őket, hogy "debreceni versek". Éppen olyan vers, mint a többi vers. Bolond Istók tűnődése az legalább egy 10 esztendős, vagy 40 esztendős magyarság, az nem éppen csak "debreceni vers". Úgyhogy a gyökerek. Mi Kisújszálláson mindent Debrecenből kaptunk. Kisújszállás egy olyan meghosszabbított Debrecen volt tulajdonképpen. A fíliájában jártam óvodába, elemi iskolába, gimnáziumba, úgyhogy én ide hazajöttem. Ez csodálatos dolog, hogy én, amikor Debrecenbe beléptem, akkor én otthon éreztem magamat. Tudniillik református iskolába jártam, a tankönyveinket itt nyomták, mert nekünk külön tankönyveink voltak és nagyanyámnak volt két öreg Szikszai-ja, az egyik 18. sz. közepéből való volt, a másik pedig már, amit a lányának vett, azt is itt nyomtatták Debrecenben. Egy olyan - tudtommal, vagy tudtomon kívül - egy olyan debreceni hatás volt ez. Nagyon nehéz ezt egyszerűen mondani, hogy Debrecen légkörében, élménykörében, a Kollégium sok évszázados kultúrájában nőttem, ez természetes dolog. A most vetített film, az is szépen bemutatja, hogy milyen súlya van azért itt a Kollégiumnak. Mindenki hivatkozik rá. A négy évszázados Kollégium, kezdeményező tudományban, művészetben. Szóval erre olyan nagyon pontosan megfogalmazható választ nem tudok adni, csak idetartozom, ide való vagyok. Hívtak Pestre, hívtak az Alföldtől, mert az Alföld az 48 éves és az Alföldnek én keresztapja is vagyok, szóval minden ideköt engem. Azt mondták: "Miért írsz te az Alföldbe?" Hadd mondjam ezt világosabban: Az Alföldet nem jegyzik. Ez volt az 50-es évek, a 60-as évek elején. Nem jegyzik. Az Alfölddel nem lehet költőnek, jelentős költőnek lenni Hát mondom: Az Alföld az én fiam, az én gyermekem. Ide tartozom, ez olyan természetes dolog." Amit idéztél verset, azt körülbelül ez az élmény sugallta, hogy azért az ars poeticához és a vers születéséhez valamit én is hozzátegyek a versekből, kérem, hallgassák meg a versemet.

Vers fölöttünk 

A vers fölöttünk levegőben lépked
ha jelen van, árnyék az ég alatt,
keres valakit, pillanatra vár,
ismeretlen utcákat bejár
egy szám utat kutat,
hozzánk is becsönget,
jó, ha otthon vagyunk.

Persze az is lehet, hogy őt keressük,
egy sík felületen éppen alakuló,
vibráló lapon várjuk, hogy kezünk
mozduljon, akkor belekezdünk
valami ismeretlen, láthatatlan
kalandba, viszonozhatatlan szerelembe,
egy véromlató lovagi játékba.

Agyunkban zsoltárhang búg,
fülünkben utcaének,
a lélek keresi önmagát ilyenkor,
a zsigerek, a titkos enzimek
azonosságukat önmagukkal.
A törvényt keressük mi igazán,
Ami egyetlen intésünkre tán
Másfelé mozdítaná a világot.

Azt keressük, amit ők kerestek,
az álmatlanok és mindig álmodók,
„a szeszélyes szenvedélyek oktatói”
kétezer éve már, de nem találtak,
és falnak fordulva belehaltak.
Mert reménykedésbe hal bele az ember.
De addig járunk, míg a túloldalon
majd megpillantjuk önmagunkat is,
s összemosolygunk cinkosan, titokban.

Körülbelül ebben foglalhattam össze, amit itten Bandi barátom is kérdezett és próbáltam rá választ adni, mert sok mindenre nem lehet precízen megfogalmazott választ adni. És ha nem adtam mindenre teljes érvényű választ, gondoljuk tovább ezeket a dolgokat, mert ezeket valóban tovább kell gondolni. A művészet az kifogyhatatlan.