„Nemes, küzdő, szabadlelkű” diákokat

HOGYAN NEVELJÜNK, OKTASSUNK ISKOLÁINKBAN?

Alapelv: Puritánság és szellemi igényesség

Az egyházi iskoláinkban folyó tanítás, oktatás, nevelés valamennyiünk szívügye. Reménységünk az utánunk jövő generációkban van: mindent szeretnénk nekik átadni, ami szebbé, értelmesebbé, hitben elmélyültebbé teszi életünket a mi tapasztalataink felhasználásával is. Napjainkban, amikor az örvendetesen megszaporodott iskoláinkban és immár egyetemünkön is egyre fontosabb kérdés a keresztyén nevelés dolga, sok jó gondolatot ébreszthet debreceni szerzőnk, a neves költő alábbi írása. A tiszántúli város közelmúltban ünnepelte történelmének egyik fontos évfordulóját. A Kollégium múltjából merített és ma is érvényes megtapasztalásokról szólt szerzőnk nagyobb lélegzetű előadása. Ennek első részében a debreceni Kollégium sajátos hagyományairól és az európai tudományosságban, nevelési rendszerében betöltött szerepéről szólt. A Kollégium azon vonásáról, amely – hasonlatosképpen szinte valamennyi református kollégiumunkhoz – az európaiságot jelenítette meg és fejlesztette tovább saját eszközeivel a mi vidékeinken. A szerző alábbi gondolatai a történelmi tapasztalatok jelenbeni fontosságáról szólnak.

Bárki számon kérheti rajtam az ősi európai eszményt. Vajon él-e ez a virtuális Európa? Talán nincs is már meg az a híres, nagy kollégiumi szellem. Hisz Európa is oly képlékennyé vált, hogy legjobb, ha nem is a térképen keressük, hanem magunkban. Jézus szavai jutnak eszembe, amikor a tanítványok Hol van Isten országa? kérdésére azt válaszolta: Isten országa sem itt, sem ott nincs, Isten Országa tibennetek van.


AZ ISKOLAESZMÉNY

Európa mai „eszménye” a minél nagyobb jólét, a fogyasztás, az anyagiasság, a materializmus. Ez az igény – egyelőre igény – terjed a keleti, szegényebb Európára is. És ezzel szembe kell néznie a „szegények iskolájának” is, ahogy Kollégiumunkat mindig is emlegették. Egyszer az Ifjúsági Könyvkiadó egyik szerkesztője arra kért, hogy írjak egy olyan könyvet a mai ifjúságnak, amely nagyobb erőkifejtésre ösztönözze őket a tanulásban, és emberi tartásra, nagyobb fegyelemre inspiráljon. Küzdjenek meg a tudományért; mert a mai fiataloknak tálcán nyújtják az ismereteket, de eltolják azokat. Én akkor azt mondtam ennek a szerkesztőnek, hogy bemutatom nekik a debreceni Kollégiumot. Hadd lássák, hogy a materiális előny nem minden: az igazi műveltségért, tudásért ma is meg kell küzdeni. Meg is írtam a Bagolyvár és lakóit és benne, a kollégiumi diákéletet – ahogy azt régi, kemény törvények kiformálták. Éppen ezt mutattam be, ami örök érvényű, hasznos és minden társadalomnak kedves: az alkotói ifjúság modelljét az élvező ifjúsággal szemben. Én ezt a puritánságot – ugyanakkor magas, szellemi igényt – tartom ma is a református kollégium iskolaeszményének. S hadd tegyek vallomást, hogy valaha innét vittem magammal családi és pedagógusi elvemet, Jeremiás által már megfogalmazva: „Jó a férfiúnak, ha igát visel az ő ifjúságában” (Jeremiás Siralmai 3:27).


A MÚLT TERHEI

Ez az a többlet, ez az a másság, ami meg kell, hogy különböztessen más, pragmatikus vagy humanitárius elvű intézményektől. Ehhez nem kell visszaállítani a régi rigorózus törvényeket. Az az élményem és tapasztalatom, hogy a Kollégiumba mindig élt az egymásért felelős, egymást fegyelmező szellem, a régi belső diákönkormányzat igénye. Sőt ez a diákönkormányzati elv példája lehetne más iskoláknak is. A kisebbség mássága példamutató érték.

Úgy tudom, hogy ez a cétus vagy cétusszellem él ma is a Kollégiumban, ha nem is formálisan, de a gyerekek kis közösségeiben. És éppen ez a vonzó. Az ide bekerülő lelkészgyerekek, hívő családok csemetéi, otthonról hozott indíttatásukkal spontán, boldog kisközösségeket formálnak. Óvjuk, őrizzük, alakítsuk ezeket az értékeket. Ne oltsuk meg a lelkeket. Egy ilyen kívánt minőség kibontakoztatása irányába hasson a nevelő a növendékeire.

Manapság divatosak a statisztikai felmérések. Minap jelent meg egy ilyen „felmérés” a helyi újságban, amely szerint „a debreceniek 40 százaléka ateista, 50 százaléka bizonytalan vagy mérsékelt, 10 százaléka egyházhű hívő”. Reálisnak ítélem ezt a statisztikát: a 40 %-ot egy pártállam átnevelő törekvése után. Ám mindez és az 50 % is Isten elrendelő kegyelme alatt áll. De szilárd elvem, hogy református Kollégiumunk nevelőtestületének minden tagja a 10 %-ból kerüljön ki. Szükséges plusz, hogy szeretet legyen szívében a gyermekek iránt, fejlessze tudását, szállítsa alá gőgjét. Tudjuk, mekkora vérveszteség érte negyven éven át egykori református intézményeinket, s hogy ezt mily nehéz pótolni, de minden törekvésünk az legyen, hogy nevelői eszményeinket helyreállítsuk. Közel négy évtizedes pedagógiai gyakorlatom alatt és után az az érzésem, hogy ma már az iskola nem az a primér erkölcsi és művelődési keret, ami valaha volt, s aminek a szülők, nevelők látni szeretnék. A mai ifjúságszámos információs csatornán tájékozódik; művelődési, szórakozási lehetőségeink csak egyik fóruma az iskola. Félő, hogy az iskola küldetéstudata, embert formáló eszménye lassan elvész.


IDEGEN TOLLAK NÉLKÜL

A magyar kálvinista kollégiumok pedig valaha ebben jártak elöl a történelem folyamán. Volt életeszményük, volt szilárd nevelési eszményük, és így iskolaeszményük is. Az egykori zilahi református kollégiumi, majd debreceni főiskolai diák: Ady, egykori iskolájához küldött üzenetében a „nemes, küzdő, szabadlelkű” diákot állítja elénk eszményképül: a puritánt, a hittevőt, a magyart, a rendkívüli nyitottságú európait, a biblikusemberségű embert.

Ebben a mai nagy pedagógiai, közoktatási zűrzavarban maradjunk mi meg eszményeink mellett. Maradjunk Európa légkörében, a hívő protestáns hagyományok mai alkalmazásának módszerében. Rázzuk le az idegen tollakat, a pártállamtól örökölt „élenjáró” titulust. Ez a mi valónk, és legyen ez a mi másságunk is. Nekünk nagy, ötödfélszáz példaképeink vannak: a történelmet viseljük. Nekünk a racionális tudáson túl valami más tartásbeli, erkölcsi minőségre is szükségünk van. Gondoljunk csak Bay Zoltánunkra, Törő Imrénkre, Szabó Lőrincünkre: őket nemcsak tudásuk, művészi képességük, hanem nagy emberségük is tette nagyokká. (Különben egy kollégiumi osztály tagjai voltak, kerek nyolc oskolai éven át.) Felejthetetlen emlékem Németh Lászlónak diákkoromban (1935-ben) itt, a Kollégiumban tartott előadása, amelyben „új szellemi nemességre” buzdított bennünket. Beoltott a minőség tiszteletével, hivatásunk tudatával. Felvértezett sok ellenséges ideológiával szemben. Így álltunk helyt, ahol kellett, ahogy lehetett ránk törő embertelenségek súlyos éveiben. Nagy nevelőinknek – és a Németh Lászlónak, Karácsony Sándornak köszönhetjük, hogy helytálltunk, a Kollégium óvó szellemének, hogy életben maradtunk.

Az öregdiák alma materéről tartott szívbéli vallomásaiba untalan be-beszólott a pedagógus. Ez csak azt példázza, hogy a kettő mindörökre elválaszthatatlan. A hálás diák a pedagógusban éli tovább az életét.

[Reformátusok Lapja, 1993. november 21.]