Erdély református püspöke nyilatkozatot adott az Útunk harmadik számában pásztori tevékenysége kapcsán azokról a kérdésekről, melyekre az egyháznak itt és most meg kell adnia válaszát és teljesítésükben vállalnia kell az ő sajátos küldetése szerint a reábízott részt. Mert az állam és a társadalom felől ez jogos igény, az egyház szempontjából pedig felismert és önként vállalt missziói feladat. Hogy munkájában az egyház maga mögött találja a hívek legszélesebb rétegét és hogy ez az egyház pillanatnyilag álló vizébe is új élet forrásait nyitja meg: nem kell sokat bizonygatni. A nép vallásos és e transzcendens vonatkozásait ki akarja elégíteni az egyházon kívül is. Érzi annak rendkívüli erkölcsi értékét akkor is, ha öklét rázza annak hivatalos, merev, sokszor elutasító formája felé, mert az nem elégítette ki, vagy elhanyagolta. Tehát ha elszakadt a néptől s csak egy képzelt hatalmon, fiktív jogrendszeren tengeti tovább látszólagos létét. A ma kérdéseire mindenki választ ad, az egyháznak is megvan a maga felelete s ez nem kevésbé meggyőző, mint a többieké.

Az igaz egyház a teremtő ige által kihívott és megmozdított hívő nép közössége. Felekezetei, szervezetei (amit a múlt annyira szeretett kihangsúlyozni) nem lényegét, csak színpompáit jelentik. Az Ige kormányozza, amely fölötte áll, egyetlen tartalma az Ige, amit hirdetnie kell, és feladata minden válságban neki is megújulnia. „Ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek és Istenre hallgatnak, ott már egyház van.” Tehát léte és terjeszkedése a sejtekéhez hasonló. Hol, milyen államrendszerben épüljön eklézsia, nincs módjában válogatni. Holléte lelki valóság megnyilvánulása, lelkületi kérdés. Egyszerűen mindenütt ott van. Ott kell lennie: ez missziói parancsa. Saját léte nincs is, abból él, amit felülről időnkint kap. Tehát léte és belső szervezete korántsem olyan szemmel látható, mint ahogy sokan látják a templomot, vagy a parókiát, amely csak egy vallásos közösség felületi, adminisztratív megnyilvánulása. Az azonban mégis vaskos valóság, hogy a földön él. Ha „kihívottan” is, az államban, reális emberi közösségben helyezkedik el. S ezzel számolnia kell.

Egyház és állam viszonyát sokan visszás és kényes kérdésnek tartják, holott ez a viszony örök időkre megoldódott már keletkezése napján. Nem tartozott a kisebb kísértések közé, mikor azzal állítottak Jézus elé: kell-e a császárnak adót fizetni? Ő erre pénzdarabot kért és megkérdezte: Kinek a képe van a pénzen? A császáré! – Hát ez nem vita tárgya. Adjátok oda a császárnak, Istennek pedig adjátok meg, ami az Istené. Határsértés nem történt, nem is történhetik. Az egyház életformája az engedelmesség élete Ura iránt. Egyetlen egészségtelen viszonylat számára a totális állam, amely semmiféle intézményt, közösséget magán kívül meg nem tűr. Ebben az államtestben az egyház vagy államegyházzá, államgépezetté süllyed vagy megbénul. Elég itt a cári Oroszország és a hitleri Németország egyházi viszonyaira gondolnunk. Az állammoloch ily torz példáin kívül aligha mondhatjuk, hogy ez az államrendszer megfelelő, a másik pedig nem megfelelő az egyház számára. Hiszen az egyház minden körülmények között egyház kell, hogy maradjon. A krisztusi egyház az is marad.

Van-e az egyháznak politikai helyzete, vagy mi a magatartása ezen a téren? A létezés tudománya, a politika, annyit jelent, mint e világban élni. A politika jelentősége az állami életben egyszer kitágul, máskor összeszűkül. Politika lehet az állam szempontjából bármiféle magatartás, még a „nem-politizálás” is. Jézus a főpapi imájában nem azt kéri, hogy övéit vegye ki Isten a világból, hanem a gonosztól őrizze és szentelje meg. Emberi feltételek között, állami törvények kötelékében, de megszentelten élni, feddhetetlenül és büntetlenül: ez a hívő ember politikai helyzete és alapkötelessége az államban.

A gazdasági kérdés megoldása nem az ő feladata. Adott ugyan tüneményes példát az őskeresztyén vagyonközösségben, de ez az ő szellemiségének, szeretetközösségének a következménye. E kérdéssel kapcsolatban szokták megvádolni gyakran, hogy túlságosan elvonatkozik a való élettől és mindent a túlvilágra tol, s így többé-kevésbé reakciós jelenség pl. a materializmussal szemben. Ez természetesen végzetes félreértése a keresztyénségnek s vonatkozhatik a szemforgató kegyeskedésre, de semmiképpen sem az egyház tanításának igazi tartalmára. Idealizmus és vallásos élet két különböző dolog. Az egyház nem lehet idealista, spiritualista, de semminemű „ista”. Nem akar kevesebbet, mint magát az életet. A teljes embert, úgy, amint van, a maga naturalitásában. Emberreformot akar. Belső forradalmat az emberben, annak egész más alapokra helyezését.

Az osztály fogalommal nem él, de ismeri, és nem hirdeti a kiegyenlítődés útját. Ez áthidalhatatlan valóságok között nem épít arany középutat. Ő a gazdag ifjú története mögé lát s ott észreveszi a tőke polipkarjait, melyek fogva tartják a legjobbhiszemű embert is. S kijelenti, hogy nem lehet segíteni rajta egyszerűen. A Biblia magában rejti az osztályharcok történetét. Azt mondja erre: oldják meg a világ szembenálló erői ezt a kérdést, „Te pedig jer, és kövess engem”.

Ugyanez jellemzi a kultúrához való viszonyát is. Kizárólagos kultúra-célokat sosem állított maga elé, mert az önmagáért való kultúra-bálvány szolgálatát bálványimádásnak tekintette. De kultúraellenes sosem volt, sőt kultúrateremtő és kultúrahordozó. Ha így nézzük, csak bizonyos fenntartással mondhatjuk, hogy van keresztyén kultúra. Mert ő nem vállalja, nem vállalhatja azt a sok visszaélést, amit nevében kétezer esztendő alatt a világ urai véghezvittek. Prédikálószékein kívül, tanítószékein, nevelésében, művészetében – ha a felülről kapott parancsnak engedett – mindig az Igét kellett és kell hirdetnie. Történelme mutatja, hogy kultúrintézményeivel az államban az emberiségért hasznos és más intézmények által nem pótolható szolgálatot tett.

Az ember javát szolgáló államrendszernek örök eszménye a szabadság. Mert az emberi léleknek az az isteni tulajdonsága, hogy csak szabadon tud megmaradni. Ahol nincs szabadság, ott fuldoklik a lélek s vele annak őre, az egyház is. Az egyház a lelkiismereti szabadság szószólója kell, hogy legyen. Tévedés azt hinni, hogy a vallás szolgalelkűséget prédikál. Az emberi történelem nagy megmozdulásaiban, lelki, szellemi, sőt társadalmi forradalmaiban helyükön találjuk az alsópapságot a nép mellett, mint az egyház legszentebb eszményének, a szabadságnak harcosait, Husztól Niemöller lelkészig.

Nem lehet az egyház nemzeti egyház, mert minden nép Urát kell hirdetnie nem nacionalista, vagy kozmopolita morált. Amellett, hogy térben és időben, népek és országhatárok között él és egy hazához hűséget tanúsít, maga a legtisztább univerzalizmus. Ahol a nacionalizmus dühöng, a hitvallók védőőrizetbe kerülnek. Az, hogy én keresztyén vagyok és magyar, a világ minden szabad népe előtt tiszteletet kell, hogy ébresszen, de egyik sem vagyok, ha visszaélek vele. Az Evangélium szelleme nem ismer alsóbbrendű és nemesebb fajokat, mert „Isten az embert egy vérből teremtette”. Csak a „világ nemtelenjeit és megvetettjeit” ismeri, kiket viszont mindörökké magáénak ismer el. (I. Kor. 1:28.)

Az egyház minden emberi problémából az egyetemes együttélés, testvériség szolgálatának a lelki feltételeit választotta s meg van győződve, hogy erre az emberiségnek rendkívül nagy szüksége van. Ez az ő része, amelyet el nem vehetnek tőle. Az egyháznak meg is kell maradnia emellett. Vallja, hogy egyensúlyt politikailag, gazdaságilag, kulturális téren lehet létrehozni, de ennek bizonyos lelki feltételei vannak. A lélek az ő „anyaga”. Ezt kell megváltoztatnia, ebben kell forradalmat, rendszerváltozást előidéznie.

Így veszi ki részét a népet, a nemzetet, államot, emberiséget építő munkából. Az egyházhoz árnyéka sem férhet politikai magatartásnak, társadalmi magatartásnak, osztályszimpátiának, hanem saját missziói parancsa alapján kell részt vennie minden gyanakvás és hátsó gondolat nélkül az emberiség megmentéséért vállalt felelősségteljes munkában, nemzeteken belül, vagy nemzetközi viszonylatban egyaránt. Ma és itt közelebbről szolgálnia kell a szeretet örök krisztusi parancsa nevében az egymásra uszított népek közötti megbékélést. Mert az egyház egyetemessége, „minden népek”-re való igénye, végső elérendő célja a népek testvériségében csúcsosodik ki. Az egyház számára mindennél könnyebb ez, mert a lélekre néz, melynek hatalmát nyelvi, faji és nemzetségi akadályok nem korlátozzák. Az egyház Jeruzsálem piacán tizennégy különböző fajú és nyelvű, háromezer főnyi tömegre épült és már kiindulásánál áttöri a faji és nyelvi kereteket, közös nyelve lévén, az Evangélium. Keresztyénségünk aktualitását, hivatását, a lelkekben való hatalmát éppen abban tudja megmutatni, hogy miképpen és milyen messzemenő béketűréssel tudja ellensúlyozni az itt élő két nép, a román és a magyar felszított ellenszenvét. Nem véletlenül helyezte a sors ezt a két népet egymás szomszédságába, alkotta meg közös, kiegyezési területül a két népnek ezt a csodálatos hazáját: Erdélyt. A megbékélés a két nép egyházának, annak krisztusi, hitvalló mivoltának próbája. Az egyetemes egyház mindkét nép kebelében meg kell, hogy lássa ezt a közös feladatot, nem politikai érdeknek, de Megváltója parancsának engedelmeskedve.

A történelmi egyházat ma is, mint mindig történelme folyamán, vallásos forradalmi megmozdulások figyelmeztetik arra, hogy a krisztusi parancsot maradéktalanul teljesítenie kell. A történelmi egyház testéről levált tagok, a szekták éppen azt az értéket veszik fel, hangsúlyozzák ki, amit az intézményes egyház elejtett. A Jehovás mozgalom például, mely az itt élő mindkét nép egyházából vált ki – de voltaképpen világszervezet – a vallásos nép forradalmi megmozdulása az adott politikai rendszerrel, a feudalizmussal, kapitalizmussal együttműködő, intézményes kapcsolatot tartó hivatásos egyház ellen. De minden arra int, hogy a krisztusi egyház keresse meg az elgurult drachmát, a mezőben elrejtett kincset, nyúljon utána, erősítse kapcsolatát a vallásos néppel. Várakozó álláspontra helyezkedett pásztorait mozgósítsa az erős bástyának vélt pihenőhelyről a szolgálat mezejére, hogy azok odasiessenek, ahol egyetlen lélek van, amely az övék.

Útunk, Kolozsvár, 1946. augusztus 31.