Huszonöt év Debrecen irodalmi életéből (1944-1969)


A város arculata, akár szellemi élete is, nehéz küzdelmekben formálódott. Történelmi földrengések közepette alakul várossá a három részre szakadt ország keleti peremén. A reformáció, a törökkel vívott küzdelmek növelik küldetéstudatát: a nyomtató műhelyével ide menekült Huszár Gál prédikátor már „Magyarország és Erdély világító lámpásának” nevezi Debrecent. Belső polgári egysége, virágzó gazdasága, kereskedelme, főiskolai szintű oktatása révén a tudományos irodalmi életben is kezdeményező szerepet vállalt a magyar művelődés terén. Hosszú időn át itt nyomtatják a magyar könyvtermelés kétharmad részét. A hódoltsági időkben iskolákkal hálózza be a fél országot. A debreceni Kollégium látja el tanítókkal, faluvezetőkkel Tokajtól a Maros vonaláig, Bihartól a Somogyságig. Őrzi, védi kialakított műveltségét, szélesíti és egyezteti a korabeli európai igényekkel.


Így lesz érthetőbbé, hogy az 1944-45-ben végbement történelmi sorsfordulón egy új, kialakuló kulturális folyamat elindítója lehetett. Nem a véletlen, nem is a stratégiai helyzete, hanem inkább belső erői, féltett függetlenségi hagyományai, ugyanakkor előrelépő, megőrző szerepe tették erre alkalmassá. Debrecen változatos és nehéz történelmi sorsában, puszta léte mellett mindig őrzött egy darabka szabadságot is; ezért választotta Kossuth annak idején a szabadság őrvárosául, ettől nem függetlenül lett 1944-ben, a hadjárat idején az ország ideiglenes fővárosa. 

Mi az a belső erő, ami elindíthatta a kezdeti újat, a szellemi, irodalmi élet irányváltását? Erre a szemtanú krónikás azt felelheti, hogy – több más alakító tényező mellett ugyan – de mégis elsősorban az Ady Társaság. Ennek az 1927-ben, Ady szelleme jegyében zászlót bontott irodalmi, tudományos és művészeti társulásnak csaknem két évtizeden át jelentős szerepe van Debrecen irodalmi ízlésének, közszellemének alakításában. Szerepe van az országos kezdeményezésekben is, pl. a Válasz indításában, a Kelet Népe patronálásában. A Márciusi Front mozgalmának gyökerei is az Ady Társaság munkálta erjedő talajba nyúlnak, hisz a mozgalom lapja, a Tovább is itt jelenik meg. Csupán az a szándéka, hogy tartós folyóiratot hozzon létre, marad sikertelen. A muzsikusainak koncerttermet, képzőművészeinek tárlatot, íróinak pódiumot biztosított, de sajtót nem. Irodalomformáló hatása azonban kétségtelen, része van többek mellett Szabó Pál, Veres Péter, Gulyás Pál írói kibontakozásában.

Az Ady Társaság útja azért is érdekes, mert a német megszállás fél esztendejét túlvészelte, és 1944 októberében már helyén találjuk. Mindenfelől úgy tekintenek rá, mint a múltban is az emberiesség szellemében működő irodalmi szervezetre. Most roppant feladat előtt áll: jelen kell lennie a sajtó, a közoktatás, a művészeti élet, a színház újjászervezésében. Vezetősége, intézőbizottsága, jórészben tagsága is jelen van, s amíg szükség van rá, helyt is áll.

November 15-én megjelenik a Néplap, ebben már színvonalas kritikák kísérik figyelemmel a kulturális eseményeket. A MADISZ-szal társulva december 17-én József Attila ünnepélyt rendez a Csokonai Színházban. Nemcsak első ilyen ez az országban, hanem igény és iránymutatás is. Az iskolák, az egyetem decemberben már megnyitják kapuikat, s ezzel előtérbe kerülnek a művelődéspolitika legfontosabb kérdései, a tankönyvek revíziója, a nevelés demokratizmusa, az olvasóközönség érdemes könyvekkel való ellátása. Az Ady Társaság szilveszteri klubavató irodalmi ünnepségén magára vállalja a színház irányítását, ahol eddig még kéznél levő selejtes régi operettek aratnak tomboló sikert. A napi sajtó megindulása óta neves újságírók, publicisták tartózkodnak a városban; január végén Debrecenbe jön Veres Péter, Darvas József, Gergely Sándor és Zilahy Lajos. Kezdeményezésükre február 8-án megalakult a Magyar Írók Szövetsége intézőbizottsága. Az itt tartózkodó írók nyilatkoznak a szövetség megalakításának fontosságáról. Hangsúlyozzák: a szövetség visszaszerezni kívánja a magyar irodalom becsületét, s hivatásának tartja megismertetni az igazi magyar népi gyökerű irodalmat az európai nemzetekkel. Az intézőbizottság Darvas Józsefet bízza meg a Budapesten élő írókkal való kapcsolat megteremtésével, a magyar képzőművészeti szövetség megalakításának kezdeményezésével pedig G. Szabó Kálmánt. 1945. február végén már négy napilap jelenik meg Debrecenben, s hasábjaikon nagy viták hevével fejtik ki írók, publicisták véleményeiket az ország felszabadult négyötöd részének gondjairól. Irodalmi és művészeti kérdések egész sora szólal meg, de a szépirodalom még hallgat. 

Ilyen, látszólag kedvezőtlen körülmények között ölt testet az Ady Társaság régi szándéka, a Magyarok c. havi folyóirat megjelenése április 10-én. A folyóirat hű kifejezője a történelmi pillanatnak: a régi örökség és az új igények keveredésének. A liberális haladó múlt polgári értékelése mellett – Juhász Nagy Sándor, Simon László tanulmányaira gondolunk – Révai József Ady tanulmányából olvashatunk részletet. A szépirodalmi rész asztalfiók-hagyaték (Oláh Gábor, Juhász Géza, Tóth Endre, Papp Antal versei). Nem mondhatunk mást az induló fiatal Kéry László novelláiról sem. Juhász Géza szerkesztő lapindító cikke is kifejezője annak a szemléletnek, ameddig az Ady Társaság a gyors változások közepette eljutott. A debreceniséget elemezve, annak lényegét a realitások helyes érzékelésében, a Méliusz, Csokonai, Kossuth útjában jelöli meg. 

Ady születésének hetvenedik, a Társaság alakulásának huszadik évfordulójára a közoktatásügyi minisztérium támogatásával ünnepségsorozatot rendez Debreceni Kultúrhét címen. Ekkor képzőművészeti szakosztálya jubileumi kiállítást, tudományos osztálya előadást, irodalmi szakosztálya pedig irodalmi estet rendez. Ezen az esten már szinte kivétel nélkül vendégekkel reprezentál, - amúgy is tisztes hagyomány lévén a fővárosi írók szerepeltetése. A Társaság az irodalom terén nem lép tovább az alkotó műhely irányába. Pedig létalapja már ez lenne: egy nem központosított irodalmi élet új modelljeként dolgozni tovább. Ehelyett a húszéves jubileumra jelenik meg a vidéki irodalmi társaságok vándorközleményének debreceni száma: a Vándortűz. A szépirodalom, vers, elbeszélés, tanulmány közlése mellett a Társaság képzőművészeti, zenei múltja is jelentkezik ebben a nagy formátumú, szép kiállítású periodikában, szintén a kultúrminisztérium támogatásával. A Társasághoz tartozó fiatalok és öregek, élők és holtak vallanak benne, s vallomásaik gyökereikkel valóban a Tiszántúl történelmi régióiba, a debreceniségbe, annak tájakat összekötő hagyományaiban nyúlnak. Tehát az Ady Társaság megtette azt, ami az adott történelmi helyzetben rá várt. Alapszabályaihoz híven politikai szerepet a koalíciós időkben sem vállalt. 1947 ősze fordulat is az irodalmi osztály életében. Nagy tervei mellett is egyre inkább műsorrendezői szerv marad. Megszaporodtak kül- és tiszteletbeli tagjai, lett díszügyvezető és szakosztályelnöke, szinte ugyanennyi titkára, de már érezte – mint krónikása is, Kardos Pál kifejezte -, az irodalom lengési síkja más irányba fordult, amit ő már nem vállalhat. Zenei szakosztálya működött legtovább. Csendes megszűnésének szinte időbeli nyoma sincs.

A legifjabb nemzedék próbált csoportosulni egy nemzedék-folyóirat körül, de munkaközössége nem bizonyult tartósnak, s így a Holnap is megszűnt egyetlen számával. Van máshol is irodalmi mozgás: Hódmezővásárhelyen a Puszták Népe jelenik meg, Pécsett a Sorsunk indul újra, de egyik sem bizonyul életképesnek. Debrecenben még egy szerény kezdeménynek lehetünk tanúi: 1948-ban nyilvánosság elé próbálkozik az Ötágú csillag c. kis füzetben öt fiatal tollforgató, akik ars poéticájukban már József Attilát tekintik példaképüknek, és tevékenységük középpontjába a párt „szocialista realista” elképzeléseit állítják. De egyikük se jelentős tehetség, s így szerény vállalkozásuk megszűnt egyszeri jelentkezéssel. Az átfordulást a Budapesten megjelenő Csillag fogja jelezni. Le is zárul az organikus szellemi és irodalmi fejlődés időszaka, előtérbe lép az egységesített irodalom megteremtésének igénye a párt irányításával, s ez az Írószövetség reorganizálásával együtt más irányt szab a debreceniek irodalmi mozgásának is. 

Az irodalmi élet egységesítésének terve megkívánja egy szervezetében is egységes írói tábor létrehozását. Budapesten megalakult az Írószövetség pártszervezete, elindul az irodalmi élet ideológiai irányítása új „írókáderek” kinevelése. 1949. május 25-én megalakul a debreceni írók munkaközössége, mint helyi indítású öntevékeny szervezet. A város kulturális ügyosztálya hívja össze az írással foglalkozó embereket. A korábbi irodalmi hagyományokhoz annyi köze van a munkaközösségnek, hogy a csoportosulás kezdeményezői az Ady Társaság legfiatalabb tagjai közül kerülnek ki. Komjáthy István fogalmazza meg az új csoportosulás programját, amelynek lényege: „cselekvő részvétel a szocializmusért vívott harcban, s az ábrázolás szocialista realista írói módszerével igazodni a népi demokratikus rendszer politikájához”. Ennek érdekében már Komjáthy felveti egy debreceni irodalmi folyóirat megindításának szükségességét. Ez az egyelőre öntevékeny írói munkaközösség majd másfél év múlva lesz a Magyar Írók Szövetsége debreceni csoportjává, amely egy folyóirat megindításának záloga is lesz. 

Ezt az átmeneti időszakot a helyi írói publicitás szinte teljes hiánya jellemzi. Érdekessége az, hogy a fővárosba költözött Magyarokban egyetlen debreceni író sem kap hangot. Az alapító főszerkesztő Juhász Gézának is mindössze két írását közli éveken át. A Magyarok nemcsak elszakad, de el is zárkózott szülőföldjétől. A debreceniektől a már megjelenési nehézségekkel küzdő Válasz és új Csillag közöl írásokat. 

A publikálás ilyen szűk lehetősége mellett is van némi irodalmi mozgás Debrecenben, csak egészen sajátos formában. Szemináriumi keretben rendeznek hetenkénti kéziratvitákat. Ezeken a kéziratszemléken a fő szempont az új politikai tartalom megjelenésének számontartása. Az az idő ez, amikor a központi Írószövetséget is az író és a termelőmunka minél közvetlenebb viszonya foglalkoztatja. Még olyan gyakorlat is kialakult, hogy az írók a termelő munka módszerei szerint brigádokban csoportosulva kerüljenek kapcsolatba a szocialista építőmunkával. Sajátos magyar proletkult ez, másrészt kincstári optimizmus, kötelező érvénnyel. Egybeesnek benne írás, népművelés, politikai agitáció. A valóság megragadásának módszere, valójában dogmatikusan megfogalmazott ideológia gyakorlati példa és előiskola nélkül, amely az írásokban a valóság elszürkülését, riportszerű leszűkítését eredményezi. A debreceni írói munkaközösség munkájában tehát ez a tételesség, dogmatizmus egy időben és párhuzamosan jelentkezik az akkori magyar irodalmi fejlődés egészével. Ezzel az obligát irodalmi követelménnyel indul útjára 1950 júniusában az évszakonként megjelenő Építünk, majd alakul meg decemberben az Írószövetség debreceni csoportja is. A folyóirat első két számát a munkaközösség jegyzi, a harmadik szám már a megalakult írószövetségi csoporté. Ez a folyóirat végre tartósnak bizonyul, 1954-ben Alföld címen folytatódik, s mind e mai napig megszakítatlanul megjelenik. Ez valóban új korszakot jelent nemcsak Debrecen irodalmi életében, hanem az egyetemes magyar szépirodalom folyamatában is. Aki majd ennek a folyóiratnak a történetét megírja, nem feledheti azt a szívós küzdelmet, amit szerkesztői és a köréje csoportosult munkatársak a lap színvonalának emeléséért, nyitottabbá válásáért folytattak. Mert hisz az Építünk, sőt az Alföld is hosszú időn át társadalmi munka eredménye volt. Anyagi ellátottsága jelképesnek tekinthető, honorárium tekintetében nem is hasonlítható fővárosi társaihoz.

Felügyeleti szervei, a minisztérium és az Írószövetség is szigorúan tájegységen belülinek tekinti, szinte tematikusan kötve a városhoz és környékéhez. Írógárdáját is innen kellett eleinte kiállítani. A folyóiratot tehát egy szándékos provinciális irodalompolitika béklyóiból kellett lassú, szívós munkával kiszabadítani. Ezt fiatal tehetségek megszólaltatásával, majd a hallgató és a fővárosi folyóiratok hatókörén kívül eső írók bekapcsolásával érte el, úgy hogy 1953-tól már maga lép ki regionális keretéből, és színvonala kezd emelkedni. Koczogh Ákos szorgos szerkesztői munkája eredménye, hogy 1955-ben már a fővárosból is jönnek kéziratok, 1955-ben kéthavonként jelenik meg, új köntösben, mint az Írószövetség debreceni csoportjának folyóirata. Példányszáma ezren felüli, sőt ekkorra már az Alföld Füzetekkel, különlenyomatok formájában is szélesíti publicitását. Németh László II. József c. drámája, Gulyás Pál szobája c. tanulmánya, Barta János irodalmi, Szabó István, Módy György történelmi tanulmányai kerülnek az olvasók kezébe.

Újabb eredmény az, hogy 1955-től a debreceni csoport – Durkó Mátyás titkár fáradozásával – a Magvető könyvkiadó filiájaként könyvkiadási jogot szerzett. Az Alföldi Magvető alig három év leforgása alatt, Oláh Gábor: Debreceni zendülők, Oláh Gábor: Válogatott versek, Kiss Tamás: Hajnal hasad, Kiss Tamás: Férfitánc c. regénye és verseskönyve, Boda István: Féltem a világot, Tóth Endre: A forrás dala, Danyi Gyula: A nyár elé, Császár Klára: Elbeszélések, Egri Lajos: Rózsaláng és Ház a Bimbó utcában c. regénye, Gunda Béla: Néprajzi gyűjtőúton, Csokonai elegyes poétai munkái, Tóth Béla Lucretius: A Természetről c. könyvének fordítása, Három aranyalma c. mesegyűjtemény, és Túl a Tiszán - debreceni költők és írók antológiája c. könyvek kiadását segíti elő.

Az Alföld számonkénti terjedelme 1956-ra eléri a tíz ívet, de van ennél nagyobb száma is. Az 1956. november-decemberi száma kefelevonatban maradt. Ennek jó része újabb kéziratokkal bővítve 1957-ben jelenik meg újszerű, nagyobb formátumban, biztosítva a folyóirat megszakítatlanságát. 1958-ban a Városi Tanács adja ki, az „ideológiai ellentmondások kiküszöbölését” tűzve ki célul, de – mint Juhász Béla találóan jellemzi – „nem tudja tartani korábbi a színvonalat. Hiányzik az egyes számok átgondolt megkomponálása, elég sok szembetűnően gyenge írás lát napvilágot.” (Számvetés tanulságokkal. Alföld, 1966. 11. sz.) Munkatársi gárdáját viszont irodalmi életünk e szétzilált időszakában is együtt tudja tartani. 

Az Alföld a hatvanas években talál igazi szerepére és formájára. Ekkorra lesz az, amire igazában vágyott: vitaképes, országos érdeklődésre számot tartó magyar folyóirat. Ezt viszont már egy szélesebb látókörű, országos irodalompolitika teszi lehetővé, ha félreértelmezve is Mocsár új „frontnyitó” szerkesztői koncepcióját. Mocsár Gábor 1963-ra havi folyóirattá fejlesztette, és Hajdú-Bihar Megyei Tanács lapjaként jelenik meg. Anyagi ellátottsága javul, példányszáma eléri, s időközben meg is haladja a háromezret. Rovatai színesebbé válnak. Az eddig is figyelemmel kísért képzőművészet, zene, színház, film most még nagyobb teret kap. Legerősebb rovata változatlanul az irodalomkritika. Nem éri el ezt a színvonalat a szépprózai anyaga. Fel is vetődik a kérdés, hogy érdemes-e fenntartani eddigi szépirodalmi központúságát. Országos probléma ez – a fővárosiaknál is – egy olyan folyóirat szerkesztése, amely szélesebb, egyetemesebb társadalmi kérdéseknek is kellő arányban biztosítson teret. Az Alföld úgy alakul át irodalmi-művelődési folyóirattá, hogy eddigi szépirodalmi szintjét sem veszíti el, ugyanakkor teret kíván adni népművelési, szociológiai kérdések eleven, valóság közeli szociográfiai riportoknak. Népművelési kérdésekben szinte országos fórummá válik. A terjedelemben csökkent szépirodalmi rész művészi értékben emelkedik. Kovács Kálmán szerkesztésében számról számra mind a mai napig megfigyelhető a rovatok értékegyensúlya, ami által mindinkább megfelel irodalmi-művelődési jellegének, s most már nem a régi regionális értelemben, hanem hazai értékszinten is mérhető folyóirat-küldetésnek.

Úgy véljük, hogy a debreceni irodalmi életnek e krónikás áttekintéséből is lépésről-lépésre föltetszik a hullámmozgás mögül egy város mindig előre mozduló irodalmi, szellemi fejlődése. Folyóiratának vaskos kötetei beszédesen bizonyítják Debrecen középvárossá fejlődésének eleinte lassúbb, majd egyre gyorsulóbb ütemét. És azt is, hogy egy országrész lépett itt ki, nagy küzdelmek árán regionalitásából országos, egyetemes szintre, úgy hogy ehhez az egyetemességhez hozzáadta, kifejezte önmagát.

1969