A tücsök-muzsika végigkíséri Szabó Lőrinc költészetét. Már első verseskönyvéből kihallik ez a hang, ez a zengés. A ficseri fecskék, kövi pacsirták, részegült rigók telekiabálják az erdőt, de mikor a tücsök szól, megállnak, „elhallgatnak a zuhogó fejszék.” A mosztári tücsök elkíséri a dalmát-partokon, mint egy kis barát és a lélek legmélyebb rétegeit nyitja fel, az otthonról, hazáról, a gyermekkor boldog nyarairól énekel.

Mikor a Tücsökzene első darabjait olvastam, ismerősöm volt ez a korai motívum. Hangpróbának véltem a vers gyönyörű nyitányát. Annál inkább megrázott később az egész. Láttam, hogy ez a zene nem csak motívum, hanem maga az emlékezet. A megidézés, a költői személyiség teljes áradása. Rá van bízva, hogy végigkísérje a költő életét, „egy élet tájait”. Erőre kap, színezi, ellentétezi a szív örvényléseit. Nemcsak fölerősítése egy ismerős hangnemnek – hanem új ének. Új lírai kezdés, megfrissülés, mámoros megújulás, a kemény, kegyetlen, kiábrándító életgyötrelmek után. Mikor „ezerkilencszáznegyvenöt nyarán / félévvel Buda ostroma után” a Pasaréten kinyitja ablakát és hagyja beáramlani a tücsök-kórus lelkendezését arról, hogy „mégis csak szép a világ”: valami új kezdődik Szabó Lőrinc költészetében: a nagy távlatok és az elmélyült önelemzés lírai korszaka.

És „isteni” lesz ez a primitív zene, egy „óriási szív” zenéje, mert felzaklatott, töredelmes szívét hangolja rá. Ez volt szép, megrázó benne azonnal, az első olvasásra.

„Miért tetszik úgy? Oly szegényes, oly
együgyü és monoton ezeknek a
kis férgeknek öröme, bánata.
Miért tetszik hát? Talán mert olyan
eszelősen gépies, okatlan,
mert olyan őrült, - az az őrület,
az fog meg benne: vadak, négerek
csörgőit rázza oly szörny-indulat,
ahogy itt ez a sok tücsök mulat.

A Tücsökzene nem epikába oltott hangulat-líra, hanem tervszerűen építkező, sokszólamú zenei remeklés. A tücsökszó benne valóságos kísérőzene. Végig ciripeli az egész lírai önéletrajzot. Olykor halkul, el is hallgat, majd fölerősödik újra, és zeng belé a föld, az ég, a szív. Fölénekli az emberség minden titkait, rejtelmeit. Életrajzi váza van, de fontosabb benne a környezet, a fogható világ, a természet ezer apró csodája. Egy nagy költészet forrásvidéke.

Zenei előjáték és utójáték foglalja keretbe: a miskolci gyerekkort, a balassagyarmati idillt, az érlelődés debreceni évtizedét és Budapestet, a férfikor élménykörét. Minden strófája izgalmas és szórakoztató: az élő arcképek, a kis történetek, emberi sorsok, apró titkok, a sok kíváncsiság. Az emlékezés ötletes, felidéző technikája, ahogy néha perceken időz, olykor hónapokat, éveket „tol össze”. Csupa vibrálás, csupa játék, ahogy villan az agy és ugrik a kép, és minden összerakódik a lélek tájaivá. Ahogy a vágy, a boldog pillanat, kétségbeejtő veszteség, pénz, szerelem, kétely: minden, Aki Ő, a Költő: 

értelemmé kíván rendeződni:
hogy értsem magam, s hogy megértsetek:
örök Véget és örök Kezdetet.

Akárhol olvasunk, kapunk bele: mindenütt otthon vagyunk benne, együtt a költővel ebben a finom, rebbenékeny lélektani regényben. Minden változik itten, érlelődik, csak gyermeki lelkünk nem. „Nagy diák voltam már, de gyermeki / lelkem nem változott” – mondja a költő is.

Mi adja még a Tücsökzene páratlan varázsát? „Bonyolult egyszerűsége” – mondanám. De nem szeretem ezt a szót: valódi egyszerűségről van itten szó: a költészet teremtette közvetlenségről. Arról a bravúros nyelvi és forma-technikáról, amivel a költő a hosszú monoton strófát áthangolja. Sor-átlépéseivel a magyar verset a gáttalan szólás költői szintjére emeli.

Mint az a varázsló, aki a pálcáját töri ketté, hogy az ámításnak még a látszatát is elkerülje.