Weöres Sándor: Három veréb hat szemmel

Antológusaink atyja, Toldy Ferenc még úgy nézett végig a magyar szépliteratúra századain, mint egy learatott mezőn. A „kitűnőbb költőket” – mint írja – kévékbe rakta, a „névtelenekből, vagy kisebbekből” pedig „kalászatot” tartott. Így a hulladékokból is kialakult egy külön kis kereszt. Ilyen kalászással illesztette kézikönyvébe például a Madzsari Türki szerelemdalát. A minimális szemveszteség megnyugtatta, s kialakította a termés józan, mértéktartó értékrendjét.

Weöres Sándor Három veréb hat szemmel című, új szemléletű antológiája arról kíván meggyőzni bennünket, hogy a magyar költészet granáriumába még mindig bőséges a begyűjtenivaló. El is kell fordulnunk a Toldy sugallta, már kissé közhelyes előképtől. Alighanem erre int sejtelmes címe is, a pogány kori töredék verssora. A magyar költészet rejtett értékeiből és furcsaságaiból gyűjtött mutatványkötet mégsem tájol el bennünket idegen mezőkre. Olyan vidéken járunk, valahol a Parnasszus tövében, ahol az enyhébb hajlatok válnak uralkodóvá, a meredek csúcsok a felhőkbe érnek. Talán, hogy feledtessék bálványainkat, literátori értékrendünket?

Nem azért. Nem csupán azért. Ennek az antológiának nincs más célja, mint az ilyen nemű gyűjteményeknek: ez is a jellemzőt válogatja a nagy egészből, korízlést formál, nemzeti irodalmunkat gazdagítja, és kiegészítő kötetként kínálkozik eddigi verseskönyvek mellé. A korábbi értékrendet sem csorbítja, legfeljebb az optikája más, a hangsúlya tolódik más helyre. A klasszikus költészet vonulatában a nem kevésbé izgalmas köznapiság hullámzik a maga szeszélyes tarkaságában. Az antológus – mint az utószóban írja – egy tiszteletlenebb megközelítést kísérel meg: ne legyen a költészet magasztos bálvány, inkább oldott, hajlékony, élvezetes.

Weöres Sándor már az iskolapadban elfordul az irodalom iskolás szemléletétől. Nem a magas irodalomnak üzen hadat, hanem „a szakszerű irodalom magasa” adta rangoknak, a megmerevedett közízlésnek, amelyből éppen az esztétikum egyik lényeges sajátsága hiányzik, az érdekesség. Az ő szépségigénye: a lázas gyönyörködés, amelynek kiváltója az érzéki hatás, és lázmérője a megborzongó hátgerinc. Ahol a művészi szépség, ha szándékolatlan is, egy-egy pillanatra felizzik, ott a létezés mélyebb áramai működnek. Ott költészet van jelen. Ezt meglátni, kihallani, kibontani; életre szóló szenvedélye, mondhatnánk elkötelezettsége lesz. Már kisdiák korában irigyli az óegyiptomi költőt, akinek neve sem marad fenn, de műve él. Megcsodálja a papiruszra rótt töredékek monumentális szépségét, fölfedezi modern költészeti lehetőségüket. Él velük, él belőlük számtalanszor az alkotó költő is. Néki az irodalomból is azon nyerseségében kell az élet. Elég egy törmeléke, moly-, egérrágta fragmentuma, csak megsokszorozottan hozza elő a mindennapokat, s ki lehessen szűrni belőle a világot. Egy ritmusdarab, szándéktalan pentametersor a sarki cégtáblán (Az éjszaka csodái), számos hangulati elemet kínál. A valódi költészet mélyéből ősi emlékképek szabadulnak fel.

1977