Oláh Gábor száz éve

Két hírneves fiát ünnepli most, januárban, szoros egymásutánban Debrecen. Medgyessy Ferencet, a szobrászt és Oláh Gábort, az írót. Százévesek mindketten: száz évig élni már egy kis halhatatlanság. Ez összefűzi őket. Össze az is, hogy földiek. Az ünneplésben megelőzte a szobrász a költőt, ahogy a születésben is. Naptári idő szerint pontosan egy héttel. Mintha jelkép lenne: ez a lépésnyi késettség Oláh Gábor-i fátum volt életében is.

Ezt a két debreceni alkotóművészt, azt hiszem, nemcsak ily külső párhuzamok kapcsán kell együtt emlegetnünk. Művészi sorsuk mintha magvasabb tanulsággal is szolgálna: ellentétesebb két egyéniséget náluk elképzelni is nehéz. A kistermetű Medgyessy tömpe ujjaival – mint egyik művésztársa megjegyezte – szinte emberfeletti küzdelmet vívott az agyaggal, a kővel. Tanítványa szerint szinte rombolta a követ. Már-már a szobrot pusztította, mikor egyszer fölsejlett az a varázsos forma, amit keresett. Csak egy tőmondatnyi, mert a kő szűkszavú. A szobornak nincs fölösleges jelzője, odadobott szava.

Oláh Gábor hallatlan könnyedén bánt anyagával, a nyelvvel. Krőzusa volt a szép magyar szavaknak. Tehetségére bízva magát roppant gyorsan írt. Ontotta verseit, regényeit, könyveit, hogy szaporodjanak, bizonyítsanak, helytálljanak érte. Nem voltak nehézségei. Naplójában olykor el is dicsekszik, hogy szinte hetek alatt megírt egy kisregényt vagy elbeszélő költeményt. Számon tartani is nehéz kiadott, s csaknem ugyanannyi kiadatlan munkáját. Különös, de azt kell mondanunk, hogy élete nem volt olyan telt és gazdag, mint tehetsége. Debrecent, a Kar utcai magáramaradottságát szokás felhozni érvül, a vidék gátló, lehúzó hatását. Van ebben sok igazság. De a lépésnyi késettsége belülről ered. Ő akarta is ezt, dacból, hadat üzenve a kor modern esztétikai kívánalmainak. Néki az volt a szép, ami a klasszikus, nagy példákhoz közelít, ami verses epikában mondjuk Byronéval egyívású, drámában Ibsennel, nyelvi gazdagságban Arany Jánossal versenyez. Nem hitt egészen abban, hogy a ma mondanivalója esztétikailag is többet jelenthet az általánosénál. Az örök szépséget vallotta mértékéül, amelyhez minden kor költőjének, művészének közel kell jutnia. Hiába viszolygott az irodalomtanári munkától, íróasztalánál is, tanári katedráján is múlt századi eszményképei lebegtek fölötte: Gyulai Pál és Beöthy Zsolt egyetemi órái. Könyvtártiszti, majd hosszú tanári magányában a világszellem, az irodalom, a művészet óriásaival lépett véd- és dacszövetségre. Barátcellához hasonló szobájában megidézte Dante, Michelangelo, Shakespeare, Goethe, Beethoven szellemét, és ráolvasta ellenfelei fejére. Bámulatos az, ahogy megélte bennük önmagát. Az azonosulás fokáig jutva el velük, már-már összevétette a képzelet játékát az alkotás magas hőfokával. „Ezekben nagy voltam, szent voltam, tragikus voltam, halhatatlanul dicsőséges” – írja vallomásaiban. Pedig az ő hatásukra a maga lelkét, a kor mondanivalóját kellett volna inkább megfogalmaznia. Ahogy Medgyessy formálta saját modern költészetévé Ó-Kelet és az ó-görögség példáit. Későn ébredt rá, hogy az ő nemzedékének Ady neve az irányjelzője. Hadakozott ellene, mint Jákob az angyallal. Lírája csupa harc, csupa indulat.

Költészete nem egységes hatású, olyan értelemben, mint Adyé vagy Tóth Árpádé, akiknél egyik vers a másikat értelmezi. Oláh Gábor verseket írt, szép verseket, olykor nagyokat: szép magas fái vannak, de nincs erdeje, rengetege. Éppen megtorpanásai, öneszmélései emelik egyes darabjait magasabbra tehetsége átlagánál. Mikor kínlódik, vergődik az anyagával. Elnehezedik a keze, az ajka. Igen, mondjuk ki: az igazi tehetségnek határai is vannak. Oláh Gábor költészete is ott a legrokonszenvesebb, ahol igazi témavilágában, élménykörében képes megmaradni. Mikor nem gólemeket gyúr agyagból, hanem magához hasonló embereket formál. Ha ezeket az alkotásokat vesszük alapul, Oláh Gábor száz éve, halhatatlansága nem problematikus.

„Vajon marad-e fönn egy kötet jó versem? Egy regényem? Egy színdarabom? Egy tanulmánykötetem? S vajon fönnmarad-e a nevem?” Íme, a halála felé közeledő költő szorongó számvetése. Negyven éve írta le, de mi most, száz éve után is túl szigorúnak tartjuk. Többet hántott le élete meddő kőzetéből, vésője itt-ott elevenbe is ért. Most megjelent válogatott verseskönyve gyorsan elfogyott. Ilyen sikert remélünk készülő novellás könyvéből is. A Táltos fiú Magyar Elbeszélők-beli szép kiadásához még szeretnénk odasorolni a Deák György és a Heten vagyunk két kisregényét. Kiadást érdemel a Keletiek Nyugaton máig eleven dokumentum értékű irodalmi útirajza. És értekező prózájából egy jó kötetnyi tanulmány. Ezzel nem kívánjuk mérlegét adni az ő költészetének, hisz minden kéziratát nem is ismerjük. Naplója is igen izgalmas olvasmány. Ezekről csalhatatlanul érezzük, hogy hiányoznak a könyvespolcainkról. Általuk méltó emlékjelt állítanánk a százéves poétának.

Medgyessy írja egyik vallomásában: „Meg akartam Oláh Gábort mintázni. Földim. Mondtam is neki: »Gábor, olyan szép fejed van, hogy kár a sírba.« Unszoltam többször, mégse engedte. Ilyen volt..." Valóban nagy kár. Szegényebbek vagyunk egy ihletett szoborportréval. Ha megvolna, bizonyára jó helyre állítanánk. Oda, a Nagyerdő költőszobrai közé. A mostani mellszobra hű arcmása a költőnek. De nincs a helyén: csak letették az útfélre, és ott felejtették. Nincs leleplezve, se befogadva. Meg kellene keresni a helyét.

1981