A tücsökszó a magyar líra régi motívuma. Egy bizalmas, meghitt hangvétel olykor, zenei ellenpont, szólamon belüli variáció. Monoton kri-kri-je maga a csend, a csend szomszédsága, az a lelkiállapot, amely erőt vesz rajtunk, ha körös-körül elhallgat a világ. Csak ő, a tücsök jelzi, hogy még él az élet és van remény.

Petőfi a téli puszta halotti pompáját azzal teszi félelmetessé, hogy kivonja belőle a „kicsiny kis prücsök” hangját. Mert ez a negatív állapot már nem a csend, ez már maga a halál. Arany János Családi kör-ében a megszólaló tücsök rezgeti tovább a történelmi magány reményhangját. Ő virrasztja a végtelen éjszakát, mikor átveszi csendes birodalmát.

Ehhez a láthatatlan zenéhez egy Babits-vers, Az őszi tücsökhöz visz még közelebb:

A te zenéd a csöndnek része immár
és mint a szférák, titkon muzsikál:
Az hallja csak, aki magába száll.

A tücsökdal természeti, szférikus hatása a kedélyt, az idegrendszert hangolja. Egy óriási szív, mely maga is szenved, örül, szomjazik. Éppen ezért emlékkeltő, érzést fakasztó, szóra, visszhangra bíró, „bús melankóliánk szomorgó nótája” – írja Berzsenyi. Egy és azonos velünk, valami egészen személyes önkifejezési forma:

Az őszi bogárnak busongó hangjai
Felköltik lelkemnek minden érzéseit,
S az emlékezetnek repdező szárnyai
Visszahozzák éltem eltűnt örömeit.

Közel vagyunk Szabó Lőrinc Tücsökzené-je alapmotívumához, az élmény és fogantatás titkához. De ő még többet tesz ennél is: egész élete kísérőzenéjéül választja, kibontja példátlanul gazdag motívumvilágát, szinte mitikus jelentést ad neki, ráhangolja a maga énekét. Valami ősi, sűrű zene a tücsöké, ős jelek varázsos szövedéke, amelyben emlék és jelen egyetlenegy lesz. Már mindegy, hogy az agyban zeng, vagy a réten odakint. Hozza a szénaszagot, az ezer csillagot, a parázs holdat, a gyermeknyarakat. A boldog éjszakát, a vigasz fűszerét a szomorú férfiszívnek. Szétbont, összerak, elemez, összegez, majd árad, elkap, s nem tűri, hogy gondolkozz. Elemek boldog tánca lesz, farsangi tombolás, agyirtó gyönyör, hisz a föld citeráján játszanak. Olykor a hangszer is kihallik belőlük; az ü zeng mélyen, az i magasan: az i a síp, az ü a hegedű. Külön-külön milyen együgyű, de együtt az ezer hang már sűrű, gyönyörű, az ideg és a fül káprázata.

Ez a tücsökmuzsika végigkíséri egész költészetét. Már első verseskönyvéből kihallik. A Föld, erdő, isten antikos természetáhítatát hangolják a ficseri fecskék, kövi pacsirták, majd telekiabálják a részegült rigók, s az erdőn akkor hallgatnak el a zuhogó fejszék, mikor a tücsök megszólal:

Sötétedik… láthatatlan tücskök ültek ki kunyhónk elé
és elhallgatnak a távol zuhogó fejszék…

Elkíséri bolyongásain:

Sok hazájú boldog nyári lelked
becirpelt a csattogó vonatba,
zengett tőled az egész Dunántúl,
zengett a sziklás éj; s azután is,
fent a Karszton, s lent végig a dalmát
szigeteken hű társam maradtál:
idegenbeszédű emberek közt
jó tolmács volt ismerős beszéded.

Raguza és Mosztár között, a fehér sziklás zöld Neretva völgyben a „biztos földet”, a hazát juttatja eszébe.

1945-ben, a Tücsökzene első strófáit olvasva, már ismerősök voltak ezek a korai motívumok. Hangpróbának tetszett a gyönyörű nyitány, de mély s megrázó lett maga az egész: az emlékezet, a megidézés, a költői személyiség teljes áradása. Ahogy kinyitja az „élet tájait”, erőre kap, színezi a szív örvényléseit.

A Tücsökzene nem csupán fölerősítése egy ismerős hangnemnek, hanem új ének. Új lírai kezdés, megfrissülés, mámoros megújulás – kemény, kegyetlen, kiábrándító gyötrelmek után. Mikor „ezerkilencszáznegyvenöt nyarán / félévvel Buda ostroma után” a Pasaréten kinyitja kertje ablakát, és hagyja beáramlani a tücsökkórus lelkendezését arról, hogy „mégiscsak szép a világ” – valami új kezdődik Szabó Lőrinc költészetében: a nagyobb távlatok, a mélyebb önelemzés lírai korszaka.

Ekkor képes igazán ráhangolni, ebben az újrakezdés állapotában erre az „óriási szív”-re, erre az isteni, primitív zenére. Csak a felzaklatott, töredelmes szív tud erre igazán ráhangolódni.

Miért tetszik úgy? Oly szegényes, oly
együgyű és monoton ezeknek a
kis férgeknek öröme-bánata.
Miért tetszik hát? Talán mert olyan
eszelősen-gépies, oktalan,
mert olyan őrült, - az, az őrület,
az fog meg benne: vadak, négerek
csörgőit rázza oly szörny indulat,
ahogy itt ez a sok tücsök mulat…

Nem hangulatlíra ez, hanem tervszerűen építkező, epikába oltott, sokszólamú zenei remeklés. Áthatja a tücsökszó és végigcirpeli az egész lírai önéletrajzot. Olykor halkul, el is hallgat, de fölerősödik újra: fölénekli az emberség minden rejtelmét. Életrajzi váza van, de fontosabb nála a környezet, a fogható világ, a föld ezer apró csodája, az emberi élet, egy nagy költészet szeszélyesen kanyargó forrásvidéke.

Zenei elő- és utójáték fogja keretbe a miskolci gyerekkort, a balassagyarmati idillt, az érlelődés debreceni éveit, Budapestet, a férfikor élménykörét. Minden strófája izgalom és szórakoztató, az élő arcképek éppúgy, mint a kis történetek, az emberi sorsok, az apró titkok, a sok kíváncsiság. Mind belesimulnak a tücsökkórus ellenpontozó, hangnem-váltó, átfutó muzsikájába. Az emlékezés ötletes felidéző technikája, ahogy néha perceken időz, olykor hónapokat, éveket „tol össze”. Csupa vibrálás, csupa játék, ahogy villan az agy, ugrik a kép, s végül minden összerakódik egy egésszé. Ahogy a vágy, a boldog pillanat, kétségbeejtő veszteség, pénz, szerelem, kétely, minden, aki ő, a Költő: értelemmé kíván rendeződni:

hogy értsem magam s hogy megértsetek:
örök véget és örök kezdetet.

Akárhol kapunk bele ebbe a rebbenékeny lélektani regénybe, mindenütt együtt a költővel, otthon vagyunk benne. Minden változik itt, csak gyermeki lelkünk nem. Talán azért lett félbehagyhatatlan, csitító-nyugtalanító, haláláig írható. „Nagy diák voltam már, de gyermeki / lelkem nem változott” – vallja a költő is.

Honnét ez a páratlan varázs? A mindent megvallás bonyolultságából és a kimondás egyszerűségéből. Abból a bravúros nyelvi-formai technikából, amellyel a költő a hosszú, monoton strófát a költészet közvetlenségére hangolja, sor-átlépéseivel a magyar verset a gáttalan szólás költői szintjére emeli. Mint a varázsló, aki pálcáját kettétöri, hogy elkerülje az ámítás látszatát is.