Hetvenöt éve született Pákozdy Ferenc


„Egyik-másik versszaka Vajda Jánoshoz is méltó volna. Egyáltalán nem csodálnám, ha a hagyatékából – már akinek ízlése van – egy nyaláb kitűnő verset szedne össze…” A regénybeli Németh László mondja ezt a szintén regénybeli Pákozdy Ferencről az Égető Eszter-ben. Mert ott ő az a Hallgató Sanyi, aki kapásból teszi át magyarra Vergiliust, ahol a lányok éppen kinyitották. Egy bizonyos Amál nevű leánynak pedig a Faust négyezer sorát – az egész első részét – mondja fel németül szerelme mérhető erőpróbájaként. 


Csomorkányon vagyunk, ahol a fényes lelkek hol gőgből, dacból, hol szívük indulatából voltak képesek hallatlan erőpazarlásra, de olykor makacs visszahúzódásra, hallgatásra is. Igaz, nem igaz ez a regénybeli kép, sosem kaptam rá választ Pákozdytól magától. Annyit csak, hogy az Égető Eszter-t még mindig nem olvasta el. Pedig azt hiszem, őt bántotta ez a kép. Mást várt Németh Lászlótól. Mint ahogy mindig mindenkitől mást kapott, mint amit remélt. Bizonyára különös az is, hogy most, halála után csaknem egy évtizeddel, hetvenötödik születésnapján ezért az álnevű, regénybeli Pákozdy Ferencért kell visszanyúlnunk, hogy félig élőként valahogy bekössük az irodalom áramlásába. Annál időszerűbb lenne viszont a fent idézett kívánalom: jó ízléssel összeszedni azt a nyaláb kitűnő verset, amit Németh szívünkre köt. Nem könnyű feladat, verseinek nagy hányada szétszóródott, alig hozzáférhető. A Pákozdy-könyveknek különös „sorsa” van. A Förgetegben című, férfikora legmarkánsabb darabjait tartalmazó kötetét 1943-ban elkobozta az ügyészség, mielőtt az olvasóhoz jutott volna. Új verseinek gyűjteménye halála óta egy könyvkiadói fiókban vár föltámadásra. Tehát éppen kilenc esztendeje, s valószínűleg a „nonumque prematur in annum” horatiusi elve alapján. Közben, 1968-ban megjelent egy óvatosan agyonválogatott kis könyve, az Esthajnal. A „nyalábnyi kitűnő verset” azonban hiába keresnénk: néhány szép szál virág illatozik benne, mint a Fiatal menyecske; Ősz; Fogadj be, Debrecen; Ma huszonnégy éve. Az Esthajnal lágyít, kerüli érdes felületeit. Zsugorító célzata nyilvánvaló kiadói fülszövegéből, amely „szerény, magányos költőnek” titulálja Pákozdyt, aki „szemérmesen őrzi fiókjában vallomásait”. Ez a szolid klisé talán megtévesztheti a jámbor olvasót, de itt-ott már a száz vers is elárulja, hogy hamis. Akik ismerték Pákozdy Ferencet, tudják róla, hogy nagyméretű szellem volt, a polihisztorok fajtájából. Egész nemzedéket világosított fel „egyszemélyes tanszékén”, az egyetemi könyvtár tájékoztató asztalánál. Tetteiben, magatartásában rögösen hű emberségeszményéhez. Társasági ember, nyájas társalgó, valóságos kozőr*, sok-sok ismerőstől, baráttól övezve. Ártatlan, szelíd szakállából úgy nézett a világba, mint valami görög szofista. Nagy szellemi igényei mögött is az alázat, a szolgálat lelke élt. Tehát az a bizonyos, jobb után a bal orcát tartó, a felsőruha után az alsót is odaadó ember volt; fehérek közt európai. Nem profetikus, hanem mindig hivatást teljesítő, egy minél szélesebb közösségért. Mily távol tehát attól a fülszövegszerénységtől és rejtőzködő szemérmességtől!

Igaz, hogy ennek a műveltségnek a hatalmas önsúlyát utóbb már kevesen ismerték fel. Hónapjai, talán évei is voltak, mikor nem akart önkörén kívül lépni. Filologizált, szótárt olvasott, sakkasztal mellett ült, mint a sakknak is mestere. Valójában mégis költőnek tudta magát, és szerepre vágyott, saját méretéhez méltóra. Erre következtethetünk időnként nagy meglódulásaiból, föllobogásaiból, amikor egyetlen, távolról lelkéhez súrlódó szó elég volt ahhoz, hogy kaput, falat döngessen, kötetnyi verset lobogtasson fel arról, hogy még él, még itt van. És a hosszú hallgatásokból is, a keserű legyintésekből is, mikor onnét nem kapott visszhangot, ahonnét a bíztatás érkezett.

Pákozdy maga alkotta magát, nem lelkére és testére szabott körülményeknek kiszolgáltatva. Kényszerzubbonyban élt, ahogy egy nagy, jórészt ma is kiadatlan versciklusában jelezte. Túlérzékenysége, sérülékenysége korlátozta. Félt görcseitől, amik nem oldódtak.

Rossz adminisztrátora volt tehetségének. Nem azért, mert távol élt a nagy tülekedésektől, hanem mert kezdettől fogva arra várt, hogy az ő benső, játékos hangjára fölfigyelnek. Pedig irányulásokra kellett volna figyelnie. Első verseskönyve, A Tisza sirálya valóban olyan, mint egy föl-alásuhanó, csapkodó madár szép, csaknem tökéletesre kidolgozott lebegése – de nem tudni, nem látni, merrefelé. Túlzottan hitt önnön hangja mágikus erejében, bele is zárkózott sokszor valamiféle játékos, tagolatlan versbeszédbe: tájnyelviség, hangzás, verbalitás lett a kifejező eleme. Úgy hisszük, mindent tudott a nyelvről, a nyelvekről, sámáni erejüket kutatta, sugallatukra várt, de csak ahol az emberi mérték s a versfegyelem mutatkozott, ott remekelt. Ilyen tiszta, harmonikus darabja a Fogadj be, Debrecen.

Nem voltak ellenségei: sérelmei voltak. Olykor bizonyára ilyen sérelmek is tüzelték nagyobb teljesítményekre. 1942 őszén kilencvennapos lázban lefordítja és kiadja Shakespeare szonettjeit. A magyar nemzet e pusztító háborújában és válságában se feledkezzék meg örök dolgokról – írja bevezetőjében. Az ő medveénekbe oltott shakespeare-i lírája bizonyára napjainkig érdekes kísérlet – de ki ne gondolna arra, hogy ez a „vakmerő, konok, tollforgató”, mint magát nevezte, Szabó Lőrincet hívta versenyre, aki őt egyszer megbántotta. A harag nem tartott soká, s a párbaj máshol dőlt el, a Tücsökzene és A Huszonhatodik év tétette le vele a fegyvert. De ez az ő hódolata oly feltétlen volt, hogy felért egy győzelemmel.

Alighanem korai sérelem érhette a Nyugat körül Babits részéről is. Egész életében sok vívódása volt vele, vitája ellene. Nem volt képes Ady nélkül látni és elfogadni a nagy ellenfelektől megtépázott költőt. A Babits-kérdésben Ady néki adu volt, már életében kitudta bálványa szomszédságából. Mikor meghalt, utána lefordította Shakespeare Vihar-ját. Föllebbezésként, utolsó érvként talán.

Az irodalmi élet konszolidálódásával, hatvanadik évéhez közeledve, egyre inkább foglalkoztatta szétszórt, elkobzott, veszendőbe menő életműve. Már nem a sérelmek, hanem a lelkiismeret-furdalás tüzelte lázas munkára. Sajnos ehhez nem párosult a betakarító, betetőző munka gondja. Új érzéskör jelentkezett nagy betegsége nyomán: az alkotói tevékenység és az elmúlás sajátos összhangja. Az Infarktus kötetnyire rúgó versciklusában az élet napfényes derűje, a teljes megsemmisülés, a névtelenségbe hullás hol önmegadó, hol átokba forduló érzése kapott hangot. Ez a jó évtizednyi utolsó időszaka talán a legbiztatóbb a redivivusra. Újabb csomó ahhoz a „nyalábnyi kitűnő vershez”.


*kozőr (causeur): jó társalgó, mesélő ember