Halhatatlanság és jelenlét


avagy Csokonai poétai koszorúja


1.

A „poéta” elnevezés régi, homéroszi értelmében többet jelentett a versszerzőnél. A poéta örömet hozott, vagy éppen vihart idézett, sőt képes volt az emberek természetét is kicserélni. Játszott, semmiből világot hívott elő. Megváltoztatta saját alakját is. Csokonainak a költészetről szóló miniatűr fejtegetéseiben még ott leljük a nyomait ezeknek az ősi képzeteknek. Az igazi vers létrehívója a poétai lélek „tüze”, „képzelődése”, „ragadtatása”, mint mondja. Ugyanott ehhez hozzáteszi, hogy a „verscsinálás nem poézis”. Már-már kimondja, hogy a versnek önálló léte van. Önmozgása. Vannak ugyan alkalomra írottak is, de ezekben még az igazi poéták is igen ritkán szerencsések. Nem alkalom kell a vershez, hanem jókedv, jó óra, akaratunktól független ereje a léleknek.


Azokban az időkben tehát, amikor még iskolában, tantárgyszerűen gyakorolták az ékesszólást s a versírást, ő elválasztotta a kiképzett versírótól az ihletett költőt. Nem tett kevesebbet, mint hogy kiemelte a magyar verset, a lírát az iskolából. Többet is akart: létformában is elválni az osztódással szaporodó, kézimunkát űző verselők hadától. Elvállalni egy szabad létformát, önálló poétává lenni, elsőként magyar földön. De maradjunk egyelőre az iskolánál.

A költészetnek is van eltanulni való része, s ami a mesterséget illeti, Csokonainak ebben jó iskolája volt. A régi humán kollégiumoknak külön osztálya volt erre; mikor ő a poéták classisába járt, százhuszonötödmagával gyakorolta a verselés sokféle csínját-bínját. Tizenévesek voltak, ébredő érzésűek, csiklandós szívűek. Persze nem szabad azért túlértékelnünk ezt a versírói gyakorlatot, mégiscsak házi feladvány, lecke volt a versírás. Nincs nagy véleménye róla Kölcseynek se, mert főképp a metrika ismeretére tanítottak, s nem az esztétikumra, de hozzáteszi: mégis elégségesen a szunnyadó poétai géniusz felébresztésére. Annak a hónaljnyi poémának, amit a preceptor* esetenként hazavitt, jó része sántított. Egynyalábnyinak talán hibátlan volt a kádenciája, néhányból viszont feltetszett a verselő érzék, s itt-ott fellüktetett az egyéni élmény. Tudunk róla, hogy a kisebb diákokra felügyelő Ormós András professzor versolvasás után kikapta a papírt a kis Csokonai kezéből, és lelkendezve szaladt vele professzortársaihoz. Más volt, mint a többi; bizonyára tűz volt benne. 

Két preceptorának maradt ránk a visszaemlékezése. Az egyik a Vergiliust fordító Háló Kovács Józsefé, aki elé tizenkét éves korában került a kis poéta. „Legelső verseiből – írja a fiatal tanító – mindjárt észrevettem azt a különös zsenit, amelyet osztán egész esztendeig, míg tanítottam, mindinkább becsültem és dicsértem. Az ő versei mindenkor könnyen folyók és inkább természetiek, mint mesterségesek voltak.” Nagyon fontos, találó észrevétel, a hangsúlyt nem a megformálás rutinjára, hanem a kifejezés elementáris hatására teszi. Másik kedves preceptora, Fodor Gerzson, a retorikai osztályban tanította a gondolati megfogalmazás tömörségére, a kifejezés választékosságára. Tőle tudjuk – persze a ránk maradt latin és magyar nyelvű propozíciós versei mellett -, hogy „mind szabad, mind kötött beszédben tisztán irt, és nemcsak helyben hagyni, hanem abban – kivált tanítójának – gyönyörködni is lehetett…” Még a fanyalgón bíráló Budai Ézsaiás is „poéta natus”-nak tartotta.

Akadt tehát a kollégiumban is segítségére verset finomító kéz és ideát alakító elme egyaránt. Kovács és Fodor mindenesetre ilyenek lehettek. Ám arra, hogy a poétaság nem iskola, hanem ízlés dolga, maga ébredt rá fokról fokra. Ha előbb nem, még az iskolapadok közt, Kazinczynak a verseire küldött válaszleveléből: „Az úr versei igen kedvesen folynak, s az ideák nemesek és nem földszint csúszók. Ez pedig maga is poézist teszen, ha a szavak prosában íródnak is… Kérem, közöljön többeket is velem az úr, és engedje meg, hogy a világ eleibe én vezessem az urat.

Így ír Kazinczy a tizennyolc éves kollégiumi diáknak. Csodálkozhatunk-e azon, hogy önbecsülése helyzete reális mértékén túl is csapott? Annyira vágyott valamiféle szabad költői életformára, hogy álmodott vele, színezgette, átköltötte magát. A poéta gyönyörködésé-ben liliomon sétál. Meglep, még ha lírai is ez a túlkompenzáltsága, hisz már Tempefői-jét írja, és szomorú képe van a magyar irodalmi és könyvkiadási helyzetről. Lehetséges, hogy ő a kollégium ellenében, Debrecenben képzelte el ezt a poétai függetlenséget? Hisz voltak pártfogói a világi urak közt is, az igaz.

De bizony arra, hogy költő fiát eltartsa, egy város nem vállalkozhatott. Túl korán jött ahhoz Csokonai, rendhagyó módon s egy kicsit illetlenül is. Debrecen még ekkor valamennyire szemmel tartotta a tehetségeit, élt benne a kalmárok ösztöne. De mit csináljon egy költővel, akit se bírói, se professzori székbe ragasztani nem lehet? Nem vonzza a jövő-menő indzseneri hivatal se, mert szárnyai már a két haza fölött csapkodnak. Néki sok ez a Csokonai. Tehernek is, büszkeségnek is sok.


2.

Fészek volt Debrecen: innét röppent fel, itt kapta szárnyára a hírnév. Négy szele innét röpítette ki a hazába, a csinos Európa képzelt, eszményi tájaira. Nem lehetett Debrecen költője, nem kapta meg azt a kis földecskét sem Nyulason, a forrással, ahol sertések fürödtek eddig. Nem lett irodalmi tekintély, rang és hivatal nélkül vette nyakába az országot. De itt szerzett magának hírnevet. Példátlan formája volt az övé a költői megjelenésnek: egy kis diákköztársaság fogadta őt a szívébe, mielőtt még versei nyomdafestéket láttak volna. Első olvasói kollégiumi diákok voltak; talán többek is, csodálói, rajongói, akik ládáikba, könyveikhez pakolták az ő verseit, és mikor élelemgyűjtésre mentek, vagy ünnepeken legációba, vitték széjjel az országba. Ott másolgatták, kézről kézre adták. Van olyan verse, ami nyolcvan kéz írásában maradt az utókorra. A Csokonai-vers már szinte köztulajdon volt. Olyan közönségre talált, amely akkor, a századfordulón a fiatal magyarságot jelentette. Mikor egyik volt iskolatársa valahol Komárom megyében halála hírét meghallotta, így siratta el:

Sirjatok utána Magyar kikeletek
Az érzés ne vállyon némává bennetek.
Sirjatok utána magyar fiatalok,
Kik az ő tövéről kisarjadzottatok…

(Szabó Mihály: Gyászvers)

A mágikus hatás, a vonzó varázs sajátja volt személyiségének. Mikor valahol feltűnt, „az egész társaság szemét, lelkét magára ragadta” – írták róla, s ha diákok közt megszólalt, „az egész oskola füllé vált”. Versengtek a társaságáért, mert ha megjelent, az élet telítettségét hozta magával, gesztusaira, szavaira kigyúlt a képzelet, megnőtt az öröm, a kedélyek felszabadultak. Kicsapatását sem törvényszegő csínyjeinek számlájára kell írni, hanem a diákságra tett rendkívüli hatására. Példát kellett statuálni. Hisz máskülönben példakép lehetett volna. Tűzesze volt, száz latin sort tanult meg másnapra Vergiliusból, önként, jókedvből. Utolsó éves főiskolásként kitűnő preceptor lett, följegyezték, hogy óráira egymást préselve nyomultak be a hallgatók. A nagyobb diákok elszökdöstek más óráiról, tógáikat is levetve. Ki gondolná, hogy ez volt a legfőbb vétke? Féltették tőle az ifjúságot.

Elmondhatjuk róla: ifjú szívekben élt tovább. Ők, iskolatársai kezdték el fonni koszorúját. Talán versenytársai a poétai leckéken. Bámulói, akik hatása alá kerültek, és utánozták korai költészetét. Irodalomtörténetileg is tanulságos, hogy kit láttak mesterükben. A nála néhány évvel idősebb Simai Mező Istvánt például az epikájából áradó elevenség, poétai festés ragadja el. Mikor egy Szatmár megyei kis faluba eljut a Békaegérharc, elolvasván, ugyanazon hibátlan mértékben buzdul versre, s küldi el barátjának:

Éljen hát e harc írója
     Éljen játszadozása,
Éljen a füstbe-ment Trója
     Apellesének mássa.
Tapsra magyar, nézd mit érél!
Lám ma is a vig Homér él,
     S fénix támadt porából.

A debreceni kollégiumból kicsapott és Patakra távozó Csokonait költőóriásként búcsúztatja Szabó Mihály, egykori osztálytársa:

Örvendj hát te boldog Patak, hogy fogadsz ily Férfiat,

Akinek szent tudománya az egeken fejül hat.

Kéri az isteneket:

Nevét a fényes nap mellé írjátok fel az égre,
Hogy a jövő Magyar mondja, ez ama hajdonai
Még az Égnek is szentelő tsillaga Csokonai.

Kovács Sámuel, az iskolatárs, akinél Bicskén tartósan vendégeskedett dunántúli vándorútján, szapphói strófákkal buzdítja csüggedő, beteg barátját munkára:

E tanácsommal nesze! Élj, ha tetszik,
Meg ne bosszankodj nagyon a Magyarra,
S meg ne büntessed, felakasztva lantod
Füzfa szegedre.

Márton József, a szerkesztő, verseinek későbbi kiadója versekkel, levelekkel keresi fel Bécsből, és tárt karokkal várja, hivatallal is biztatva: „Oh ha érezné Édes Barátom, mennyire gyönyörködtetnek engem felséges Munkái, mennyi elevenséget adnak azok egész testem minden inaiba, s ereibe, mennyire biztatnak a munkára, Hazám javára…

Vályi Nagy Ferenc pataki tanár, az Iliász kitűnő fordítója ódával köszönti még életében a halhatatlant. És milyen heves érzés, eleven képi és nyelvi erő feszíti ezeket az alkaioszi zárakat:

Vitéz! Neved már élni fog; a Halál
Bár tépje széllyel kérgeidet: kiment
A mord koporsó boltja közzűl
Híred az égig emelte Fébus

Számos névtelen poéta verse maradt ránk róla, idézve kedves alakját, szellemét, hatását. Korai halála hírére gyászénekek egész kórusa zokog fel: Pindus, Olympos, Castália, Tempe, Helikon Múzsái keseregnek hamvai felett. Mindnyájukon látszik, hogy klasszikus hagyományú kollégiumok neveltjei írták. Egyikük-másikuk még feszes deákos mentét visel. A régi evokatív versköszöntő és szólító alakzatok telítődnek fájdalommal, vonzalommal. Siratják benne a haza Ovidiusát, Horátiusát. Mások az alkalmazott poézis, a verses köszöntők utolérhetetlen mesterét. Ismét mások az „erdei Múzsát”, a „Pallagi Dallost”, „árnyas berkek, hűs nyári harasztok” énekesét. Saját verselési modelljüket, akit ők maguknak megcsináltak, tehát egy kissé önmagukat. Van olyan is, aki magához méri, bizalmaskodva, pajtáskodón. Mindenesetre különös színképét adják ezek az alacsonyan röpködő poémák a kor ízlésszintjének, vidékies, bizonyos mértékben „szubliteraturális” jellegének; ami ellen Kazinczy oly kérlelhetetlenül emelte fel szavát – sajnos Csokonai ellenében. Mert Kazinczynak nem hízelgett, hogy Pálóczi Horváth Ádám Balatonfüredről küldte emlékversét özvegy Csokonainénak, Édes Gergely pedig Nagyvázsonyban siratta el „Miska Barátját”. Ő a Csokonai baráti és tisztelői körét „alacsony környezet”-nek tartotta, és óvta volna még életében „sok nyavalyás magasztalójától”. Fájt neki, hogy mégoly mély tisztelete mellett sem fogadta meg tanácsait, hanem ment a maga útján.

Kazinczy már nekrológjában megpendíti, hogy ő szeretné kiadni barátja verseit. Későbbi leveleiből kitűnik, azzal a szándékkal, hogy „rendbe szedje” azokat, részben „megváltoztatással”, részben „kihagyással”, vagyis „sok hibájuktól megtisztítva”. Ma is szorongással tölt el a gondolat: mi lett volna, ha sikerül a szent öreg szándéka? Szerencsére társat is keresett hozzá, és ez Fazekas Mihály lett volna. Bár a gyanakvó özvegy Csokonainé sem adott felhatalmazást, Fazekas – ennek a Kazinczy-ellenes körnek a lelke – megvédte a Csokonai-versek épségét. A széphalmi mester a „bajuszos magyarságú”, négysarkú rigmusos köszöntőknek üzent hadat, és ezek helyébe csínt, ízlést hozott. Ez a kor követelménye volt. De hogy Dayka Gábor elvont szentimentalizmusát szegezte Csokonai ellen érvül, ezzel nemcsak Csokonait fokozta le, hanem költészetünk minőségszintjét és lehetőségeit is leszállította. A debreceniek most, barátjuk megítélésében jó ösztönnel, tisztult ízléssel álltak helyt.

Ritkák a költőbarátságok; a Fazekas és Csokonai kapcsolata hasonlít az Aranyéhoz s Petőfiéhez. Csokonai rövid életének utolsó éveit ez a közös, nemes vonzalom aranyozta meg. A gyakori találkozások Fazekas kiskertjének „mulató házában”, ahol az asztalon gyakorta ürült a „zöld kancsó”, gondolatok és vélemények is cserélődtek a poézisről, versekről, a világ dolgairól. Egy kollégium, egy műveltségi kör neveltjei voltak ők ketten, közös volt szemléletük, népiességük forrása is. Keresni kell párját annak az eleven jellemképnek a bölcs, szorgalmas, kertészkedő Fazekasról, amilyen barátja ránk hagyott a Főhadnagy Fazekas úrhoz c. remekében. Hervadhatatlanok azok a versek, amiket Fazekas viszonzásként font Csokonai koszorújába. A sztoikus bölcsesség váltakozik epikureus örömökkel két köszöntő versében (Csokonai nevenapjára; Édes druszám; Csokonai Vitéz Mihályhoz). Lehetetlen rá nem érezni, hogy milyen közös az érzés, a sejtés, amely ott lüktet Fazekas versének egy árnyalattal pedánsabb alkaioszi soraiban:

Úgy van Barátom! ’s mind ezek azt teszik
Hogy egy örök tél várakozik reánk
Mellyet ki kell, meg tudd, aludnunk
A Lybitina setét üregében

Meg hát az Ifjú vér pe’seg és öröm
Órákat igér, mit zsigorogsz igyunk
Jer egy palack édes Tokájért
Majd eleget nem iszunk, ha nem élünk.

Mikor a sejtés bekövetkezik, elveszíti lelkének felét, döbben rá magányosságára. A lélek halhatatlanságá-nak soraiba fogódzva próbál vigasztalódni, a lét végső kérdéseit feszegetve. Megírja epitáfiumát (Cs. V. M. halálára). Álmodik barátjával, felidézi szellemalakját. Összetalálkoztatja Földi János barátjának már megdicsőült, megtisztult szellemével, s ebben az álomvízióban elképzeli párbeszédüket (Cs. et F.). Aligha kétséges mindezekből, hogy Csokonai költészetének igazi méreteit, érzékenységét, szívdobogtató hatását Fazekas Mihály fogta fel legkorábban.

A kortársi megítélés és csodálat páratlan tükre Domby Márton Csokonai életrajza. Lélektani és esztétikai értékű feljegyzései valóságos testi és élményközelbe hozzák az embert, a költőt egyszerre:

Már maga a természet Csokonayt rendkívül érzékennyé formálta, őnéki sovány, gyenge, delikát, fáin szálacskájú, s csaknem csupa érzékenységből álló testet adván, amely az ingerlések elfogadására legalkalmasabb…” – írja, mélyen látva a költői karakterbe, „aesthesis”-be, sorsba egyaránt. Hisz ez volt, „a nagy érzékenység”, ami éltette, s oly idejekorán megölte. Domby, ez a nála négy évvel fiatalabb öregdiák tehát nemcsak kart karba öltve sétálhatott tisztelt barátjával, de feje és szíve is tele volt Csokonai-versekkel. Később pesti táblai ügyvéd korában azért adta ki az életrajzot, hogy a költő emlékét fenntartsa, terjessze. Göttingenben, Párizsban járva diákok és „magyar dalba szeretett franciák” közt terjeszti Csokonai kultuszát.

Domby Csokonai-életrajza kissé megkésett, 1817-ben jelent meg: egy időben Kölcsey bírálatával. Több mint szerencsétlenség, hogy a magyar kritika Csokonai és Berzsenyi igaztalan, egyoldalú megítélésével kezdődött. Ma sem tudjuk, min tűnődjünk el inkább, a szép lélek kegyetlenségén vagy hangja mutálásán. Mert Kölcseynek Báróczi, Dayka, Kis János volt még mindig az ízlés példaképe, mint korábban Kazinczynak. Egy bő Csokonai-kiadás állott már előtte, s mégis a Csikóbőrös kulacs-on, a Parasztdal-on akadt meg a szeme – akár Kazinczynak. Az Ódák könyvé-ben egy-egy olyan vers, mint A magánossághoz, A szélhez, Az ember a poézis első tárgya meg se rezdítette. Persze a huszonöt éves Kazinczy-tanítványnak hogy is lehetett volna sejtelme arról, hogy Csokonai európai párhuzamai nem Kleist, Bürger vagy Metastasio? Hanem inkább Klopstock, Blake, Burns, netán Chénier. Az ő sok ízlésirányt egyesítő költészetével akkor a magyar literatúra európai szinkronban volt.


3.

Csokonai népszerűsége ekkor olyan nagy volt, hogy a kritika állítólag többet ártott Kölcseynek, mint a megkritizáltnak. Ez persze igaz lehetett, de Kölcsey szigorú véleménye belekerült az iskolakönyvekbe. A népszerűség nimbuszát pedig az irodalmi tudatban kezdte felváltani egy új autoritás, az irodalmi közvélemény. Éppen Kazinczy fáradhatatlan utazgatása, levelezése, buzgósága, hite létrehívott egy új értékrendet, egy másfajta fórumot: az irodalmi életet. Kölcsey kritikája éppen Csokonai hírneve kapcsán ezt így fogalmazta meg: „nem az dicsértetik igazán, akinek hibáji is vakon imádtatnak”. Ez Csokonai hírnevének szólt, és Kazinczy sugallta. Ott hangzott el a sír körül még a debreceni temetőben. Azóta nagyot változott a literatúra csillagképe. Új etikai és esztétikai eszmény bontogatta szárnyát: a klasszicizmus, a németes-érzelmes, a levélregényes. A fiatal Fáy András még így próbált Pesten Csokonainak kaput nyitni 1818-ban: „A hazában ő minden Rendtől és Nemtől olvastatik.” Csakhogy a szél már ellenirányból fújt. Az új almanachok, az Aurora, a Hébe sem kedveztek Csokonai hírnevének; Domby életrajza szinte nyomtalanul tűnt el a több irányba tájékozódó Pesten.

Debrecen Csokonai idejében még nagy város volt, némiképp még az irodalom és a felvilágosodás szellemi góca is. Alig telik el két évtized, Pest-Buda lesz azzá. Itt szerveződik a szellemi élet, egészen másféle erőket mozgósítva. A Debreceni-kör** széthullóban, széles látókörű, művelt elméi elhaltak. Bázisa, az iskolázott polgárság gondolatai kezdenek inkább a föld, a sertés ára körül forgolódni. Fazekas Mihály szinte egyedül marad, elindítja a Debreceni Magyar Kalendárium-át, ezt a magas igényű népművelő évkönyvet. Az öregedő ember rezignáltan tekint körül a számára egyre idegenebbé váló világban, amelynek új eszméi alig érnek el hozzá. Debrecen vidéki várossá lett. Csend és alkony borult a Kollégiumra is, amelynek vezetőségében élt valami hidegség a kicsapott után.

Csakhogy Csokonai nemhiába volt garabonciás, holta után is be-beüzent Debrecenbe. Talán azt akarta, hogy nyugtalankodjanak egy kicsit érte, s jeles évfordulóin legalább büszkék is legyenek rá. Születésének ötvenedik évfordulóján történt, 1823-ban, hogy egy tavaszi napon csinos ízlésű hintó állt meg a Kollégium kapujában. A főúri batár mélyéről kísérői a költőt segítették le. Homlokán babérkoszorú fogta le csigás haját, mellén hétgombos magyar prémes dolmány feszült. Az alabástromból és carrarai márványból faragott gyönyörű mívű szobor Rómából érkezett Thorvaldsen és Canova műhelyének szomszédságából. Ferenczy István készítette, mégpedig nem megrendelésre. A Kaunitz hercegkisasszonyoknak megfájdult a szívük érte, mikor megtekintették. Egyik Esterházy herceg meg is akarta vásárolni. De a művész hazájának szánta a legnagyobb magyar költő szobrát. Ott is Debrecennek – mint írta, „alkalmasabb helyét találni sem tudtam, mint ahol született”. Kazinczy azonnal Debrecenben termett, hogy megtekintse. Elbűvölten állott meg „szegény barátja” üvegtokba zárt arcmása előtt. De zavarta, hogy két átelleni ablak közé tették, oda, ahová épp nem kellene. Fény és árny nélkül áll, árván, üvegkalitkában, rossz helyen. Kazinczy tudósítása kárörvendő az elöljárók hozzá nem értése miatt, de van valami jelképesség is benne. Ferenczy műve érdekli inkább, mint a költő Csokonai. Különös, hogy ugyanerre reagált a Kollégium ifjúsága is: ódák születtek a Rómában lakó nemes Ferenczy István úrhoz. Egész füzetnyi verskoszorú hálálta meg a főiskolának küldött nagylelkű küldeményt. Csokonai egykori preceptortársa, Sárváry Pál, most a bölcsészeti tanszék professzora is „verselő pennát vén kezébe”. Még tíz év múlva, 1833 tavaszán is óda dicséri Ferenczy vésőjét; mert

Igy nyér megújult életet, ujj nevet,
A lelkesítő mesteri kéz alatt,
Ujj díszt magának s nemzetének
Dátzia hajdani énekese Vitéz…

Éreznünk kell azonban, hogy ez már a kegyelet közvetett élménye. A „hajdani énekes” poézis nem hat, személye is egyre távolodó emlék. Azt is tudjuk, hogy gyepedző sírjáról eltűnt a fejfa. Értesít róla megindító erővel és tömörséggel egy kollégista diák költő, Baksay Dániel, aki bebarangolva a fejfaerdőt, már hiába keresi a Csokonaiét:

Jeltelen alszol e itt Pannon koszorúsa: hol ezrek
Álma felett őrként áll szomoru fa jegyül?
Még alig alkonyodott korod el, mely nyújta
borostyánt:
És már fészket emelt sírodon a feledés!
Elmegyen a kornak késő fija bus temetődhöz
Sírról sírra tekint: s nem leli hamvaidat.
S elbúsúlva tovább megyen, és gondolva magára,
Lantja idegjeiről ujja meredve lehull.

A jeltelen homokba ágyazzák 1836-ban a három öl magas, nyolcadfél tonnás vaspiramist, közadakozásból. Győztes hadvezérnek is súlyos emlékoszlop ez: mintha a megszólaló lelkiismeret mérte volna ki, évszázadokra. A diákságot azonban eltiltották az adakozástól. Mégiscsak egy kicsapott diákról volt szó. S ne feledjük, hogy az a professzor, aki negyvenegy éve a törvényszék elnöke volt, még él, sőt a püspöki székben ül. Ne nagyon melegedjék a fiatalság Csokonai tüzénél.

Nem is melegedett már. Az új irodalmi divat elérte a Kollégiumot is. Péczely József, az ékesszólás tanára évkönyvecskét szerkesztett a diák poéták serkentésére. 1832-ben elindítja a Lant-ot, azért, - mint írja a beköszöntőben -, hogy egyrészt bizonysága, másrészt „köszörűköve” legyen az ifjak irodalmi munkásságának. A Lant, ez az alig tenyérnyi almanach, „rövid, elől-hátul csinos” dalaival valóban a szobaköltészetre emlékeztet. Ebben az önképzőköri Aurorában csakugyan másfelé fordulni látszik a fiatalok érdeklődése. Sőt tudunk róla, hogy mikor Toldy Ferenc kiadni készült Csokonai minden munkái-t, Péczelyhez is fordult, hogy előfizetőket gyűjtene a diákság körében. Péczely 1844-ben röstelkedve mentegetőzött, mert mindössze hárman írták alá a gyűjtőívet, s hozzáteszi, hogy alkalmasint betelik a mondás: senki sem próféta a maga hazájában.

Toldy kiadványa előkészítése idején még él a költőnek egy csurgói tanítványa, az ötvenöt év körüli ügyvéd, Gaál László. Ez a somogyi férfiú felbecsülhetetlen értékű életrajzi anyagot adott át Toldynak. Kamasz fiúként egy szobában aludt Csurgón preceptorával, majd követte őt Debrecenbe is. Eleven szeme, jó füle, fiatal szíve ezer színt, mozdulatot őrzött meg róla. Az ő feljegyzéseinek köszönhetjük Csokonai élő-eleven, mozgó alakját. Olyasmit tudunk tőle, hogy termete öt láb és héthüvelyknyi volt, tehát 171 centiméter. Féltett kincsként őrizte a költői hagyatékot is: igen sok eredeti kéziratot, lemásolt művet hagyott a Magyar Tudományos Akadémiára. Méltán írta Toldy kiadványa előszavában: „Néki köszöni hamvaiban Csokonai, néki a haza, az eddig csak töredékesen ismert költőnek, ugy hiszem, dicsőséges feltámadását…

Mint a búvópatak, a földalatti folyó, olyan volt Csokonai jelenléte, hatása a magyar literatúra folyamatában. Az ő költészete halála után három-négy évtizeddel már átlépte az iskolák, irányzatok, divatok határait, és más utat keresett: nem a kultuszt, hanem a hajlamot. Meríteni lehetett belőle, vagy megmerítkezni lehetett benne. Gondoljunk itt Arany János költői pályaalakulására. Önéletrajzi vallomásában elmondja, hogy mikor ő Debrecenbe jött, és éppen Péczely keze alá, „a honi költészet új iskolája már akkor (1831) teljes virágzásban volt – írja -, de én azt nem ismertem. Tanítóim, Debrecenben beszitt hajlamuk szerint Csokonait tűzték elém példányul, kit igen szerettem…” Név szerint is megemlíti Kovács Pált, a Csokonai szellemét diákként „beszítt” szalontai rektorát, akinek e részben sokat köszönhetett. De az is képtelenség, hogy ez a hajlam már ott élt a fiatal Aranyban is. Hisz éppúgy beszívta ő is a környező hajdúvilágot, befalta a kezébe került „archaikus” irodalmat, akár Csokonai. Értjük meghökkenését, mikor verselő diákként helyét keresi Péczely önképzőkörében: „Első tünemény előttem az új világból a Lant s egy Aurora volt, de az uj modor, melybe nem nőttem volt bele magamat, rám nézve inkább elidegenítő, mint vonzó vala.” Tehát hidegen hagyta a klasszicizáló, majd romantikus irány. A nagy példa lelkesítette: a jövőbe látott, magát kereste.

Ekkorára már halványul Csokonai emberi, személyi varázsa, elhalnak utolsó barátai is. Poézisének természetessége, költői tudatossága, korai népiessége kezd hatni ellenállhatatlanul.


4.

Az utókor rendszerint kialakít egy költőeszményt. Olyat, ami a koráramlatnak is megfelel. Csokonai híre-neve már korán foglalkoztatta a nép képzeletét is. Költészetét ugyan aligha ismerte, de hiedelmeket, mesés történeteket, anekdotákat font köré. Megtette mesehősének, jövendőmondónak. Megfogalmazta a maga Csokonaiját a reformkor is: megszületett a jól ismert, nyugtalan, országjáró poéta modell. Szűkített ugyan, de a romantikának, a népies áramlatnak kedves, rokonszenves alak, aki sehol nem találja helyét.

Petőfi Csokonai-verse már ezt a vonzó figurát eleveníti meg, aki kilódul Debrecenből, mert ihatnék. Ámde a szomszéd lakodalmi tarka társaságba keveredve, a zenének hanginál elfeledkezik a csapot váró tiszteletesről. Jellemző kép, amelynek anekdotikus kerekdedsége sokat mond a gondtalan, csapongó, de nemcsak a bor mámorát kereső költőről. Amilyen találó Csokonaira, olyan valódi önarckép is, amelyben emberi és költői eszményről vall Petőfi. Akkor írta, mikor első verseskönyvét ért sok, értetlen kritikára nem győzött válaszolni. Petőfi korai olvasmányai közt találjuk Csokonai verseit, korán felismerhette benne ősét, az érzelmek felszabadítóját, a kedély forradalmárát. 1842-ben, mikor mezőberényi rokonainál járt, Debrecent is útba ejtette, csak azért, hogy elzarándokoljon Csokonai sírjához. Ezt a zarándokutat többször megismételte még életében: épp ezt csodálta benne, a közös vándorösztönt.

Többet is ennél. A költői és emberi tartás olyan alapvonását, mint a szabadságvágyat, az Alföld csodálatát. A „koldusbot és függetlenség” jelszavát se vehette máshonnét magyar földön. És még valamit, ami talán ezeknél is fontosabb volt költői kibontakozására. Ismerős, hogy Petőfinek kedves volt a régi jó Gvadányi is, dicsérte egyszerűségét, elmésségét, magyar épségét, nyelvi egészségét. Csokonai népiességében viszont megsejtette a felvilágosodás eszméitől ihletett népiesség új vonásait is.

Hogy a kor mennyire csak a népiességre figyelt, arra jellemző a Gyulai Pál kritikai nézőpontja. Gyulai már – Petőfi elődeként látva – csak az „ösztönös népszellemet” volt képes tisztelni benne. Ezt írja: „Dorottyájából és népdalaiból, melyek a legjobb művei, sejtjük, mivé kellett volna válnia, s minő irány képviselőjévé hivatott.” Kegyeletes szavak a félbemaradt népköltőről. Gyulai sem lépett tovább kritikus elődjeinél. Sőt Csokonai messze tekintő európai tájékozódásait sikertelen kísérleteknek tartotta. Magyarán, az emberiség kertjébe nyúló lombkoronáját tovább nyesegette. És Gyulai álláspontja megint tankönyvekbe került. Iskolaalapító volt, akinek népnemzeti iránya már képtelen egy teljesebb Csokonai átélésre. Virágos bottal a kezében, vállán csikóbőrös kulaccsal vándorolja végig a századot.

Alakja felbukkan a magyar pikúrában is, pontosan így. Jankó János megfesti azt a jelenetet, amikor a lakodalomban a menyasszonyt felköszönti, és a szép, fürtös gubás vendéglátó gazdára emeli kulacsát. A nemzeti romantika derűs népi életképe ez, idilli környezetben, nyoszolyólányok, legények, muzsikus cigányok koszorújában, ünnepi feketében. Az udvarház zsúptetején galambok játszadoznak vasárnapi fényben. A felvilágosodás legnagyobb költő géniusza tehát népmulatságokba be-beköszöntő, vándor verselő deák lett, maradt. Epigon költők serege siratja benne a sikertelen életű poétát, meg nem értett szerelmest, dicsőíti a halhatatlant; de az egész kórusban sehol egy igazi felfedező hang, egy követelő, ünneprontó kiáltás.

Különös, de talán nem egészen véletlen, hogy Csokonai alakját teljes átéltséggel ekkoriban egy szobrász kelti életre. Izsó Miklós annak a Ferenczynek a tanítványa volt, aki az első márvány büsztöt alkotta; egykori pataki diák, Csokonai, Petőfi rajongója. A debreceni Emlékkert Társulat őt kérte fel a bronz emlékmű megmintázására, a hatvanas évek közepén. De Izsó nem emlékművet csinált, a szobron nyoma sincs a pátosznak, színpadiasságnak. Az alak kilépő mozdulata, a mögötte hullámot vető, dús redőjű köpeny a nagy utak vándoráé; a jobb kéz lendülete, ahogy lelkesülten épp a lant húrjait érinteni készül: az ihletett költőé. Az a gipszmodell pedig a karcsú derékkal, szokatlanul vékony tagokkal, nyúlánk, szinte lebegő mozdulataival, amelyet Izsó először elképzelt, egyenesen a Csokonai-versekből lép ki. Aki ezt a modellt látta – írja róla Fülep Lajos -, az már mindig ilyennek látja a költőt, peregrinusnak, ifjúságra termettnek, ilyen valóságszerűnek.

A szobrot országra szóló ünnepélyességgel leplezték le a számára kialakított kis emlékkert közepén. A költő a Kollégiumra tekint, emelt fővel, a régi sebek begyógyultak: az emlékbeszédet is főiskolai professzor tartotta. Az ünnepi ódát Szász Károly írta és olvasta fel. Jelen volt küldöttjeivel a Tudományos Akadémia, a Kisfaludy Társaság és több tudományos intézet. Se születésnapi, se halálozási évforduló nem volt ez az 1871-i októberi nap, olyan hangulata van az egésznek, mintha most iktatták volna be Csokonait Debrecen költőjének. A jeles várostörténész professzor Szűcs István ezt írta be a könyvébe: „ez a nap öröm és lelkesedés napja volt Debrecenre nézve, mert a város nemcsak Csokonait mondhatá szülöttének, hanem azon önérzettől is át lehetett hatva, hogy a szobrot saját maga erejével állította fel, idegen segítség nélkül…” A terített fehér asztal körül, a tósztok és összecsengő poharak hangjainál még senki sem sejthette, hogy a magyar költő ébresztése mégis Debrecen ellenében fog megtörténni, ha eljön az ideje.

Csokonai nem sietett. Jövendölése bölcs derűjéből tudjuk, hogy maga is látta: Magyarországon száz évig is el lehet éldegélni egy költőnek egyetlen kijelölt közegben. Míg aztán beáll valamiféle értékrendzavar, s minden megváltozik. Talán a huszadik században. Erre a fordulóra gondolva írta meg Ady Endre nevezetes cikkét a költő halálának százéves fordulójára 1905-ben. Ady gyanakvón tekint a „Csokonai-rugó Debrecen” centenáris ünneplésére, aki skribájának*** se vállalta egykor a szerencsétlen poétát. Biztosítva vagyunk-e, hogy éppen Debrecenben születne meg a 20. század költőzsenije? – kérdezi. S valóban, Csokonai és Debrecen viszonyában feszülő ellentmondást aligha érezhette valaki jobban, mint az innét elindult költő-újságíró Ady. De már ekkor, ebben a cikkében megfogalmaz egy nagyon fontos Csokonai-lényeget. „A dal első magyar zsenije Csokonai. Ha a petőfisták nem Petőfi gigászi bércein véreznek el, de Csokonaihoz járnak tanulni, ma sokkal gazdagabb a magyar líra.” Ady egyszerre tágítja ki az irodalomtörténeti horizontot és a Csokonai-szemléletet: mit vesztett költészetünk azzal, hogy Csokonai nem épült bele a saját századába. Mi minden szorult ki a századvég népnemzeti iskolájával, Arany eszményítő realista törekvéseivel. Tehát Csokonai nélkül.

Az Új versek költőjének megnyilatkozása olybá tűnik, mint egy mindkettejük megegyezésével létrejött, időzített összeesküvés. Versben fogja ezt megírni nemsoká, mintha egyenesen a haldokló költő utolsó kívánsága lenne ez a poétaköltögetés:

Egy századdal előbbre lássak
s lássam, aki engem idéz.
szomorú sarjamat hadd lássam,
aki ismét vitéz, vitéz.

(Csokonai Vitéz Mihály)

Szomorú, utolsó tekintetét őrá veti rongyos mécsese lánginál. Időt, teret, sorsot fűz össze ez a sejtelmes exitusjelenet. Boldogtalan őst a szomorú utóddal. Ő a 20. század Vitéze, akiben tovább fáj minden elhallgatott fájdalom. Új, nem ismert vonásokat rajzol fel a Csokonai-képre. Tagadja azt, hogy öntudatlan hagyta volna magát sodródni, kudarcaihoz is jó képet vágott, leibpoéta****ként önmagát kicsinyelte. Ellenkezőleg: „nagyszerű, elégnél több valaki volt önmagáért”. Tehát magát teremtő poéta, aki nélkül el sem képzelhető Vörösmarty, Petőfi, Arany. Az ő kulacsából mindenki ivott, aki utána jött. Más oldalról ez a „legvidámabb és legsúlyosabb mártirságu magyar költő… voltaire-ien tudta és vallotta kiválóságát, emberi becsét… Az első magyarunk volt, aki az egyén isteni felsőbbségét magyarul érezte”. Nagy horizontú európaiságára Az ember a poézis első tárgya felséges sorait idézi:

Víg borzadozással jártam el a görög
Szépségek és a római nagy világ
Pompás maradványait; s ezeknek
Sírja felett az olasz negédes

Kertjében szedtem drága narancsokat!
A franc mezőket láttam; az Albion
Barlangiban s a német erdők
Bérceiben örömöt találtam.

Elragadja Csokonai lírájának filozofikus heve és mélysége. Hogy mit tudott ő már kimondani fél századdal Aranyék előtt, arra A lélek halhatatlanságá-ból idézi Atheus könyörgését:

   Adjátok nekem, állatok
Csendes, tompa, hideg véreteket. Miért,
   Mért gondolkozom én? s miért
Képződök, habozok, rettegek, érezek?

Mikor Ady Csokonai magyarságát csodálja, mindig európaiságára gondol. Azok közül, akiknek majdnem semmiből kellett megcsinálniuk a „bimbózó európai magyar kultúrát”. De hogy egyedül ő volt korának magyarja, azt még nem tudta kimondani. Messzelátó magyar volt, aki elsők közt tört utat az emberiséghez, és emelte európai rangra költészetünket. Esztétikai, nyelvészeti értekezéseiről szólva, őt tartja Ady a magyar nyelv igazi újítójának, aki lentről, a parasztok szájáról hozta fel a nyelvet.

Ady Csokonaitól kapta a magyar poétai küldetéstudatot, tőle vette át a poéta szót is, s élt vele, mikor már rég a költő volt használatban. Mint mítoszteremtő bevonta őt, a rokonát a maga világába. Azt írta róla, hogy „a legrokonabbnak az összes volt és lehető magyar költők közt Csokonai Vitéz Mihályt érzem magamhoz, akibe szintén befolyt, ha igaz, egy kis szemita féle vér.” Vajon honnét vehette ezt a már-már genetikai fokú rokonságot? Talán Csokonai arcában, alkatában fedezett fel örmény vonásokat, bizonyos káld és hettita keveredéssel? Nem tudhatjuk, de élő, eleven emberként látja, érzi kedélyét, fájdalmait, hallja legényes vivátjait, melle sípoló hangját. Egy merész szökellés kell már csak hozzá, hogy odavonja Ős Kaján-i asztalához, ivócimborául.

Mert beavatja őt a maga szecessziós „Magyar Pimodán”-elméletébe is. Csokonai lírájának szókincsi és hangulati elemeit vizsgálva, az az érzése, hogy a költő ihletét, bátor szökelléseit, távoli képzeteinek játszi áthidalásait, meglepő, szivárványló igéit a bor mámora segítette. Verssel és alkohollal élő ember volt ő is, modern magyar, aki mint nem harcos lélek – nem bírta a kor kegyetlenségeit viselni. Bizonyára anakreonidáira gondol elsősorban. Olyanokra, mint az Orgiák, a Búkergető, A farsang búcsúszavai, a Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz, Hafiz sírhalma, a Barátomhoz. Hisz emlegeti ezeket, sőt egyikből „ki is lopja” magának a „Paraszt Apolló” bűvös metaforáját.

Adyt még ifjan megmámorosította Csokonai. Verseit a Biblia mellett a legsűrűbben forgatta, mint írja utolsó vallomásában. Csak ez a szövegszerű mély ismeret állíthatta szembe a zsugorító Csokonai-kultusszal. A manifesztumnak beillő Vitéz Mihály ébresztése, amelyet a Nyugat 1911. évi Csokonai-matinéjára írt, csupa idézés, átélés, elmerülés, azonosulás. Egy új érzés kulcsverse ez, strófánként kódolva egy teljesebb Csokonaira, a rokokótól a Halotti versek-ig. Ady Csokonai-arcképe és a Nyugat rendezte vígszínházi Özvegy Karnyóné-előadása rendkívül jelentős fordulat volt a Csokonai-szemléletben; annyit jelentett, hogy őt csak teljességében és mindenestől szabad elfogadni.

Csokonai persze sokszor és állhatatosan apellált a még távolabbi jövendőre. Nem kétséges, hogy lesz még őbenne felfedeznivalója a 21. századnak is.


* preceptor: segédtanító, az alsóbb évfolyamok felsőbb osztályba járó tanítója

** Debreceni kör: nem formális, csak az irodalomtörténet által utólag e névvel illetett társaság, amelynek tudós tagjai költészettel és természettudománnyal foglalkoztak. Középponti alakja Földi János, ide sorolható Fazekas Mihály, Csokonai, Szentgyörgyi József, ifjabb Kovács József

*** skriba (scriba): írnok, titkár, íródeák 

****leibpoéta (leibpoet): "megélhetési" költő, háziköltő