Most, október 27-én lenne hetvenöt éves, májusban volt harminc éve, hogy eltemettük. Azokban a nekrológokban akkor, 1944-ben, az egész nemzet zokogott, őt is, magát is siratta. Szibilla volt, aki könyvét bedobta a meghasadt föld fekete üregébe, mert nem akart tovább tanúként itt maradni. Meg is feledkeztek róla, évtizedeken át nevét is alig emlegették. Barátai, hívei várták visszatértét, hisz József Attila és Radnóti mellett ő adott legtöbb és legszívszorongatóbb jelzést az összeomló, változásra ítélt világról. Mikor az emberiség vérzett, az ő erei, pórusai is átengedték a vért, remegve várta, míg a fénylő lemezen vérsejtjeit számlálgatták a klinikai asztalon. Kristályosan kemény, alkonyfényű versek kísérték távozását (Az utolsó Ige, Közel és távol), szájában érezte még az élet édes ízét (Vadmargarétás düllőn). Úgy búcsúzott, mint Vejnö, rézcsónakon, tajtékzó tengeren, le, a föld szívébe, felhozni az odarejtett Szót.

Most harminc év után „elfeledett költő” lett – ilyenként említi Illyés Gyula is, a kortárs és barát. Az apológiára rendesen közhelyek kívánkoznak: a gyámkodó jótékonyság vagy a kornak szemrehányás. Esetleg mind a kettő. A tények ridegek. A költő verseinek gyöngyszemkiadása három év óta kapható, árengedménnyel, Németh László briliáns bevezető tanulmányával. Habent sua fata libelli; az idő nem enged. Talán jobb is, méltóbb is az igaz költőt a maga hite, értéktudata szerint ítélni. Őt magát is foglalkoztatta az eltemetettség, „a földbe ásott szó” sorsa, az idő és érvény viszonya. Csokonaira gondolt, de alighanem magára is, mikor ezt írta: „…Az embereket megtéveszti az idő. Ami elmúlt időben, azt hajlandók eltemetni, mint érvényt is. Pedig az idő az érvény pályája. Az idő nagy kábelcső, melyen át rohan az örök üzenet… Az irodalomhoz élet kell, de az életnek el kell múlnia, hogy átvegye szerepét az érvény.”  Hitt benne, hogy halála is majd, mint érvényt köti be az időbe. A klinikai ágyon, utolsó versében is ezt írta:

Én Parzival fényébe öltözöm
és széttöröm alföldi börtönöm.

Végső, prófétikus üzenet ez az eleusziszi magányból, az ő kövek alá zárt Debrecenéből.

Gulyás Pál költészetéhez csak abból a sajátos történelmiségéből lehet közelíteni, amit Debrecen jelentett a történelemben, s amit ő is vállalt belőle: egyfajta magyar és európai örökségből. Nem volt „vidéken rekedt” szellem, akinek ez lett volna a tragédiája. nagyon is látta, hogy ő már Debrecen éjjelében él, „bokáján Árkádia avarbilincse csörög”. Tudta, hogy halott a Főnix, a Bárány, kettéhasadt a Biblia, meghalt a Nagyerdő fénye, mégis vállalta belőle a küldetést, az érvényt. Sőt Európa fenyegetettségével, hazája tragédiájának közeledtével egyre inkább; Ó-Debrecent, az ó Egyetemességet kéri számon a meghasonlott, széthulló világtól. A Debrecen, ó-kikötő valóságos kulcsverse ennek az eszmekörnek, kemény remekké formáltsága, személyes és történelmi megszenvedettsége avatja a nemzeti líra ma már klasszikus darabjává. Innét futtatja ki több nagy versét egy Hortobágy mögötti bérház emeletablakából megrázó erővel, mikor az Európára feltámadó hatalmakat csak az északi germán mítoszok vad küzdelmeivel, a délről fenyegetőket pedig a római történelempusztító rémtetteivel lehet felidézni. Az ősmondák alakjai beléptek mindennapjainkba, ömlik páncéljukról a vér. Újsághírek, filmhíradók mítoszi arányúvá nőttetik szorongó képzeletében a végpusztulás képeit.

A fegyverkezés, a háborús készülődés elleni tiltakozás méltósága, bátorsága, ugyanakkor fojtott drámai atmoszférája teszi József Attila Levegőt! című versének párjává az Isten követjé-t. Gömbös miniszterelnöknek ajánlotta, aki akkor utazott Rómába, a barátsági szerződés aláírására. Mérhetetlen kötelezettségére inti: vért szállít ajándékba. Már toronyban, nagy tartályban őrzik a katonák, s majd kannákban mérik el. Az övét is. Próbálná visszakérni – egy ember vére is nagy ár –, de azok jelszót követelnek, azonossági lapot. „Hasztalanul mutogatod, hogy az a vér fent a te véred.”  Páratlan művészi erővel fokozza személyessé a kollektív erőszak tébolyát: „kilenc millió ember vérét milyen kannákban mérted el?” Az Alföld csendjébe betör a „tér őrülete”. Itáliához címzett nagy versében végzetes történelmi összefüggésekre érez: „reng a Nagytemplom kettős tornya”, mikor Milánóban fölemeli kezét a vezér; Dante meghalt, a Nőstényfarkas üvölt és fojtogat. Oda a Tiberiusok Rómája, oda a Szent Péteré. „Róma, győzd le Rómát!” – kiáltja lázítón, kétségbeesetten. Ady mítosz- és jelképteremtő példája áll Gulyás előtt, amikor kísérletet tesz a világot tükröző „én” egy sajátos, tárgyiasabb kifejező rendszerének megformálására. E nagy kísérlet megnyugtató mérlegelésével még máig adós az irodalomtörténeti kutatás, pedig eleven példája egy költői életmű gyors és teljes áthangolódásának is.

Egyelőre tartja magát az ő „rögös” debrecenisége, amely jelentőségében hangsúlyozottabb, mintsem egy líra elbírná, s a regionalitás, az egzotizmus jellegével hat az olvasóra. Ez a szellő, mely sírján ma is lengedez, igen messziről fúj. Babits írt róla olyasmit, hogy míg Csokonai és Fazekas európaisággá tágította Debrecent, ő a magyarságot szűkíti debreceniséggé. Csakhogy ezt Babits még a Tékozló költőjéről mondta, 1934-ben. Túl korán, amikor még Gulyás eredeti költői értékei csak halványan látszottak. Kedvezőtlen előjele volt ez az ő pályájának, s talán végzetes is, mert az eddig lassú oxidációjú költő kívül rekedt a nemzedékén, halvány ígéret maradt a Nyugat számára. „Esztétikai talány” – írta akkor Babits, és nem tért vissza rá többé. Pedig a nagy történelmi rengések, amelyek Gulyás líráját kiteljesítették, meg ezután következtek. Gulyás Pál 1935-től eresztette le égnek támasztott lajtorjáját Hádész üregébe. Igaz, már nem a Nyugat, hanem egy másik tábor folyóiratának, a Válasz-nak hasábjain, amelynek szerkesztője is lett. Az, hogy ki volt az ő lelkének Babits, még ezután vallja meg, torokszorító lázban, pirulva, a Búcsú a Mestertől zaklatott, aritmiás képsoraiban. Ő volt „Dante vezetéke”, aki levitte a Pokol legmélyebb köreibe. De megvallja új felfedezését is, Kalevala-revelációját, íme: a nagy titok kulcsát ő is megszerezte. Az új tárnanyitás öröme a Búcsú, a Gulyás-ars poetica sarkköve. Amit egyik esszéjében ír, hogy a líra műhelytitka a lehetőségek megteremtése, íme, a kezében. Kár, hogy egy időben többet élt vele, mint költői ereje, és talán egészsége bírta. Volt egy-két esztendeje, mikor eldobta a „szavak gyeplejét”, s csak a „szent alakulások” sodorták a „Mythosok határán”. Utolsó éveinek egy-egy remekében azonban sikerült felmutatnia komponáló képessége, formáló fegyelme bravúros arányait, ilyen a Múzsához, Mozart idézése, a Somodi Borbála s az egy hónappal halála előtt írt Közel és távolt. Ő kultúrák gyermeke volt, sok-sok nyelvben otthonos, ezeket párosította ösztöne mélyeivel. Schiller, Hölderlin anyagtalan káprázata mellett ott lakott benne egy pohjolai sámán is. Szellemének egyik legrokonszenvesebb vonása a mindig újulni vágyás. Egy „titkos gyökérkémia” azt szívatta fel mindig vele, amit élete sötétkamrája megkívánt. Intellektuális alkat, akit stúdiumai hangolnak, de mindvégig izgatja a poézis igazi értéke: a léthez kötöttség.

Teste tétován lépegetett a gránit szegte debreceni járdán. Ha beszélt, lebegett kitárt karjain s feltűnő, öblös hangján. Olyan volt, mint egy különös hangszer, amely épp arra elég, hogy különféle zengésű húrok kifeszülhessenek benne. Arca áttetsző, gótikus csontívekből épült, s fönn feltűnően széles, boltozatos homlokot tartott. A szó szinte elvált tekintetétől, s a szemüveg csontkerete mögött felhívta a figyelmet a szembogarán homályló hegre. Az egyre szellemibb alakot öltő Kölcsey tekintete lehetett ilyen. Húsz éven át tanított egy ipari iskolában, vagyis egész életén át „inasok tanára” volt. Professzora – mondhatnánk, mert ezt a professzióját is szelleméhez, emberségéhez tudta alakítani. Ha óráján elaludt egy fáradt pékinas, nem költötte fel, a hibát nem a hajnalban kelő gyerekben kereste. Az ő módszere az volt, hogy nem választotta el az iskolát az élettől, napi olvasmányaitól, műhelymunkájától, úgy lépett katedrára, magát telítetten. Alighanem tanterve is így módosult, belső izzása szerint, amit kapott naponként, azon forrón adta át. Homérosz, Dante, Schiller, Csokonai, Arany, Ady személyes közvetítőjeként, játékosan közelített a legbonyolultabbnak látszó dolgokhoz is. Meggyőződéssel vallotta, hogy a nép, a népiség valójában nagyon közel áll a minőséghez, s csak vissza kell adni néki, amit úgyis tőle kaptunk. Ő a Kalevalá-ban is a népi alkotóerőt, az élet, a lélek gazdaságát csodálta. A művek varázsa, lelket formáló, átalakító hatása izgatta már diákkorában. „Tudsz ördögül? – Dante tudott…" Babitsban is a mágust tisztelte valaha. Szenvedélyes felolvasó volt, új versét mindig bemutatta valakinek, és leste, várta a hatást. Sokat adott inasai, nyaranként kinn a Bocskaikert csőszeinek véleményére.

Néhány hete avattuk szobrát iskolájában, a kor színvonalát kifejező Ipari Szakmunkásképző Intézet belső udvarán. Debrecen szívébe fogadta fiát, szívébe rejtette a költőt. Mélyen a szíve közepébe.

1974