Évek óta készülődött, s most végül is elment tőlünk. Közülünk – ha jogunk van egy kicsit magunkénak is vallani, hiszen közöttünk osztogatta el magát, s mi csak töredékét fogadtuk el rendkívüli szellemének. A csevegő, játékos, kedves őző nyelvszokását, vitatkozó, szivárványos indulatait, az örökké társra vágyó ember hiperérzékeny sértődéseit, az égtájakat fürkésző, örökös nyugtalan kíváncsiságát, az eszméket, olykor rögeszméket is dédelgető moralistát, a polihisztort, az álommázsát hordozó, magával is vívódó költőt. Mennyi minden tudott lenni, akiktől most mind meg kell válnunk!

Vásárhelyről jött Debrecenbe, az „elefánttemetőből”, csaknem két évtizede. Nem csupán beköltözött, hanem befogadást is kért tisztességgel, mint honosságra pályázó vendég. Ismerte a sok évszázados honi szokásokat, s nem akart megtűrt idegen lenni. Utánozhatatlan kedvességgel tette ezt, költőhöz méltóan, versben:

Fogadj be Debrecen.
Bár se hazám, se földem,
nem örököltem, nem szöröztem
csak egy ócska
hírt, nevet.
Mög versöket.

Valóban, egy ifjúkori verseskönyv volt még akkor az iszákjában, A Tisza sirálya, mellette Shakespeare szonettjeinek fordítása és a háborús cenzúra által gyalázatosan megcsonkított férfikori verseskönyv, a Förgetegben. És sok-sok kapcsolat, ismertség, tapasztalat fővárosi, vidéki újságírói esztendeiből. József Attilához fűzte korai baráti kapcsolat. Költészetének eredetiségét Pákozdy már a húszas években felismerte. De ennél többet jelentett az, hogy mindvégig hű is maradt hozzá, védelmébe vette.

Hozott bőségesen sérelmeket is magával, amik még fiatalon, indulóban érték költői becsvágyát, s ha rájuk gondolt, talán el is homályosították tehetsége valódi határait. Hozott lelkifurdalásokat a hallgatásért, a folyton éneklés kínzó hiányáért. Mert nem a versszerzők sorába tartozott: mindig a teljes telítettségre, a tartós ihletettségre, az önpusztító, világot építő állapotra várt. Hitt a kapott sugallat egyszeriségében, babonásan, és tűzbe tudta vinni a hangulata. Nem törölt, a szavak mágikus sodrására bízta magát. Mestere volt a magyar nyelv játékos fordulatainak, a hangárnyékolásnak, a zenei megszólaltatásnak.

Itt születtek már utolsó verseskönyve, az Esthajnal  legszebb darabjai. S a még szebbek, amelyek ebből a kötetből is kimaradtak. Így aztán visszhangtalanabb lírai verseskönyve aligha volt ennél a jelenkori magyar könyvkiadásnak. Érezte, hogy amit naponként csinál, a versek, szépek, de a mű egészében csonka. És ez a megcsonkítottság-tudata sarkallta tovább, végső küzdelmekre, rendetlenkedő szívével is. Ha lehet, külön alkut kötni a halállal, ahogy lelke rokonától, Adytól hallotta. Eddig is csak az élettől félt, s a halállal védekezett, ha kellett. „Minden órámnak szárnya van, / ráadás, ami hátravan” – írta. Így lett utolsó esztendejének termése, amit Infarktus címen közölt, csupa számvetés, csupa szárnyalás.

Első szívrohama után – alig eszmélt még – tollat ragadott. Még ott, a kórházi ágyon elfogta valami különös mámora a kiéneklésnek. Eufória volt, amit letörtség, alázat, feltörő indulatok szaggattak időnként. Fel is épült, járt-kelt közöttünk, de tudtuk, hogy elmenni készül. Zsebében hordta kilépőjét az életből, egyidejűségben élt a halállal.

Nem is csalta meg, inkább könyörületes volt hozzá: spirálos füzetére hajolva érte, verőfényes, hideg ragyogású májusi délelőtt, versírás közben. Egy golyóstollbetétet szorongatott az ujjai közt görcsösen. Hű volt tehát, embernek, költőnek, szabályt el nem vétő: ott esett el a porondon.