1.

„Lantot ragadtam, s a lapályos
Dácia térmezején danolván,

A földnek aljáról felemelkedém;”
(Az ember a poézis első tárgya)

Csokonai élete, költői megjelenése éppen a magyar irodalmi felújulás első hullámának izgalmas indulása, sodrása, majd megtorpanásának idejére esik. Ami 1770-ben Bécsből elindul, Pesten, Kassán, Komáromban, Erdélyben továbbgyűrűzik, abban ő már kollégiumi diákként megfürdik. Korai írásai tanúsítják, hogy mennyire lelkesedett a mozgalomért, mily világosan látta a célt, az akadályokat. Bessenyei, Péczeli, Pálóczi Horváth, Kazinczy, Kármán, Dugonics, Baróti Szabó, Révai, Rájnis nevei úgy vannak jelen a Tempefői-ben, akár az ókor halhatatlanjaié. A legérzékenyebb, legfogékonyabb években érik ezek a hatások, amikor egy életre szokta elkötelezni magát a nagy ügy szolgálatára az ifjú lélek. Olvasta, fölszívta, összegezte a korszak minden részeredményét, miközben ráhangolta a magyar lélek hangjait a korabeli „csinos Európára”. Még nincs húszéves, és mintegy a prozódiai viták eredményeképp olyan formai érettségben képes megszólaltatni a magyar verset, ami messze hallik majd a lírában, epikában egyaránt. Petőfi előtt ő a legnépszerűbb, legmélyebb hatású költő a hazában. Úgy indult, szállt fel ez a fiatal lélek, mint szülővárosa címerében a főnixmadár: csupa tűz volt, hadakozás, napba tekintő, égre szárnyaló.

Az a költő, aki már egészen el volt telve a poézis egyedülálló hatalmával, mert el volt telve nemzete emelkedésének, nagyra hivatottságának érzetével. A felvilágosodás fényénél látott, és szeme előtt egy művelt ország képe lebegett, szinte elérhető közelségben. Azért áhította oly forrón az új szellem terjedését, a poézis embereket átformáló győzelmét. Azért lépett egy még nálunk ismeretlen útra, hogy ezt teljes ereje kifejtésével szolgálhassa: író akart lenni, „csak” költő Magyarországon. Európában is ritka volt ez a kötetlen írói életforma; már az udvar fénykörében is egyre kevesebb az udvari kincstárból eltartott költő, hát még magyar földön, ahol királyi udvar nincsen. Bessenyeinek, Kisfaludynak, Kazinczynak, Berzsenyinek birtoka volt, másoknak hivatala, ezek nélkül a rendi Magyarországon nem számított költőnek sem az ember. Ő mégis a nagyra hivatottság érzésével „vetemedett” arra, hogy birtok és hivatal nélkül legyen költő, és a haza tartsa el. Igaz, érzéketlen volt az anyagi lét kiváltságos javai iránt, kis földecskét, nádfödte sansoucit remélt, ahol magányosan dolgozhassék, mert megvolt benne a lemondás, az áldozatkészség, amit ezért az új életformáért kellett meghoznia.

Ő már el akart válni a nemesi irodalom hagyományos életformájától, kötődésétől, a szabad, polgári életstílus, spontán alkotó környezet volt az eszményképe; valami kis szerény, hazai Ermenonville. Nem voltak illúziói, hiszen oly fiatalon látta, írta le a Tempefői-sorsot: „az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon”. Elszántsága volt a nagyobb, s hite, hogy elvállalta. Ezáltal viszont kiváltságos helye lett az új magyar irodalmi tudatban: ő lett a költő. A népi tudatban is helyet kapott alakja – éppen szabad személye és szegénysége következtében – jövendőmondó lett, garabonciás. Jelkép lett az őt követő nemzedékek előtt, aki a költői sikerek helyett a „koldusbot és függetlenség” mellett döntött.

Csokonai Debrecen szülötte, és szülővárosa gazdag hagyományai, családi körülményei, otthoni gondos neveltetése egyaránt hatottak magatartására, költői érlelődésére. Apja, a bevándorolt kirurgus már első fia születési évében teljes jogú polgár, szakmájának céhmestere, édesanyja „sorsán felül pallérozott” polgárasszony. A szülőváros akkor Pozsony után az ország legnagyobb városa. Tradíciója, hogy jól gazdálkodjék tálentumaival, hű és igaz fiakat szerezzen magának, hisz újkori történelme csupa sarc, szorongattatás, s a nehéz időkben nem mindegy, hogy kik töltik be a bírák és professzorok székét. Fényes elmék egész sorát nevelte fel, bocsátotta az országba, vagy tartotta itthon. Főbírák, papok, orvosdoktorok írnak, botanizálnak, nyelvészkednek, csinosítják a költői kifejező formákat, mintha arra várnának, aki majd leginkább élni tud eredményeikkel. Az ő körükben a költészet tárgyias gyönyörködés, szorosan beletartozik a tudományok körébe, tanítják, gyakorolják, mint értékes emberi tevékenységet, amely halhatatlanná teszi az embert. A püspök Szilágyi Sámuel Voltaire-t fordítja, Domokos főbíró – Voltaire személyes ismerőse – franciákat olvas. Az anyaiskola gazdag könyvtára utat nyit a felvilágosodás íróihoz, a racionális, moralizáló fiziko-teológia egyháziak és világiak körében egyaránt otthonra talál. Az ifjú Csokonai költői indulása tehát nem véletlen, nem előzmények nélküli jelenség. Az a filozofikus, halálfélelmekkel, dicsőségvággyal telített poézis, akit ő tizenhét-tizennyolc éves korában Young és Hervey műveiből magába szív, itt már érzéstípus vagy talán puritán életérzés is.

Csokonai tanult költő a szó akkori iskolás értelmében, mesterien tud prózát versbe szedni, „megverselni”, hevülést hosszú távra tartósítani, propozíciós témákat, mint az évszakok, tájak, városok leírása, emberek jellemzése – közvetlen szemlélettel, alkotó képzelettel megtölteni. Az estve, Konstancinápoly, Az álom, A fösvény, e korai remekek, ilyen biztos kezű versgyakorlatok eredményei. Gazdag, színes vegetáció tenyészik körülötte, a kollégiumi diákköltészet; ebben a környezetben, tehetséges versenytársakkal az ő költővé válása is gyorsabb és arányosabb lehet. A tartóágak kifejlődése, a korona égtájakat hálózó szeszélyes növekedése biztosítva van. A kétezer diákból álló környezet kisnemesi, polgári, paraszti rétegződése népközeli közösségi szemléletét, tartását táplálja. Az eszmei telítettséget bőven kapja a kilencvenes évek európai áramlataiból. Ilyen környezet és hatás szülötte a vaskos humorú, rokokósan karcsúra csiszolt, plebejus-polgári élűBékaegérharc, és a magyar hagyományokra, iskoladrámákra építkező, merész drámaírói vállalkozás, a Tempefői, ez a csupa-játék komédia, amelyben éppúgy csodálhatjuk a játék friss ötletességet, mint a lírai önmegformálás keserű tragikomikumát.

Itt, a Kollégiumban születik a „szabados tetszésű” lírikus is, a „víg poéta”, aki az iskolai klasszicizmus szentenciás és moralizáló alapformáit összetett verstípusokkal váltogatja, és egyre több versszépítő elemet hoz költészetébe. Ehhez változatos érzéstípusokra van szüksége, amint ő mondja „érzékenység”-re, amit már nem a közvetlen látás, megfigyelés, hanem az irodalom éleszt, a mohó olvasások, az alkotó képzelet friss szökellései:

Víg borzadással jártam el a görög
Szépségek és a római nagy világ
Pompás maradványait; s ezeknek
Sírja felett az olasz negédes

Kertjébe szedtem drága narancsokat!
A franc mezőket láttam; az Álbion
Barlangiban s a német erdők
Bérceiben örömöt találtam.
(Az ember, a poézis első tárgya)

Az ő Európájának hat nyelve és kultúrája, amin „víg borzadással” járt-kelt, voltaképpen az önismeret tekintetében érdekes, s legkevésbé a költészetére gyakorolt hatás miatt. Merített ő a magyar népdalkincsből, a keleti költészetből éppúgy, mint a harmadrangú osztrák és olasz rokokóból, a vérévé vált klasszikusok után. Onnét vesz, kölcsönöz, ahol éppen talál, mert érett már arra, hogy vegyítse, elegyítse, hasonítsa, s olyan ízeket, annyi sajátos szépségét, muzsikát csaljon ki általuk a magyar nyelvből, amire példa addig és még sokáig nincs:

A hatalmas szerelemnek
Megemésztő tüze bánt.
Te vagy orvossa sebemnek
Gyönyörű kis tulipánt!

Amily tiszta és andalító ez a minétmuzsika, éppoly tudatos remeklés is egyben; nem tudni, mi több benne, a megformálás öröme-e, vagy a tartalom, az emésztő szerelmi tűz. Az ő mesterien formáló keze a magyar ütem és a nyugati mérték között természetes összjátékot képes teremteni. Belejátssza a népköltészet motívumait, fordulatait, egyszerűségét is. A rokokó olykor mesterkélt idillisége nála valódi természetességgel telik meg, a két ízlés spontán módon egyesül dalaiban (Egy rózsához, A rózsabimbóhoz). A rokokó sablonja vagy szeszélyes csapongása ritkán ragadja el annyira, hogy a lírai személyessége, mélyebb emberi érzések elsekélyesednének. Ha a panasz kitöréseit mérsékli is, a fájdalom őszinteségét nem. Antikizáló, kicsinyítő elemei mögött bájt, szentimentalizmusával őszinte fájdalmat fejez ki.

Egy gazdag, nagy skálájú költészet kialakulásának tanúi vagyunk, mikor rászakad a nagy megpróbáltatás: a Kollégium pere. Ez az időközben szabaddá formálódó lélek nem számolt a kilencvenes évek gyors változásaival, a politikai légkör lehűlésével. Számos és kivételes kedvezményt élvezett, mint eminens diák, költői tálentumát is megbecsülték, köztanítóvá lépett elő, annak ellenére, hogy többször kellett sedes elé állania kisebb szabálysértések miatt. Meg akarták tartani a Kollégiumnak; ő azonban úgy érezte, hogy üldözötté lett, pedig csak szabadságérzete nőtt, miközben az iskolai törvényeket egyre szigorították. Domby Márton tanítványa így jellemzi mesterét: „mindenkinél termékenyebb csíra benne a szabadság szeretete. Őnála ez először csak képzelődésben, gondolkodása módjában állott, aztán általment az ő egész magaviseletébe, s lett az ő lelkének egy legeredetibb karaktere”. Az egyházi iskola vezetősége veszélyeztetve érezte autonómiáját szabados, rebellis szelleme miatt. Közben a hatalom lecsapott Martinovicsék mozgalmára is. Pályavégzése előtt fél évvel zárták ki a Kollégiumból. Hogy a kizárás és a mozgalom bukása között volt-e valami összefüggés, arra az ítéletből nem következtethetünk. Nem is kell messze menni, hisz kapcsolatát, vagy rokonszenvét a jakobinus mozgalommal semmi emberi viselkedése, sem költészete nem támogatja. Talán az a tény is elég, hogy Kazinczy híve volt, vele levelezett, és – ami már az ítéletben is benne volt – féltették tőle a diákságot. A hivatalosak renegátnak tartották. Kazinczy írja levelében, hogy ő próbált védelmére kelni, s mikor nevét kiejtette, ez volt a válasz: „a renegátot inkább gyűlöljük, mint a született pogányt”. Tehát megszegte elkötelezettségét, tehetségét szembeállította iskolája, városa rendjével és érdekével.

Emberi voltában megrendül, költői hitében nem. Szontyolodott Búcsúja a magyar múzsáktól mutatja ezt: gyöngéd cinkossággal mosolyog rájuk, mikor Sárospatakra távozni kénytelen. Az, hogy a pataki kollégium kapuja megnyílt előtte, rehabilitáció Debrecennel szemben, el kellett fogadnia, de „Verbőczi pennáját” nem vállalta. Igaz, jogászéve formálisan a hallgatásé, valójában az ocsúdás, majd a nagy terv, a felkészülés ideje. Itt fogan nemzeti eposz terve, az Árpádiás konceptusa, itt történik meg a magyar költőre váró sors végleges vállalása; üres erszénnyel, vándorbottal nekiindulni az országnak. Pest, Bicske, Pozsony, Komárom, Csököl, Kisasszond, Nagybajom, Csurgó – a dunántúli évek főbb állomásai, emberi megrendülései, csalódásai, költői kiteljesedésének szemtanúi.

2.

„Tebenned úgy csap a poéta széjjel,
Mint a sebes villám setétes éjjel;
Midőn teremt új dolgokat
S a semmiből világokat.”
(A Magánossághoz)

Eddig kedves könyvei, melengetett ideái bűvkörében élt, derűsen, bizakodva, a felvilágosodás humanizmusával szemlélte a világot: Pozsonyba érve lép ki igazán a „kartács-világba”. Éppen huszonhárom éves. Ez a koronázó város a nagy megrendülések színhelye, itt döbben rá, hogy az 1790-es diéta már nem ismétlődhet meg, hogy „álom volt minden képzelődésünk, s annál hamarabb eltűnt, minél édesebben merültünk abba belé. Visszabuktunk az éjszakába”. De a diétai tapasztalatok után erősödik az a meggyőződése, hogy a művelődésünk ügye nem a főrendek, hanem egy szélesebb olvasóközönség és az alsó néprétegek fölemelése nélkül elképzelhetetlen. Ilyen tervekkel indul Komáromba a „remény szegénylegénye”, viszi az ország gondja, a letelepedés, folyóirat-indítás s egy fellobbanó szerelem kapcsán valami biztosabb létalap, elmélyült alkotó munka reménye. Itt is új kudarcok, új sebek várják: nincs más menekvés, csak le a „rengeteg Somogyba” menni, kedves házigazdák poétája, „hivatásos vendég” lenni. Itt lüktetnek, sajognak fel az embertelen világ, a tyranni törvények ütötte termékeny sebek, és éri a nagy lírai felizzás, amelynek eredménye többek között a századvég legszebb érzelmi „regénye”, a Lilla-dalok és az ódák legszebb darabjait.

Nem törték meg a hozzá méltatlan viszonyok: érzésvilága, hangköre mélyül, formaművészete pedig most éri el a csúcsot. A reményhez, A tihanyi ekhóhoz, A magánossághoz című három költeménye már az a tető, ahonnét szinte áttekinthető az eddigi életmű minden vonulata. Azért emeljük ki ezt a hármat, és helyezzük szinkronba, mert valóban oly egyezőek s annyira kiegészítik egymást. Voltaképpen egyazon lelkiállapot fejlődésének képét mutatják, egy gondolat, érzés, hangulat bomlik ki bennük és oldódik fel. De végleges formájukat is egy esemény behatására nyerték 1798-ban. A Bakony, Vértes rengetegein át vándorolva, a költő Somogy határába ér; elvesztve Lillát és egy áhított életforma reményét is, Tihany, Füred és a szántódi rév háromszögében, mint látvány és látomás fogan meg A tihanyi ekhóhoz. A reményhez már 1796-ban megvan, de itt most új színt, új értelmezést kap. A magánossághoz a kisasszondi Sárközy kúria tájképi sugallatából, már viszonylag nyugodt körülmények között születik meg. Ugyanez az érzelmiség és mondanivaló emelkedik ódai szintre, ami A reményhez-ben megszólal, a tihanyi témában átmenetében jelentkezik. Nem túlozunk, ha egyetlen remekműnek tekintjük, azzá teszi a mondanivaló és a formai kifejező eszközök egysége, teljessége. Ha a világ embertelenné válik körültünk, a természetben, a magányban keressünk menedéket, emberhez méltóbb életformát. Érdekes a három vers felépítésének ritmusa: ahogy a gondolati, hangulati elemek azonos sorrendben követik egymást. Mindháromban felzokog a költő személyes sorspanasza, ezt természeti képek követik, utánuk gondolati elemek, s végül mindegyiket az elmúlás, a nemlét, a halál motívuma zárja le. A reményhez sorspanasza hosszú, minden strófát átható. A friss, színes természeti képsor inkább dekoratív szerepű: a remény csalfa, vak játékának mintegy ellentételezése. A gondolati elem csak annyi, hogy Lilláért s a boldogságért költői dicsőségét is feláldozta volna – a Csokonai-versek egész sorának visszatérő motívuma ez. A természeti képek jelzői: „hímtelen”, „kisült”, „kietlen”, varázsát vesztett, nem hozhat enyhülést. Egyetlen ír a gyötrelemre a várva várt halál. Remény nélkül nincs mit keresni e világon. A tihanyi ekhó-ban ez a személyes panasz a vers derekán vaddá keményül a Füred partjain gondtalanul vigadozók, a hideg szívű barátok, a tyranni törvényű társadalom ellen. De növekedőben van benne a gondolati elem; az utolsó strófában a „szent magánosság” gondolata csillan fel, mintegy a következő vers alapgondolataként. A természet itt már nem dekoratív jellegű, de nem is élmény még, menedék csupán: „szent hegy”, „sziget szöge”, „barlang”, „setét erdő”, ami befogad, ahol élni kell, mert itt már a halál nem óhajtott valami többé, az emberré, polgárrá létel erkölcsi követelmény, legyőzi a halált, az élet erősebb nála. A magánossághoz egyéni panasza csak egyetlen sorrá apadt: „Ha mások elhagyának is, ne hagyj el…” Benne a gondolati elem válik uralkodóvá. A vád itt is felhangzik, de mégsem a társadalom megvetése szól belőle, a világ megvetése és a megvetettség állapota egyaránt kényszerűség, menekülés, menedék:

Te azt, ki megvetette a világot,
Vagy akinek már ez nyakára hágott,
Kíséred és apolgatod,
Magát magával bíztatod.

Az élethez visszavezető szálak nem szakadtak el: a „szelíd falu”, a „mező”, a „szomszéd pór” már az együttélés primitív emberi nyomai felé is utat keres. A táj pedig elbűvölően szép és meleg. Csokonai, aki csak képzeletben látta az „olasz negédes kerteket”, a dunántúli tájról fest hasonló képeket, az enyhe hajlatokról, szín-, fény-, árny-villódzásairól a „lenge hold” világánál. Ferenc császár rendi tyrannizmusának korából szemünk láttára kel fel egy lélek és keresi a szabad emberhez méltó életformát. E magánosságban a halál se lesz óhajtott többé. A korai Az álom verséből jól ismert friss, látásos álomkép vetül át ebbe a cirógató, zsongító képbe:

Sőt akkor is, mikor szemem világán
Vak kárpitot sző a halál;
Ott a magánosság setét világán
Béhúllt szemem reád talál.

A három vers formai elemei, egységben a tartalommal, teljes érettségben jelentkeznek. A reményhez a reménytelenség verse. Mondatai patakzanak, lökik előre a panaszhullámokat, s azok átrezdülnek egyik versszakból a másikba. Az ellentétek szóképi lüktetése (Főldiekkel játszó Égi tűnemény; Hittem szép szavadnak: Mégis megcsalál), a strófák képi és ellenképi megoldása (tél és tavasz képei) finom belső feszültséget teremtenek a versben. Egyébként a strófák szimmetrikusak, szinte fedik egymást; az első a harmadikkal, a második a negyedikkel, s így a kép az ellenképpel, periódus a periódussal „felesel”. A tavasz keleties érzékisége, csupa világos színei és annak negációja, a téli, tragikus elsötétülés így azonos elevenséggel hatnak. Egymásra hatásukban ellensúlyozzák egymást a stiláris és lélektani hatás törvényszerűségével. Így kerüli el a fájdalom a panasz fenyegető egyhangúságát. A tartalom csüggesztő, sötét tónusát a forma ellentétes, eleven csillogásával ellensúlyozza. A földig gyászba öltözött Múzsa fátylain átcsillannak briliáns ékszerei, miközben égre tekint vigaszért. A magyar lírai klasszicizmus egyik legszebb darabja tele játékos szóképekkel: „égi tűnemény”, „fürge méh”, a szavak gazdag hangzóváltásokkal. 

A tihanyi ekhó-ban nincs szükség ilyen ellensúlyra: benne teljes atartalmi és formai egyensúly. A költőt már nem a kétség kínozza, hanem a megtalált emberi méltóság érzése vigasztalja. Komoly, helyenként komor mondanivalóját lassú, lejtő trocheusok, mély hangsorú szavak hangolják. „Óh, Tihannak rijjadó leánya” majd „Zordon erdők, durva bércek, szirtok! Harsogjátok jajjaim…”-szerű sorok a lassú spondeusok, kemény- és mélyhangzós tónusok festik, emelik ezt a méltóságérzést. Rímei is mély kongásúak, a strófák hetedik, zárósora visszhangtalan rideg sor. 

A magánossághoz már derültebb színképet mutat: a megtalált élet örömét, a vigasz hangulatát emelkedett stílus, pátosz fejezi i. Ilyen a ritmusa is: emelkedő, lebegő, szárnyaló. A legtisztább, legjátékosabban emelkedő jambikus sorokat találjuk ebben az ódában. Föl-fölszárnyalását egy-egy megkapó természeti kép hozza földközelbe, hogy utána még magasabbra röpítse. Tele álomszerű muzsikával, színnel, harmóniával. A fény-árny-zene egysége ez a csodálatos esti miliő: 

A lenge hold halkal világosítja
A szőke bikkfák oldalát
Estvéli hűs álommal elborítja
A csendes égnek angyalát. 

A legváltozatosabb hangszínkép a lágy likvidákkal álomszerű lebegéssé varázsolja a kisasszondi tájat. Ez a nyelvi és akusztikai hatás a magyar „poésie musique” első igazi megjelenése költészetünkben. Most, a végső magárahagyottság megrendülése közepette siet védelmére Rousseau „ember és polgár”-eszménye oly mélységes átéltséggel, hogy szentimantalizmusát is felülemeli a kor sablonos érzéstípusán. Messze hangzik ez a fájdalom, és a későbbi vallomásos líra mintaképe lesz. Meghallja a másik századvég, sőt a huszadikban Juhász Gyula, s a kései debreceni utód, Tóth Árpád is. Messzelátóan tudatos költő és korát felülmúlóan művelt. Csokonai számára már mindennél többet jelentett: maga a mű. Nem eszközi funkciója volt előtte a versnek. Lírája egyik modelljének, Rozáliának kiléte, sőt egyáltalán léte is kétséges, a Lilla-dalok jó része nem Vajda Juliannáról szól – mondhatnánk azt, hogy lírai modelljei alkalmazottak –, de az érzés, ahogy az alkotó képzelet hús- és vérelevenné formálta: maga a valóság. Önálló létező volt számára a vers. 

3.

„Híremet s nagy voltomat
Ne trombitálják messzi tartományok,
Más ne tudja síromat:
Te hints virágot arra s a leányok.”
(Újesztendei gondolatok)

„Cél és reménység és minden nélkül, elbúttam a rengeteg Somogyba” – írta a költő. A kies Kisasszond, a regényes Hedrehely, Csököl, Korpád, Nagybajom kisnemesi fészkei, kálvinista parókiái tárva-nyitva előtte – s egy-két órányi járóföldre egymástól. Itt a vendéglátók arra is ügyelnek, hogy bánatát felejtse, ne vendég legyen, hanem családtag, aki otthon találja magát, sőt, nélkülözhetetlen. Maradjon akár élete végéig. Sárközy István, aki még a nevét is Csokonyainak ejti, hisz somogyifi – bíztatja, „deferáljon az úr, édesem, a világ gusztusának valamit”. Barátságot vidámsággal illik viszonozni. Ő férfiasan viseli bánatát, de nőt Lilla után meg nem énekelt. Legfeljebb pártában maradottakat, furcsa versekben. Sárközy – literátus, művelt ember lévén – tud kedvet, sőt még tárgyat is adni az írásra; így születik meg Somogyban az első magyar vígeposz, a Dorottya is.

Elsősorban szórakoztató, népszerű költeményt akart írni, eposzparódiát, de némi tanító szándékot is elhelyez benne, enyhe, szatirikus célzatot a nemzeti elkorcsosodás ellen, de maga a mű egészében lesz azzá. A kép, amit Somogyország nemesi világáról rajzol, gyanútlanul jókedvű, friss, közvetlen realista színezésű, úgyhogy már az „Előbeszédben” mentegetnie kell magát: „nem a valóság vetett talpot ennek a költeménynek”. Vonzódik ehhez a farsangot játszó, mulatozó, magába feledkezett nemesi világhoz, mégis azon veszi észre magát, hogy árulkodik a kilengő, egy kissé gusztusán alulmaradó nemesi manérról. A seregszemlében festett műveltségi tónus semmiképpen sem volt hízelgő, de a Somogyság mégsem ezért neheztelt rá egy évszázadon át, hanem a vénkisasszony-csúfolóért. Ezért pedig a szemérmesebb polgári ízlésű Fazekas Mihály is megcsipkedi idehaza. 

A Dorottya annyira magyar alkotás, realista törekvéseivel, típusformálásával, hogy ha hatásról beszélünk, azt nem az ötletet vagy talán mintát adó Pope A hajfürt elrablásá-ban kell keresnünk, hanem inkább Gyöngyösi epikai derűjében: az ő üressé vált mitológiáját parodizálja a Dorottya. Nem társadalmi leleplezés ez, lényegesen több benne az önfeledt együtt mulatás azőt szívesen látó, pallérozottabb nemességgel: de Cserházynéban azért ott a magyar női idáltípus, s Gergő inasban a bírálat is az urak erkölcseiről. 

Csokonai dunántúli forgolódásában nagy szerepet játszik Pálóczy Horváth Ádám egykori debreceni diák, akivel levelezik, majd mint távollévő követ helyetteseként Pozsonyban találkozik is. Ő mutatja be sógorának, Sárközynek. Nagy dalos, népdalgyűjtő, a magyar ritmus kiváló ismerője. Az ő példája, hatása erősíti Csokonaiban a népköltészet, a folklór iránti érdeklődést. Alighanem ő sugallja a Dorottya alapeszméjét, de nagy hatással lehet a költő népszemléletére is, hogy új utat talál a népdal felé tartalomban, formában, stílusban egyaránt. Népiessége e kapcsolat által lett közvetlenebbé, hitelesebbé. A Parasztdal-ban már a népköltészet emelkedik irodalmi szintre: az a népies helyzetdal születik meg benne, amelynek hatása Petőfi helyzetdalaira szövegszerűen kimutatható.(Befordultam a konyhára) A nép sorsát, műveltségbeli elhagyatottságát is világosabban, mélyebbről látja. A Jövendölés az első iskoláról a Somogyban gyökereiben láttatja, hogy „kié a hiba”. A csurgói préceptor egyre melegebben, elfogódottabb szívvel fordul a kisnemesi, paraszti fiúk felé. A literátorokat arra buzdítja, hogy ne csak a külföldi írókat forgassák, hanem keressék fel kunyhóikban a falusi embereket, tőlük is tanuljanak. 

1799 májusától a következő évkora tavaszáig helyettes tanítói állást vállal a csurgói partikuláris skólában. Csurgó már távol esik a vidám házaktól, nem mindennapi megpróbáltatásokat vállal, hogy azt elfogadja, de hű és jó préceptor módjára vállalja. Télen olykor még tüzelőre, gyertyavilágra se jut, pajtásilag együtt alszik tanítványaival. Esperesének fülébe jut, hogy kicsapott diák, kedvét az sem veszi el, hogy felettese úgy véli, „nem tanítónak való”. Sőt annál lelkesebben dolgozik. Iskolai examenre vígjátékot ír, hogy diákjait a nyilvános szereplésre szoktassa. A nyári szünetben a Culturá-t próbálják, de szeptemberben már két újabb darabbal lépnek színre: a Gerson du Malheureux-vel és a Karnyóné-val, ezel a „tündéries bohózattal”, amelynek dialógusai és színszerűsége fejlettebbek előbbi drámai műveinél. „Játékban, dalban, táncban készen van már itt a későbbi magyar népszínmű” – írja róla Pukánszkyné Kádár Jolán. Festetics, az iskola patrónusa meginti a Culturá-ba beillesztett Rákóczi-nótáért. Kedvét veszti, alig várja, hogy búcsút mondjon az iskolának, és hazamenjen. Ötven forint fizetését nem vette fel, „tudva, hogy traktus szegény”. Önérzettelés két forinttal a zsebében gyalog vág neki a nagy útnak Pécsen, a Duna-Tisza közén, a Nagykunságon át, haza Debrecenbe. Huszonhat éves. 

A több évi vándorlásból „egy változott Csokonai került haza” – írja egyik életrajzírója, Ferenczy Zoltán. Úgy gondolnánk, hogy Rousseau tanítványa annyi élettapasztalatát, csalódását költészetében, életformájában most fogja igazán értékesíteni. Az igazság az, hogy költői életműve, legalábbis mennyiségében, lezártnak tekinthető. Debrecenben már alig ír újat, a hátralévő alig öt esztendő a meglevők betakarítására, rendezésére, csiszolására elegendő. S még ezután következik a kiadással, nyomdával, cenzorral való méltatlan és fárasztó bajlódás. Debrecenben nem az alkotói nyugalom várja, hanem újabb utazások, hajléktalanság, betegség, krajcáros anyagi gondok. Szinte jellemző, hogy az a néhány lírai remek, amit még az évek meghoznak: Dr. Főldi sírhalma felett, A Hafíz sírhalma, Tüdőgyúladásomról, majd később a Halotti versek tartalmukban, hangulatukban nem a „víg poétáról” többé, hanem a közelgő halálról hoznak hírt. A szélhez című gyönyörű ódája is, a debreceni tűzvészről, jelképe a rászakadt sorsharagnak, ez is gyász-zokogás „füst-fogta hazája” felett. Kazinczy „affektált misanthropiával és cynismussal” jellemzi utolsó éveit, holott az öreg bölcsek nyugalmával vállalja sorsát. 

1804 áprilisában ráüzen Váradról Rhédey Lajos bihari birtokos és császári kamarás, hogy elhunyt felesége temetésén ő mondja a búcsúztatót. Napok alatt kell megírnia a lélek halhatatlanságáról szóló Halotti versek-et. A kálvinista temetések hagyományos irodalom alatti műfaja ez, amely elmélkedő és búcsúztató szövegrészekből áll. Ő a már részben meglévő költői darabjait is beleillesztve, megalkotja teljes ihlettel az ezer sorból álló filozófiai költeményét. A mű középpontja a lélek halhatatlansága bizonyításának tantétele, amit ő a vallás sarkalatjának, az erkölcs fő princípiumának nevez, de – jellemzően a felvilágosodás eszmevilágára és a kor teológiai racionalizmusára, megkerüli a kereszténység legközpontibb problémáját, megváltást. Argumentációja nem több mint a felvilágosult lélek filozófiai hitvallása. Szenvedélyes, kavargó lírai képekben, romantikus látomásokban vetíti ki az ellentmondásokat (Rémítő s vídító kétségek), a természet (Okoskodások; érzések) és az emberi értelem bizonyító erejével jut el a konklúzióhoz: a lélek halhatatlan. A legelvontabb gondolatok is drámai elevenséggel kapnak formát a vallástörténeti megjelenítésekben (Revelatio, philosophia nélkül), megszólalnak a bölcsek (Philosophia, revelatio nélkül), majd a mindkettőt egyesítő kereszténység; de úgy érzik, hogy ez utóbbi rész a legerőtlenebb, s maga mintha inkább a Szókratész klasszikus, emelkedett, aszklepiádeszi soraiból szólna ki teljesebb erővel. 

Így állt meg ő is az elmúlás előtt, sztoikus, hideg megnyugvással, mégis jövőbe néző tekintettel. A váradi temetésen maga szavalta el a nagy költeményt. „Tüzes, rettenetes akciója” közben kiizzadt, meghűlt, s még ott, Váradon tüdőgyulladásba esett. Betegen vánszorgott haza. A „rubrikátlan szívű, fukar úr” száz forinttal jutalmazta; ennyibe került csak az útiköltsége. Ez volt élete utolsó nagy megaláztatása, utána már csak hónapjai vannak, betegen egyik adósságát a másikkal törleszti, mégis úgy intézve, hogy arra maradjon, akit legjobban szeretett. Hosszú agóniája közben tréfálkozik az őt látogató diákokkal, „elnehezedett száját is tréfával zárta le” – írja funerátora és első életrajzírója, Domby Márton. 

Több korabeli eredetű arckép maradt fenn róla, vándor festő olajfestménye, színes miniatúra, s egy rajz is debreceni rézmetsző barátja keze alól. Mindegyikük őrzi valamennyire külső karakterét, kerekded állát, duzzadt ajkát a ritkás bajusz alatt, hosszúdad hajdúorrát, arcát koszorúzó, homlokra simuló haját. De benső, játékos, illanékony, szelíd-pajzán és nyugtalan álmokat hordozó tekintetével adós maradt a korabeli szegényes piktúra. Személyiségének gazdag színvilágát ma már csak a költészete őrzi. Ez a poétai önarckép csupa ellentét, áradó mozgás, nyugtalanság és teljesség. Az ólmosan nehéz kor és szomorú magyar sors költője már korán derűs, tarka színeket kever ebbe az arcképbe, „vidám természetű poétá”-nak vallja magát: 

Nékem inkább oly bokréta
Árnyékozza képemet,
Melyet nyér a víg poéta,
Múlatván a szépnemet…

És ezt mindvégig vállalta, ez a „természete” el-elkomoruló arca ellenére is, halálig sajátja maradt. 

Mekkora hit, a léleknek milyen fegyelme kellett ehhez a poétai ars poeticához. Talán ezért is hasonlít annyira az ő lírai világa a sok szenvedést is örömmé, harmóniává oldó mozarti muzsikához – föl egészen a g-moll szimfóniáig. 

Nem lenne teljes az arckép, ha szemet hunynánk költészetének a kor ízléséhez igazodó rétege fölött. Alkalmatosságra írt verseire gondoljunk, azokra, amiket mulatságból, kötelességből, gyakorta kényszerűségből írt. Tehát arra, amit korából vállalhat egy költő. Ez nem mond ellent a szabados tetszésű költői szándéknak, tudatosságnak, ízlésnek. Külön kötetbe gyűjtötte őket, de kiadta, vállalta, s igaza volt: csonka, háttér nélküli lenne arca és költészete. Nem a kor ízlését szolgálta velük, legfeljebb szokásait. Hisz benne a költészet funkciója az emberi lét önálló szférájáig emelkedett, ám kénytelen volt olykor eltűrni vagy elismerni primitív eszközi szerepét is. Szembe kellett néznie a költészet funkciójának oly drasztikus értelmezésével, amilyet a napóleoni háborúk idején – diétán, inszurrekción – az udvar, a cenzúra, a magyar nemesség egy része megkövetelt. Pozsonyban négymillió-négyszázezer forintot kellett a követeknek megszavazniok, s a pénzen kívül nagy mennyiségű gabonát, lovat és zabot. Komáromban pedig már fel is kellett ültetnie a nemeseket ezekre a lovakra, hisz Napóleon hadai Itáliát égették, s Mantuát állandóan tölteni kellett katonával. Csokonai vállalkozott a szerepre, de nem mint a diéta alkalmi poétája. Magasabb cél lebegett előtte, s nem is lett volna kora legnagyobb költője, ha távol tartotta volna magát. Értett hozzá, hogyan lehet a lelkesedését és lelkesítést művi konstrukcióval, szerkesztési bravúrral helyettesíteni. A trombitáktól, doboktól s más harci eszközöktől hangos kantáták, toborzók pontosan kifejezik az ügyhöz, az embertelen öléshez való viszonyát, az emberi lélek természet szerinti békeóhajtását. A Gráciák vitéze maradt ő így is, szavak Főbusza, „lét és nem-lét dolgán töprengő lélek”, aki emberi érzékenysége, költői méltóságérzete révén a lírai személyesség magaslatára emelte a magyar költészetet.

4.

„Lesz még az a kor, melybe felettem is
Egy hív magyarnak lantja zokogni fog,
S ezt mondja népünk: Óh miért nem
Éltek ez emberi századunkban?!”
(Dr. Főldi sírhalma felett)

Művelt polgári tónusra vágyott, pezsgő irodalmi életre, folyóiratra, amilyet Kármánék indítottak, de szétszórta az önkény. Ő már egy idegen, megfélemlítet Pestet talált, nem csoda, hogy maga is idegenkedett tőle. Egy irodalmilag szervezetlen ország maradt rá, lelketlen cenzorokkal, alkudozó nyomdászokkal, akik érzelmes német regényeket, vőfélyköszöntőket, kalendáriumokat nyomtak legszívesebben. Folyton alkalmazkodnia kellett, alakoskodni, mágnásokat végigudvarolni; „leib-poétáskodni”, „rozsdás köszöntőket” írni, hogy remekei is megjelenhessenek apró porciókban. A Diétai Magyar Múzsa füzetei így is a nyakán maradtak a borsos számlával együtt. S ez a portyázó lélek nyakába vette az országot, lelkiismerete, híre, személyi varázsa hatott. Ellenállhatatlanul vonzó, s ez „nemcsak törekvése, hanem jelleme is” – jegyzi fel Gaál László. Két könyve kiadását érhette meg, de versei, mint állandó költői jelenlét, ott vannak szerte az országban. Ötven, hatvan, sőt százszámra menő változatban, ugyanannyi kéz írásában, széténekelve járják az országot. 

A neve: költői iskolát, magatartást jelent, példát és mértéket. Tisztelet, majd kultusz övezi a debreceni kis baráti körben éppúgy, mint Patakon, a Dunántúlon, Bécsben vagy Erdélyben, ahol nem is járt. Marosvásárhelyről írja Aranka György: „az úr neve de meliori igen esméretes; szeretik munkáit”. Domby Márton 1807-ben Párizsban találkozik hatásával, ahol Csokonai-verseket hall „a magyar dalba szeretett franciáktól”. Személyi varázsát, költői hatását őrzi a róla és a hozzá írt evokatív tisztelő, sirató költészet; annak ellenére, hogy utóélete is mindjárt egy pörrel kezdődik, három évtizeden át kíséri a kortársak ébren tartó szeretete. 

A „hírhedett” árkádiai pörből ismeretes, hogy Kazinczynak nem tetszett Csokonai „sok nyavalyás magasztaló”-ja. Már nekrológjában a bírálat hangját üti meg, s csak „sok hibájától megtisztítva” szeretné kibocsátani a költő műveit. Levelezéséből később az is kitűnik, hogy nemcsak Debrecenre neheztel ő, hanem a halott Csokonait is odaszámítja. Sőt, Kölcsey kritikai szigorában is ott érzik a „szent öreg” ingerültsége. Alig teleik el másfél évtized, Csokonai kívül reked az új irodalmi ízlés áramán. Domby Márton Csokonai-életrajza Kölcsey bírálatával egyidőben jelenik meg, de már nem jelent perújítást, szinte észrevétlenül tűnik el Pesten. 

Kazinczyék győzelmével Csokonai Debrecenre marad. A szülővárosnak márványszobrot küld a Rómában élő Ferenczy Istvánunk, a költő ötvenedik születésnapjára. Horpadozó sírjára ércpiramist állít a kegyelet (1836). A város egykori virágzó szellemi élete azonban ekkorára kihunyt, nagy fiai elhaltak, oda a lelke, Fazekas Mihály is. Mikor Toldy Ferenc előfizetőket kér Csokonai új kiadására, az új iskola irodalmi tútora és professzora, Péczely József restelkedve mentegetőzik, hogy „mindössze hárman vannak, akik aláírtak”. Azt hinnők, a kultusszal eltűnt a géniusz is, pedig más utat talált, a kultusz helyett a hajlamét, és így szétáradva a mélyben, kerteket öntözött. A Kollégiumba beköltöző fiatal diák Arany János így ír az ottani viszonyokról: „Az első tünemény előttem az új világból a Lant s egy Auróra volt, de az új modor rám nézve inkább elidegenítő, mint vonzó vala”. Kinn a szalontai partikulán – mint írja tovább – „tanítóim Debrecenben beszítt hajlamuk szerint, Csokonait tűzték elém példányul, kit igen szerettem”. Lám, négy évtized múlva éppen plebejus gondolkodásának, népnyelvi erejének ellenállhatatlan termékenyítő hatásával van jelen, amiről Kazinczyék megfeledkeztek. A költő első igazi győzelme ez. 

Ott van Petőfi legkorábbi olvasmányai között. Első mezőberényi látogatásáról jövet, el is gyalogol a Hatvan utcai temetőbe. Illyés Gyula szerint ez a zarándokút már eltávolodás a széphalmi úttól. Petőfi Csokonai-verse egyszerre vall emberi és költő eszményről. Anekdota-távolú ugyan, de mélyről jön, s a „kilódulása” Debrecenből már a szabadság friss levegőjét is hozza. A romantika és népiesség ráismer a nagy elődre, akinek először kellett a népköltészet, hogy korszerű polgári, nemzeti költészetet teremtsen belőle. 

Az elnyomatás, a kiegyezés korára mintha Petőfi életképe maradna, de csak mint klisé, élet nélkül. Nem tudnak hozzá semmit adni a népnemzeti iskola követői. Az az érzésünk, hogy nem képesek egy teljesebb Csokonai átélésére. Az iskolaalapító Gyulai is – Petőfivel mérve – az „ösztönös népszellemet”, a „kicsapongó” népköltőt látja benne, s ha a gyökereket hagyja is, az emberiség kertjébe nyúló lomb koronáját megnyesegette, Az egész félszázadon át szinte egy emberi lélek vall róla hitelesen és átélten, az is szobrász: Izsó. A százéves fordulón már ott áll a város szívén a legszebb költőszobor. Izsó debreceni szobra ugyan emlékmű, úgy áll ott lantjával merészen, mint egy magyar Orpheus, de ahogy kilép sudáran a gohérindás környezetből, abban van valami elragadó, valami egészen személyes élmény. S ez onnét is eredhet, hogy Izsó pataki diák volt, s a két szellem ott találkozott. 

A század végére virágos bottal, csikóbőrös kulaccsal, vándor népköltőként érkezik Csokonai, mint valami népszínműbeli figura. Az irodalom nagy vesztesége ez a Csokonai-távol. Ady mond fölötte ítéletet: „Ha a petőfisták nem Petőfi gigászi bércein véreznek el, hanem Csokonaihoz járnak tanulni, ma sokkal gazdagabb a magyar líra”. Ő lesz az első ébresztő is, aki forró vallomást küld a debreceni százéves ünneplésre 1905-ben. Az egyre rokontalanabb Új versek költője Csokonaiban ismert igazi ősére, s költői küldetését igazítja az övéhez. Ilyennek álmodta ő a huszadik századi önmagát, fajtáját átkozó, szomorú magyarnak. A Vitéz Mihály ébresztésé-ben gyerekkori olvasmányélmények, elmerülések, átélések szakadnak egyszerre fel. Tóth Árpád is ősét, lelke rokonát idézi az Invokáció-ban. Csokonai ébresztésére valóban csak egy olyan méretű szemléletváltás volt képes, mint a századelő irodalmi és szellemi forradalmáé. Egyszerre jelen lesz, mindenki ősét látja benne, a modernet, az európait: Babits a magyar líra felszabadítóját, akiben „a Hortobágy sóhajtott a kultúra felé”, s aki Burns módjára – épp vaskosabb, lokálisabb színeivel illik az európai líra egységébe; Móricz a modern költőt, a leggazdagabb magyar lírai kedélyt. 

A két háború közötti esszéirodalom válogat, dúskál a költő sokszínű ízlésrétegeiben. Kosztolányit az apolitikus, játékos alkotóművész ragadja el, aki a francia forradalom tüzén csak a pipáját gyújtotta meg. Szerb Antal a rokokós költő stiláris, prozódiai újításaira tesz hangsúlyt – kicsinyít, megvonja a költő ízlésbeli korlátait, mintha Kazinczyék presziőz polgári szemléletét lopná vissza százharminc év távolából. Németh László Csokonaija maga a magyar bőség, „a zseni pazar tékozlása, akiből csak egy rokokó ízű széplélek lett volna, ha nem a nép gyermeke, s nem érzi meg a népi nyelv jóízét”. A század négy évtizedének ismerete, élménye a költőről több mint ébresztés, valóságos felfedezés, ahogy értékeit fölmutatja, tisztázza hozzá való viszonyát, sőt fölszívja friss nedveit, s ellesi – mint József Attila is tette – képalkotó művészetét. 

Érdekes, ahogy a második világháború idején itt terem jövendölésivel, és jobb kor utáni reménységére ráismer a felszabadult ország. Alakja élő lesz, fel-feltűnik a negyvenes-ötvenes évek költészetében, s költőinket is mélyen átjárja az „emberibb század” eljöttének hite. Tanúnak hívjuk, a Marseillaise forradalmi dallamát fúvatjuk vele törékeny fuvoláján, hogy omoljanak a magyar Bastille falai. A Csokonai-irodalom hoz újat és meglepőt is, de inkább a korából idehívott új költőmodell lesz az érdekes, mintha a kor magát igazoltatná vele. Pedig „az ő költészet a mi emberi szívünk fölszabadulása” – írja Juhász Ferenc 1955-ben. 

Hogy: „lesz még a kor…” – vagy már itt van, amiről a költő jövendölt, nem a mi jogunk fölötte ítélkezni, de Ady hívó szavát mi is joggal ismételhetjük: „Óh ébredj, valahányszor ébresztünk”. Mert a költő akkor van igazán jelen, mikor szüksége van rá a nemzetnek; ég és föld határán, ott vár a hívó szóra, mint a Kalevala Veinemöjnenje. És úgy hisszük, jövendölése is teljesülőben van. A haza több megértéssel áll gyepedző sírja körül. Mi is közelebb kerültünk sokszínű egyéniségéhez, szabadságszeretetéhez. Értjük a csinosabb Európára szoktató ízlését éppúgy, mint benső személyességét, vagy filozofikus szárnyalását: megvan a magunk Csokonaija. De az egész életmű még mindig felméretlen és a Csokonai-filológiára nagyon sok tennivaló vár, mielőtt ránk virradna a harmadik évezred. Vagy ahogy jövendölte: a XXI. század.