Búcsú Várkonyi Anikótól


A sír szája előtt az emberi szó mintha elvétené jelentését, és egyszerre fölöslegessé válnék. Fiatal anya koporsója fölött egyetlen méltó kifejezése lenne a fájdalomnak: a torokszorító hallgatás. Olyan édes szavú költőt, mint az élete delén közülünk távozó Várkonyi Anikót talán megelevenedett versei, költői képei búcsúztathatnák méltóképpen. A régi hiedelem azt tartja, hogy a mestert, az alkotót megsiratják alkotásai. Ha így van, akkor most Anikót a halál fekete csibéi csipogják körül. Újra felzokog mögötte az erdő, kiáradnak a kristályos patakok; zsoltárt énekelnek a félrevert szívű szegények, és festett madonnácskáinak megerednek a könnyei.


Igen, Várkonyi Anikó ilyen igaz szívű és tiszta szavú költő volt: titkok tudója, mágiák ismerője. Mi, írótársai, barátai, tisztelői megrendülésünkben a létezésnek egy magasabb értelmében kell vigaszt keresnünk; abban, hogy e váratlan és korai halál megkíméli, sőt közelebb hozza hozzánk az ő értékeit. Valami tovább nő és kiteljesül belőle bennünk. Amit alkotott – ha töredezett is – kerekké lesz, ha kevés is: minőséggé válik. Nem élni hiába, és nem halni nyomtalanul: ez adhat némi vigaszt az itt maradóknak.

Várkonyi Anikó hozzánk tartozik, mióta – alig húszévesen – első versei megszólaltak. Lányos, tiszta életöröme, gyermekkora mély világa megejtő varázzsal ömlött ki ezekből a korai versekből. Hozta a természet sok színét, hangját, a népközelség igézetét, a folklór sejtelmes, babonás játékosságát, a költői nyelv hajlékonyságát, meglepő verselőtehetségét, formakultúráját.

Érdeklődve figyeltük, segítettük bontakozását. Tanúi voltunk költészete új irányba fordulásának, képei elkomorulásának. Arról már költészete ad hírt, hogy a napban fürdőző csikók, a csillanó halak, surranó madarak képei helyett egyre gyakoribbá válnak verseiben a félelem mitikus arányú alakjai. Hogy – mint A Griff halálá-ban jelzi – elindult a költők sorsszerű, magányos orpheuszi útján. Megrendítő, ahogy ráébred védtelenségére, felsikolt, mikor megérzi, hogy nyelve alatt ott a fekete mag, amely „mágiák tudójává” teszi, és nincs többé visszaút. Minden ág veri, „élő húsával fedi hét sebét”. Pedig ő csupán rigó szeretett volna lenni, és énekelni.

E kettősség teszi oly megindítóvá és értékessé Várkonyi Anikó poézisét. Egy szinte mítoszi arányú, emberfeletti küzdelem az elrendeltetésért. A költőasszonyok azon ritka fajtájából való volt, akik egész lelküket szerették volna odaadni költészetüknek, s egyre nehezebben viselték a mindennapi gondok, apróbb bajok, betegségek súlyát. Úgy érezte, hogy remegő kézzel kell feje fölött tartani egy lezuhanni készülő sziklát: ez mérhetetlenné növelte felelősségérzetét. S minthogy törékeny lélek volt, hiperérzékeny, rebbenékeny idegrendszer: összeroppant alatta.

Az új, a fiatal magyar líra nagyon sokat veszített vele. Már nem csupán reménységet, hanem felmérhető értéket is. Két verseskönyve s a bizonyára útban levő harmadik egy figyelemre méltó színét jelenti költészetünknek. Pályatársai, költőtársai, barátai azzal veszünk végső búcsút tőle, hogy emlékét ápolni fogjuk, és költői örökségét továbbadjuk az utókornak.