Az őrző megőrzése


Kardos Pál irodalmi tanulmányai


Kardos Pál kilenc tanulmánya már régi ismerősöm. Jórészük Debrecenben látott napvilágot az 1947-63 közötti években. Szinte hallom ezeket az írásokat, mintha szerzőjük hangja is oda lenne kottázva a szövegek fölé. Itt-ott alakját is látom átfényleni a könyv lapjain. Van a megjelenésének egy olyan formája, amelyben minden összehangzó, megbonthatatlan, a maga helyén, önmagában áll. Szinte csak belőle lehet beszélni, nem róla. Ahogy ő beszélt az irodalomról, abban volt valami megtörténtség. Náluk, az atyai házban az irodalom mindennapos és áhítatos légköre uralkodott. Kardos Albert nemes lokálpatriotizmusában úgy élt Debrecen, mint a literatúránk szebbik felének bölcsője. Szent volt az írás, mert az élet volt maga. Ezeknek a tanulmányoknak is jó része családi téma, sőt családi érdekeltségű – mint egyikük Kardos Albert puritán eszközökkel írt életrajza is bizonyítja. Az otthon, a haza levegője lengi át az egész könyvet. Szinte egységet sugall belé, a műfaji, tárgyi különbözőségekben is.


A könyv szerkesztője, Fülöp László érzékkel válogatta össze professzora előadásmódjának legjellemzőbb darabjait. De tartalmukban is a Kardos számára legvonzóbb témákat tükrözik: Debrecen irodalmi életét, Tóth Árpád, Móricz Zsigmond, és a Nyugat debreceni kapcsolatait. Az Ady-Babits- és Nagy Lajos-élménykört, amelyek későbbi nagymonográfiák csírái.

Kardos Pál szerette az érdekességeket, s jó tanár módjára a nem egyértelműségek, ellentmondások megfejtését, a homály eloszlatását. Nem rettent vissza például az Ady-Babits kérdésben a „ki a nagyobb” alternatívától sem, a leegyszerűsítő vagy egyiket a másikkal kijátszó babonától. A két ikertanulmányban ugyanis nem a vulgáris kérdésfeltevés az érdekes, hanem az, ahogy az intimitások fodrozódó felszínéről lassan a mélyre merül. Egyszóval közelítésének, elemző módszerének árnyaltsága. Ahogy például a bálvány Ady mellé odarajzolja az ifjúként megcsodált Babitsot, az felér egy rehabilitációval. Mert éltünk olyan időket, amikor Adyval kellett támogatnunk Babitsot. Ebben a két ikertanulmányban – amelyhez még odatettem volna A Nyugat a forradalom alattcíműt is harmadiknak – alighanem már készülő Babits-monográfiájának csinál utat. Fontos elvi kérdést tisztáz benne: a két költő forradalomhoz való viszonyát.

Nagy szolgálatot tett Kardos Albert a honi irodalomtörténetnek a Tóth Árpádról, Nagy Zoltánról és a debreceni Ady Társaság történetéről írt, forrásértékű tanulmányaival. Egy fél évszázad hiteles vázlata ez a magyar vidék irodalmi életéről, küzdelmeiről, eredményeiről. Az Ady Társaságról írottat kiemeli személyes, már-már szenvedélyes memoárjellege. Ő a Társaság válságos pillanatában, 1938-ban a „sértődött baloldalhoz” tartozott. Kiválásuk objektív történelmi indoka azonban nincs kellően tisztázva. Miért nem maradhatott, okos politikával együtt ez a kis progresszív társaság a háború és fajgyűlölet idején Gulyás Pál elnöksége alatt? Akkor, amikor minden a fasizmus elleni egységért kiáltott, mért volt kedvezőtlen e „baloldal” számára a nagy humanista költő Gulyás képviselte népi politikai „éghajlat”? Hisz Gulyás már megírta, sőt publikálta a Nibelungi köd-öt, az Isten követjé-t, az Országúti esküvő-t. A tanulmány maga is azt írja, hogy az új vezetőség fiatalja is keményen állt a demokrácia mellett, és a régi irány valójában megmaradt.

Érdekes és különös hangvételű írás a Móricz Zsigmond vallomásai Debrecenbe írt leveleiben. Ez az irodalmi riportázshoz közel álló írás méltán keltett országos feltűnést, mikor az író halálának tízedik évfordulóján az Építünk-ben megjelent. Nem az intimitások keltettek benne érdeklődést elsősorban, hanem egy nagy író belső világának új megvilágítású fejlődésrajza. És úgy, ahogy ezt Kardos Pál egy már megmerevedő szemlélet ellenében kibontotta, lélektani hátterét megvilágította. E levelek másolatai ott voltak Móricz asztalfiókjában, azóta két vaskos kötetben, magyarázatos jegyzetekkel megjelentek. És mégis, újraolvasva Kardos epikába oldott, áhítattal és beleéléssel írt esszéjét, új lobogással, hazai ízekkel elevenedik meg benne egy személyesen emberi és irodalmilag is értékes debreceni kapcsolat. Ha ezzel az előszóval valaha is megjelennék ez a közel kétszáz levél, fölérne egy szépen hullámzó lélektani regénnyel.

Valami mégis foltot ejtett ezen a bensőséges arcképen. A tanulmány utolsó mondataiban azt olvassuk, hogy a barátság és szerelem útját ők sem járhatták meg, mert „Köztük is ott lakott a »roppant jeges űr«, ami az osztálytársadalom embereit elválasztja egymástól”. Ezt a végkövetkeztetést nem illethetjük naivitással. Kardos olyan vulgáris közhelyet biggyesztett oda, amelyben maga sem hitt. Nem hihetett, mert olyan levélrészleteket közöl, amik ennek ellentmondanak. Íme: „(Jankával) gyűlöltük egymás hátterét… Emellett imádtuk egymást.” Vajon ez a „háttér merevebb lett volna a liberális Magossékénál, akik méghozzá Adyékkal is társasági viszonyban éltek? Móricz és Olga közt „mély lelki vonzalom” volt, és az író egy percre sem mondott le barátnéja átformálásáról: ez mind benne van a levelekben. Igazat kell adnunk Fülöp László megállapításának, hogy Kardos az ötvenes évek elején (pontosabban 1949-1953-ig) kevés maradandó értekezést írt. Félhomályban látott.

Az Irodalmi tanulmányok válogatása mégis, e néhány évgyűrű elhagyásával is hű keresztmetszetet ad Kardos Pál életművét kiegészítő élményvilágáról. A teljes pályaképbe az Utószó finom vonalú fejlődésrajza kapcsolja be mindegyik darabját. Így kap kellő fényt értékgyarapító szerepük. De még többet is akar ez a könyv: azt, aki maga is hű megőrző volt, tartsa fenn az emlékőrző kegyelet.