Találkozások Németh Lászlóval

ISTEN CETHALA

Németh László első könyve, az Ember és szerep életrajzi sugallatú: egyfajta magatartásforma s egy forrongó, édenre szomjazó írói alkat adta belé a sodrást. Mikor a folytatása egy évtizedre abbamarad, maga is adósságként emlegeti. Mintha az életvitel valaminő felhajtóereje lenne. Vagy nehezék, amely alatt érezni, hogy a szellem mekkora egyensúlyra képes. Jelzi ihlete fokát, maximális világalakító terveinek szintjét. Az írás az élet kőzetanyaga, fémek olvadnak ki belőle, mindegyik a maga olvadási pontján.

Nyugtalan, hajléktalan lélek volt. Figyelt, kísérletezett, elsősorban önmagán. Mérte válságait, a feszültségeket, a lehetőségeket, mert rettegett a csalódásoktól. Érzékeny volt, könnyen sebezhető, mindig mindenütt veszélyt szimatolt. Szerette korán megelőzni a bajt, fölébe kerekedni idejében. Alighanem azért is volt oly kedves stúdiuma a múlt századból kölcsönzött alkattan. Szerinte alkati okok kényszerítik ki az emberből az írót is. Az alkat: mű, és a mű: alkat. Legizgalmasabb kísérleti tárgy és legnagyobb titok önmaga volt, haláláig. Középkori kínzóeszközt csinált olykor önelemzéseiből, de azt hiszem, nekünk kulcs is ez, életéhez, műveihez. Monumentális életrajzi könyveinek boltjai alatt ilyen kulccsal járok most magam is celláról cellára, hónapok óta. Ez a kulcs nyit zárat erre az írásra is, amely emlékeket idéz fel találkozásainkból.

Gulyás Pálék házánál gyakorta vendégeskedtünk, a debreceni Hatvan utcán, fiatal egyetemisták. Fél délután elhallgattuk a házigazda új verseit. Az az ő vékony szervezete mintha csak azért lett volna, hogy hanggá alakuljon át. Szellemidézés, sámánkodás folyt itt, léleknyugtató eszmefuttatással válogatva. Egyszer írt egy Ablakos c. verset, és elszavalta az utcán ballagó üvegező akcentusával: „Láttál-e már ablakost, / ha kiáltja: o-blóóó-kot…” „A nap az üvegen ááát-váág, / süti az ablakos háá-táát” Ez az alpárias népiesség nem tetszett nekünk. Megtanultuk és kifiguráztuk. Palira hatott ez a kedvezőtlen visszhang, átdolgozta a verset, remek kis zsánerképet faragott belőle.

Egyszer egy ilyen szeánszból voltunk éppen távozóban, mikor belépett valaki. Oldalt állt meg, látván készülődésünket. Picit hajlott alak, mosolyra nyílt, áttetszően fiatal arc, szinte diákos, az idő jelei nélkül. Talán előregömbölyödő makacs, görögös álla volt feltűnő. Mikor nevét mondta, kis áramütést éreztem, mintha nézne rám, akinek szeme vonz és nyilaz is. Én az Ember és szerep-et eretnek sajtóterméknek tartottam. Fenntartásaim voltak, támadó hangja tetszett is, riasztott is. Azt hiszem, nem voltam még az a vezeték, aki az ilyen hirtelen ráengedett áramerősséggel elbírna. Nem ismertük mi még ekkoriban az irodalmi élet szövevényeit, csendes eltévedtségben éltünk egy vidéki egyetem védőburája alatt. Persze ide-oda csapódva, bőrünkön érezve a kor nyugtalanságát.

A különvélemény számunkra Szabó Dezső volt. Az egyszemélyes fórum, a kiátkozott, az elkárhozott. Csakhogy őbenne volt valami ismerős. Azt a tajtékot, amit ő felvert, mintha régi századok sodorták volna hozzánk. Szabó görbe tükrét maga a műfaj tette népszerűvé: a pamflet. Az ő destrukciója szinte legális volt, füzeteit széthordta a posta, ő pedig ott ült a Farkasréten, a maga ködében, olümposzi védettségben. Németh László jelentése más volt. ő fal alól kiáltott, mártírvér csorgott arcáról. A Tanú csöndes térnyerése után vert fel nagy hullámokat Debrecenben. Különös könyv volt: benne az ember is, a szerep is csak később igazolódott. Nem élt még az az író, aki később minden sérelemre egy-egy könyvvel fog válaszolni. Ami szenzáció volt: az új kritikai alapállása, megszóló, leleplező vakmerősége. A mindent vállalás, az elszánt en garde pozíció.

Én a Tanú egyik korai számát Nagy Tibor diáktársam esőkabátjának a zsebéből emeltem ki. Tibor egyike volt a Kollégium nyugtalan, tájékozódó szellemeinek. Ez a rossz alvó bölcsész szobáról szobára járt-kelt kopogtatás, köszönés nélkül. Eszméket hordott, cikkeket idézett, új költőkből szavalt. Megfeszített gégéjéből, mint megnyitott szelepből jött az új népiesség, az új humanizmus, a nemzeti radikalizmus színes, változatos jelszóáradata. (A rossznyelvek „új humanistának „keresztelték, mert a szavaknak különös nyomatékot is adott.) Titkos pénzforrásból – valaki egy arisztokrata család apanázsáról tudott - Tibor asztala hétről hétre megtelt a kor izgalmas, progresszív szellemi termékeivel. Így az ő rendetlenül és őrizetlenül tartott asztaláról élt, tájékozódott a fél Kollégium. A könyvek, folyóiratok vándorútra keltek, és vissza se kerültek többé. Szabó Dezső a füzeteivel, Németh László a Tanú-val mindig megjelent Tibor asztalán. De volt eset rá, hogy megjelent a Kollégiumban maga Németh László is, személyesen, látta a szétolvasott Tanú-kat. Írta is, hogy Debrecen az a hely, ahol a fiatal irodalom komolyan veheti magát, és ahol az ide ránduló írók hús-vér híveket láthatnak. Ezeknek a „debreceni forrongóknak” vetette papírra az ő nevezetes Káté-ját is, amely kérdés-felelet alakjában eszméi foglalatát adta a magyarság történelmi helytállásáról.

Sokszor, sok helyen megírta, hogy itt érte az első írói siker. Egy debreceni írói esten ébredt rá Illyés, Kodolányi, Erdélyi és Szabó Lőrinc társaságában arra, hogy ők egy új nemzedékhez tartoznak. Itt vették körül őket először komoly, írókat megillető tisztelettel. Nem tartotta véletlennek, hogy ez a lapos, léghíjas város egykor füvészeket, orvosokat, nyelvművelőket, literátorokat, poétákat nevelt. Felvilágosult fői kört alakítottak, országot mozgattak, különvéleményt formáltak Kazinczy ellenében is. Ma is van egy ilyen szellemi elitje, elfér egy asztalka körül. Igaz, hogy ez az asztalka a Pilvaxból került ide, s talán lehetne is belőle emelvényt csinálni, Pest ellenében. Debrecenhez való viszonya azonban nem volt egyértelmű és zavartalan. A várost nem tudta megszeretni, egyre távolodott tőle. Később belátta, hogy a délibábbal körülfolyt sziget már nem lehet többé erőd. A Válasz-t még innét indította, de Pestre vitte egy évfolyam után. Közel egy évtized múlva lobban fel benne a titkos remény, mikor megüresedik az egyetem irodalmi tanszéke, s néhány barátja professzorsággal kínálja meg. Nagy belső kételyeit akkor azzal torkolja le: hátha mégis sikerülne Debrecent a magyar szellemi élet fővárosává tenni. A mozgalom iránti szenvedélye oly erős, hogy már első óráit is megálmodja. Debrecen azonban nem néki adta a katedrát. Zugnak, félhomálynak viszont nem való, rettentette Oláh Gábor, Gulyás Pál sorsa. De mi is lett volna, ha megválasztják, és erőt vesz rajta vándorösztöne? Hisz a Szenci Molnárok sehova se ragasztható lelkét kapta örökül.

A Bocskaikert homokja, ahová nyugdíjasként vonult, már nem volt Debrecen. Gálicért se jött be a városba, hagyta, hogy keskeny hátán Gulyás Pál cipelje ki. A kertszomszéd és hű barát társaságában már egy új éden teremtésén fáradozik. És később, évek során, ha ide húzta a halott barát emléke, az üresen maradt szoba se volt igazán Debrecen. Jelkép inkább, a világ egyik mítoszi sarka. Az ő nevével későn, fáradtan, betegen is ide lehetett csalni.

Németh László köznapi értelemben élt a „barátság” szóval. Olykor még „íróbarátot” is fölemleget, de az érzéssel magával nagyon csínján bánik. Sokszor elmondta, hogy sorsdöntő pillanatokban, ellenségeiben bízott inkább, hátha azok meggyőzik a jóhiszemű barátokat. Az ellenségek jó szolgálata óvta őt az olcsó derűlátástól. Velük igazoltatta magát. Persze, hadseregnyit volt képes kiállítani belőlük. Kataszterezte őket különféle harci feladatokra, terepekre. Képzeletében nagyra nőttette őket. Mindig ihletésre alkalmas gyúanyag volt számára a megbántódás. Az enyhe légmozgást is – ha az irodalom felől érkezett – viharrá tudta fokozni. Mikor megjelent Sznobok és parasztok c. írása, Móricz Zsigmond szelíd megjegyzést tett rá a Magyarország-ban. Ő azonnal ellenségeit vélte mögötte, s azt olvasta ki belőle, hogy népgyűlölettel vádolják, s hogy az fáj néki, hogy a négy elemis népből különb írók támadnak, mint ő. Móricz írásában nyoma sincs efféle bántó szándéknak.

A nyájasságig kedves ember volt, mindenkihez figyelmes, tanártársaihoz kollegiális. De nem ilyen az irodalomban. Ott más törvények uralkodtak. Aréna volt, életre-halálra ment a játék. Aki őrá tollat vont, azelőtt levetette literátor álcáját, és szörnyeteggé vált. Benne szörnyeteg és literátor küzd – szokta volt mondani -, hol az egyik, hol a másik kerül felül.

Talán az egyetlen író, aki a barátság veszélyeit elkerülte, Gulyás Pál volt. Érdekes, hogy Gulyás mellette is és ellene is tudott barát lenni. Életrajzi írásaiban több ízben elemzi ezt a felhőtlenül kötődő emberi kapcsolatot. Summája végül is ez: „ha a „barátság” szóra egy névvel kellene felelni, az a Gulyás Pálé lenne. Ő a „barát-Ella”, a Tanú bajtársa és cinkosa, a Babits-tanítványból lett hű bizonyságtevő, Isten cethala, aki őt új szerepre partra dobta, égő csipkebokor, akinek szava szózattá vált a legválságosabb percekben. Ő a lelkesedést fújó eszme és ábránd, egy törékeny testen átsütő nemesség.

Németh a barátságot kémiai egyenletnek vette. Az érdekelte, hogy a felek milyen vegyértékkel kötik egymást. Nos, itt az affinitás valóban teljes. De egy kicsit önigazolás is, hogy íme, mégis: az irodalomban is lehet barátkozni. Csak olyan ember legyen az, mint ez a mezítláb járó Szókratész, Babits kivetette poéta, számon kívül hagyott, akibe beleképzelheti a saját mellőztetését is. Gulyástól elfogadta lángelméje torzképeit: a megalomán hiúságot, azt, hogy üzemet csinál az ihletből, tervhalmozó. Sőt: expressz-próféta. Volt rá eset, hogy harag öntötte el, eltávolodott, de mágnesként húzta vissza a belátás: „gyönyörű, hogy egy ilyen ember szeret engem”. Megrendülten tisztelte Gulyás másféle éthoszát. Tudta, hogy ő él jobban, íróhoz méltóbban. Neki van igaza. Mikor a nyugalmazott iskolaorvos megvette a szomszéd tanyát, eloszlottak szorongásai, oldódott rossz közérzete. Az egykori Veszprémi-tanya nagy diófája alatt az esték békésebbek lettek, álmokat hoztak, utópiákat ringattak.

Gulyás Pál korai halála megrendítette. Sokat fáradt elismertetéséért. Tanulmányok, esszék, emlékezések sorát írta róla. Még irodalmi órát is tartott költészetéből. Aztán könyvkiadóknál kopogtatott. De a Gulyás-pör egyre rosszabbul állt. Bántotta, hogy talán épp az ő neve miatt. Fixa ideámnak tekintik, mint vegyelméletemet – írta nekem egyszer lemondóan. S ezzel, azt hiszem, sejtetett valamit: baráti elfogódottságát sosem tudta egészen leplezni. Másrészt különvéleménye is volt Gulyásról. Debrecen költőjének tartotta, lassú növéstervűnek, aki még évtizedek múlva mutatta volna meg magát, annak a vidékiségnek a jegyében, amelynek irodalmunk nagyobbik felét köszönhetjük. A vidékiség említése nem volt szerencsés. Tervezett könyvét pedig Gulyás hagyatékának objektív értékeiről nem írta meg. De nem írt értékelő bírálatot – első kötete óta – egyik könyvéről sem. Azt is mentőkötélnek szánta az akkor még Babits-tanítványnak. Meggondolkoztató az is, hogy nemzedékébe se helyezte be. Van tanulmánya, ahol módja lett volna a nemzedék jobbjai közt néven nevezni. Nem tette. Őt Gulyás személyisége vonzotta inkább, mint verseinek objektív értéke. Nagyon különös és nagyon értékes módja ez a megbecsülésnek: életébe, életművébe fogadta be, mint ahogy Pollux fogadta be Castort a halhatatlanságba. De ezáltal, és ezen túl is Gulyás Pál példa lett: a teljesebb személyiségre, a vidéki irodalom nagy értékére. Ez persze a magyar szellemi élet decentralizációjának halaszthatatlanságára.

EKLÉZSIAJÁRÁS

A kétezer négyszögöles gyümölcsöst A minőség forradalma honoráriumából vásárolta. Megszületett a „Telep”, és ő már tavasszal kiköltözött belé Boda Zoltánja, Cseresnyése után. A „Telep” családi népfőiskolának készült, a kertország, a kertvallás hívőinek. Nem a bezárkózás, hanem a kirepülések fészke volt. Valamiféle eklézsiaközpont meghívott és önként vállalkozó munkásszerzetesekkel. A Kapások-ban megálmodott modellre az első szárszói konferencián látott példát. Voltaképpen az ország tele van kis eklézsiákkal, ahol szektaszerűen él a magyar szellem. Meg kell látogatni ezeket a néhány léleknyi köröket, a sokat ígérő fiatalokat. Ők lesznek a Telep legtermészetesebb vendégei. Ezeket az utakat nevezte ő eklézsiajárásnak.

A nagyváradi szórványinternátus avatásának ünnepségére őt hívtuk meg előadásra, 1943 júniusában. Debrecen és Várad között órákig zötyögött akkor a vicinális a kis hajdúsági, bihari falvak alatt. Clunyből vagy Clairvaux-ból érkezhetett valaha így egy tanítórendi szerzetes a vidéki rendházba, ahogy leszállt a júniusi, lángoló napba, fején gyapjúkalappal, sötét öltönyben. Kezében himbált a kopottas vulkánfiber koffer, tekintete megállt egy pillanatra az üres térben. Szikár, aszkéta termet, aki hónapok óta maga gondoskodik magáról, arcán valami anakorétaderű. Ahogy megpillantja az állomásnál várakozó villamoskocsit, szívesen felkapaszkodnék rá, hogy a jó ügynek ez is csak filléreibe kerüljön. Igaz, a váradi elektromos jármű forgalom, állítólag neki volt először ilyen az országban, de azóta se cserélte ki. A zakatoló piros masina helyett tehát a konflist választottuk. Ez stílusosabb, öregebb példányain még Ady Endre is ülhetett. Így gurultunk be a szép Ady-vers hosszú hársfasoron az Emke és a Bazár terére, ahol a költő estéit és éjszakáit töltötte. Rövidesen kitűnt, mennyire Adyt jelenti az ő mítoszában is Várad.

Elsőként mégis Csokonai nyomait kereste. – Hol van az a ház, ahol Csokonai megszállott a temetéskor? S ahol Sándorfi doktor a tüdőgyulladásban eszméletlen fekvő költőtől a Lélek halhatatlanságá-t kicsalta? – Meghatottan járta az egykor vallon mesterek építette Olaszi városias keskeny utcáit. Az Úri utcát, a régi Pálos-templom, a kis Nyomda utca szögét, ahol a nevezetes eset történhetett. De feljártuk Ady műhelyeit is, az Újváros szecessziós fészkeit. Bepillantottunk a Körös-parti „műhelybe”, ahol Bíró Lajossal a Tiszák újságát, a Szabadság-ot csinálta. Ez volt a „Csesztivo”, akkor már aggok menhelye. Beültünk a fényes, tükrös Emkébe, a pörköltszagú Bodegába, éjszakázásai színhelyére. Elmondta, hogy tavaly itt járt a feleségével, és ezeket az irodalmi nyomokat senki sem ismerte.

- Várad érzéketlen volt a saját múltjára – mondom -, nem érdekelte más, csak a jelen láza, lihegése. Mikor egy Bulyovszky nevű polgármestere az új városházát 1904-ben felavatta, a legnagyobb igyekezettel sem tudott egyebet mondani a városról, mint azt, hogy eredete homályba vész, históriája bizonytalan.

- Úgy látom, ez a környék Ady ifjúságában volt új. Ő innét indult el. Versein, prózáján ott van ennek a halvány lenyomata. Ami pedig Párizsban akkor volt, annak az európai modernségnek ez volt a balkáni másolata. Ez hajtotta őt föl. De hová, milyen magasra!

Esti előadását a fiatalok körében tartott meg. Négy éve dúlt már a háború, a német hadigépezet megtört, a vereség közelinek látszott. A szórványról csak néhány szót ejtett, s azt azonnal át is emelte az ő sajátos kisebbségelméletébe. A lelkek felkészítéséről, az ellenállás eszközeiről, a kisebbségi harcmodor örök törvényeiről beszélt: ne vegyük át az ellenség harcmodorát, erőszakra ne válaszoljunk erőszakkal. Nagy ellenség ellen nagy lelket kell növesztenünk. A nagyság bőszíti, majd megroppantja, végül lefegyverzi a hatalmaskodót. Szolidárisaknak kell lennünk Európa kis népeivel, akik éppoly kisebbségben élnek, mint magunk. Eljött az idő, amikor Európának is gandhizmusra van szüksége, aktívabbra, mint Indiának. Az ember legszebb hivatása, ha legyőzi állati, gyilkos ösztönét, és növényi alaptermészetét állítja helyére.

Nemcsak beszéde tartalmában, de egyéniségében is, ahogy előadta, volt valami szívnyitogató. Mintha a Bocskaikert almavirágzásának illatát is magán hozta volna. Voltak is, akik a bibliaórák áhítatával hallgatták, hisz akár a Hegyi Beszéd intelmeit hallották volna. De voltak, akik kevesellték, sőt mást vártak. Tíz nappal ezelőtt Veres Pétert hívtuk meg a körbe. Ő a közeljövő kilátásairól beszélt, a háborús propagandagépezet torzításairól. A német haderő gyakori elszakadó mozdulatairól, valójában visszaszorulásáról. A szovjet társadalmi rend látható életképességéről. Péter bácsi internátusi szállásán éjfélig folyt az eszmecsere a legnyugtalanítóbb kérdésekről. Németh László drámaian tagolt mondatai viszont a lelkek mélyéig hatoltak, s a fenyegetettség szorongató helyzettudatát az eltipró erőkön vett győzelem hitére tudta átváltani. Életrajzi feljegyzésében úgy említi később, hogy negyven-ötven eklézsiajárása közül a kolozsvári és a váradi talált igazán célba. Vacsora alatt megbeszéltük a másnapi kirándulási programot, amelyhez Szikszai Sándor újságíró is csatlakozott harmadiknak.

A Park szállóban aludt. Weiszlovicsék fogadója kényelmes volt, tele süppedő szőnyegekkel. Reggel nyolc órakor, a megbeszélt időpontban kerestük barátommal. A portás azt válaszolta, hogy az író úr nincsen a házban. Öt órakor elment sétára. Azt üzente, hogy nyolc órára itthon lesz. Abban a percben meg is érkezett, frissen a reggeli levegőtől.

- Már indulhatunk is – mondta.

- Te alig aludtál valamicskét, Laci bácsi. Éjfélkor még együtt voltunk.

- Tudjátok, nekem diétával kell élnem. Tizenöt évvel ezelőtt kifogtam egy tüdőbetegséget. Ennek a legbiztosabb gyógymódja a kevés alvás, a mérsékelt étrend és a fokozott munkatempó… Nekem elég pár órai alvás.

- Én éppen az ellenkező gyógymódról tudok. Pihenni, jól táplálkozni és módjával dolgozni.

- Aki csak a test felől nézi, igen. Én azonban, mint orvos, a betegség felől láttam. A betegséget nem szabad elkényeztetni. A gyógyulásnak sokkal eredményesebb módja a betegség felé nőni. – Elcsodálkoztam. Éppen negyedszázad kellett hozzá, hogy megértsem.

Úgy gondoltuk, hogy az új kertgazdának a váradi gyümölcsösöket, szőlőskerteket mutatjuk meg, ezért vettük utunkat a dombok irányába. Ő alighanem úgy lett kertésszé is, mint tanulmányíróvá: szorongó tájékozatlansággal. Neki a kísérlet volt a fontos. Az ember érdekelte, egy hozzá méltóbb életforma. Az édenteremtés módszere. Az írás felől közeledett a kerthez, s a kert értékes terméshozama is az írás lett. Mint megtudtuk, tavasz óta egy kis esszéciklust írt tájékozatlanságáról.

 Váradot a Réz-hegység dombokká szelídülő lankái karolják félig körül. A Kálvária egy utcából nyílik, túl a Páris-patakon. Lépkedünk az enyhe lejtőn fölfelé, baloldalt az Arany-hegy domborulata nyílik ki, tovább a Nagysötét-ág mély völgye, s fenn a kápolna alatt a meredek Görög-oldal. Amerre a szem ellát, gyümölcsösökkel váltakozó szőlőtenger, karózva, metszve, zöld virágzásban szinte hullámokat ver.

- Milyen szépen kezelt kertek ezek! . mondja – Kik bírják ezeket? Szegény emberek vagy tisztviselők? Te itt nőttél fel, tudod.

- Van bennük mindegyik – válaszol az újságíró -, de mégis inkább, akik kilencszázhúszban, az uralomváltáskor tisztviselői kenyerüket vesztették.

- No, látod, a nemzetnek se árt, éppen ma, ha az értelmisége be tudja ásni magát. A történelem elől mélyebbre kell bújni a bunkereinkbe. A kertészkedés éppoly felelősség, mint az orvos munkája. A kert képzett embert kíván. Magas, értelmiségi szinten. A Bocskaiban a vincellérem csak azt a néhány mozdulatot tudja, amiért a bérét kapja. Be se szabadna engedni a kertkapun.

Azt kérdeztük, milyen foglalatosságot talál ott a kertben.

- A kert állandó évi munkáit végzem. Szőlőmunkás vagyok. A kertészet, az agrikultúra – a rómaiak szerint is – alapjában értelmiségi munka. A Bocskai nekem nem Ermenonville. Az én kivonulásom nektek példa. Az igény forradalma. Emberi ellensúly a technikával szövetkezett martalóc erkölcs ellen. Életmodell arra, hogyan éljünk emberhez méltóbban. – A kis barokk kápolna meszelt boltjai és a lent térdeplő mészkő szentek különös, sejtelmes hátteret adtak ennek a mi beszélgetésünknek. Talán az ő jelképekre érzékeny képzelete is észrevette ezt. Ki tudja. Mintha Boda Zoltánt, első regénye hősét hallottuk volna, a hodosi szőlőben.

Újságíró barátom ötlete volt, hogy orvosnak is kellene kedveskedni valamivel. Éppen utunkba esett egy parányi gyermekkórház. Alapítványi eredetű volt a kis gyógyintézet, egy tágas polgárházban, mindössze huszonöt-harminc ággyal Penkert doktor vezette egy segédorvossal és néhány ápolónővel. Valódi meglepetés volt, mikor a két doktor egymásra ismert, mint évfolyamtársra a pesti medikusévekből. A főorvos végigvezette kollégáját a hófehér szobákon, utána barátságosan megkérdezte, mennyi időt tölt még Váradon. Majd vette a telefont, s beszólt feleségének, hogy délben egy kedves vendégük lesz ebédre… Mivel pedig kocsija van, az állomásra is kikíséri a délutáni vonathoz. A Penkert lakás csak egy ugrásnyi a Park szállótól, a Szilágyi Dezső utcán.

Nem szabadkozott, de mintha csak erőt vett volna magán. A kapun kívül, mintha szívéig hatolt volna ez a benti, puha hófehérség. Elfogta az idillszomj. Felsóhajtott.

- Irigylem ezt a Penkertet. Én ezért a kis kórházért odaadnám az összes művemet. – Fogai közt hátrafelé nyelte a szavakat, önváddal, korholón. – Lehettem volna orvos, diplomám van hozzá. De engem visszarángatott az írás. Ha mint orvos, csak egy kis kémlést fedezek fel, névtelenül továbbrezgek az emberi kultúrában. Így egy kis nép életébe vagyok kötözve.

A Penkert családnál már terítve volt, mikor becsöngettünk. Elbúcsúztunk, és kettesben ebédeltünk meg Sándorral a Kék macskában.

Késő ősszel jártam Debrecenben, ő már elhagyta a Bocskait. Ott állt bezárva, megszűnt jelkép lenni. Nem keresték fel rokonreményű lelkek. Felszaladtam Gulyásékhoz. Alig váltottunk néhány szót, Pali rám ripakodott:

- Mit csináltok ti Váradon Németh Lacival? – Szótlan bámultam rá. – Ki se kísérték az állomásra.

Érvelni akartam, védekezni. Csakhogy ez nem lett volna mentség Gulyás színe előtt. Magam előtt sem. Évek teltek, míg egyszer megértettem: Őt nem szeretni kell. Vele együtt kell szállani.

A LAOKOÓNI HARC

A szigligeti alkotóházban töltöttem 1956 egész októberét. Alig lézengtünk nyolcan-tízen a nagy házban. Szerkesztő, újságíró, rádiós, zenekritikus és két műszaki író mérnök ülte körül az ebédlőasztalt. Huszonkettedikén, egy hétfői napon elutazott a rádiós, és helyére Németh László ült le, éppen velem szemben. Nagyon megörültem, de meglepetésen se volt kisebb: őt egy kastélyban üdvözölhetni! Aki mindig csak egy zugot keresett magának. Legutóbb Debrecenben találkoztunk, ahol a Karenina Anná-t fordította; Gulyás Pál szobájának főbérlőjeként, ágyneműkért, konyharuhákért állt sorba egy üzlet előtt. Arca azóta középen kissé behajlott, ajka megvékonyodott, láthatóan ínysorvadás következtében, de sima volt, még ránctalan. Kabátja szivarzsebéből, a szemüveg mögül messze kinyúlt személyi igazolványa, szinte fölajánlkozva.

A vasárnapi lapok hozták a Galilei rendkívüli sikerének hírét a kritikákat. Sokkal nagyobb volt, mondja, mint a lapokból kiérezhető. És valami más hatású, mint egy drámáé lenni szokott. Bessenyei azt mondta, ilyen különös rezonanciát még nem érzett színpadon. Azt hiszem, nem is éri el öt előadásnál többet.

Szobája a parkra nézett, az enyém ugyanazon a folyosón a kapura. – Nem néznéd meg a tollamat? – nyitotta előttem az ajtót. A töltőtollat csak meg kellett tölteni. Közben elmondta, hogy olyan irodalmi légkör van kialakulóban, hogy összes szépirodalmi művét ki fogják adni. A kéziratban levőket is. Tíz év után kezd érdekes ember lenni. De a tanulmányokról szó sincs. Egy táskányi kefelevonattal volt kénytelen ideszorulni, mert a sajkódi kis ház dobkályhája nem képes kifűteni a nyers téglafalakat. Az íróasztalon, a papírhalom tetején nagy vérnyomásmérő hever. Öreg szerszám, még felnyitható skálalétrával, itt-ott ragtapasszal megfoltozva.

- Látod, ezzel dolgozom. Ha 190-es szisztolét jelez, abba kell hagynom az írást. Nem is képzeled, hogy egy jó dolgot milyen nehéz nekem megcsinálni. Meg fogok halni anélkül, hogy amit építettem eddig, betetőzhetném. Minden napom laokoóni harc.

Enyhe gyanakvással néztem körül. Orvosoknál az ilyesmi nem ritka. Ismertem kísérletező kedvét, korábbi öngyógyító diétáját. De amit most mondott, egyre nyomasztóbb volt. Most hallottam először a hipertónia pusztító munkájáról, hogyan sorvasztja el az érrendszert a magas vérnyomás. A kór egész irodalmát felkutatta. Egy Lang nevű szovjet tanár kutatásaira hivatkozott legszívesebben, a legcsüggesztőbb kilátásokra. Akik ugyanis az ő klinikájára ilyen tünetekkel kerültek, azoknak öt év múlva már jó része nem élt. S neki ebből már három év letelt. Most a sorstól kell több időt kikényszerítenie. Szerencsére van egy egyéni tapasztalata, már-már meggyőződése is, hogy a kedvvel végzett munka nem árthat. Az állandó vérnyomásméréssel azt is kikémlelte, milyen munka vagy életmód ugrasztja a vérnyomást, és milyen süllyeszti. Szóval az agy és érrendszer diétájával esetleg sikerül tágítani a beszűkült időn. A kicsiből is nagyot kihasítani. Kész tragédia, hogy ez az idő egyre súlyosabbá vált.

Mi az október huszonharmadiki eseményekről csak másnap értesültünk. Én délelőtt a postán át kaptam az első hírt, nem vették fel a hazaküldendő csomagomat. A szomszédos kocsma ivójából recsegte a rádió, hogy milyen változások történtek az államvezetésben. A néhány órás miniszterelnök statáriumot hirdetett. Pesten vér folyik.

Azonnal őrá gondoltam, és siettem haza. Talán épp most kapcsolja le karjáról a vérnyomásmérő tömlőjét. Nem volt a szobájában. Távol az épülettől egy mellékúton sétált egyedül. Szürke felöltőben, kezében papírcsomó, ceruza. Úgy helyezkedtem, hogy ő vegyen észre. Sikerült is, rám kiáltott: egy görög ige aorisztoszát kérdezte. Én indokul vettem a közeledéshez. A történelmi drámákat korrigálta.

- Sürgősen ki kell javítanom. Ha lehet, még ma postára is adom. Legkésőbb holnap.

- Onnét jövök – mondom. – Nem jár a posta. Megint vonatkorlátozás van. – Az első lépés sikerült. Átható pillantással néz rám. Sejt valamit. Az események menetében kezdem adagolni, amit hallottam.

- Tegnap Pesten tüntetés volt… Veres Péter beszélt a Bem-szobornál. Utána felvonulás a Parlament elé… Nagy Imre miniszterelnökségét követelték… Ennyit hallottam.

- Miről beszélt Péter,

- Úgy mondják, még a körülállók se hallották. Nagy tömeg volt, zaklatott, és hömpölygött.

- Ha Péter beszélt, a lányaim is ott voltak. A feleségem is. Talán a két vőm is Csepelről. – Többet alig kellett mondanom, az egész helyzetet azonnal felmérte az ő veszélyérzettel működő agya.

- Ennek nem szabad lett volna megtörténni. Éppen tegnap írtam az Irodalmi Újság-nak arról, hogy az emberi szóval nagy önmérséklettel kell bánni. Mi, magyarok, megint rosszul csináljuk. Hiányzik belőlük a politikai bölcsesség. Persze azok a lánghajú entellektüelek, a bosszúálló úrifiúk… Vége az irodalom ígéretes lendületének. Látod, mit mondtam? A Galilei tegnap ment volna harmadszor. Ha ment. – Egy padra ültünk. A bokrokon piros hervadás, de a fű olyan zöld, akár júniusban. A nap nyáriasan süt, a levegő forró.

- Én lemondtam az Irodalmi Újság szerkesztő bizottsági tagságát. Nem is élek Pesten. Én vidéki ember vagyok. Cikket ígértem, ha ezzel megválthatom amazt. – Önvád emészti. Talán többet is tehetett volna, hogy ez ne így történjék. Ebédre szól a csengő, a társalgóból indulókat ont a rádió. Útközben csendesen mondja:

- Nagy Imre sokat tehet. A parasztság mögötte áll. – Majd súgva: - Ne légy túlságosan közlékeny.

A rádió nyitva egész nap, a zene úgy dől belőle, mintha egy idegen égitestről ömlene. Csak akkor szakad meg óránként, ha fegyvernyugvásra, amnesztiára szólít a hang. Mindig ugyanaz a hang, szalagról. Ez minden érintkezésünk a világgal: a lemez és a szalag. Idegmorzsoló, lélekpróbáló játék. Mindnyájan őrá nézünk.

- Hátha mindjárt Rákosi szólal meg. Hozzák repülőgépen. Egyszerre itt terem, hogy minden őt igazolja… Ha Gergő marad, mindennek vége. Nekünk, íróknak, igazán végünk. – Mintha hangosan gondolkodnék.

Reggel ködben áll a park, ahogy felszáll, kezdjük mindennapi sétánkat. Még mindig semmi hír. Semmi biztató. Csak a lélek keresi természetes egyensúlyát. A platánok alja nagy körben terítve sárga levéllel. A ritkuló ágak között alákéklik az ég. Megszólal:

- Festetics a keszthelyi kertjében a tizennyolcadik században mindenféle megélhető növényt meghonosított.

- Kazinczy is hozott belőle palántát – toldom meg. – Sőt a gróf még Földinek is küldött fügefacserjét a hadházi homokba.

- Nem is volt akkor utolsó az arisztokrácia szerepe. Kár, hogy kevesen voltak. – Gondolataink szép irányban járnak. Csak a Kazinczy nevét ne említettem volna. Arca elsötétül.

- Emlékszel a Fogságom naplójá-nak arra a jelenetére, mikor Németh tanácsos Kazinczyt letegezi? Ez esett rosszul neki. Ez oly ritkaság volt akkor. Az elítéltet is megbecsülték. Megütni nem volt szabad. Én akasztófa alá mennék, de a testem ne bántsák. Én már szívesen meghalnék. Az Apáczai darabom azt mutatja, hogy elgyengültem. De ma meghalni se lehet méltósággal: Én egy lezuhanni készülő sziklát tartok remegő kézzel.

Bántja a Galilei sikere. Az már tüntetés volt, olaj a tűzre. Szidja Illyés Gyulát, hogy távollétében benyomta az Irodalmi Újság-hoz. Mint valami mentőangyal.

- Én azt hiszem, Illyés ez esetben jól reagált. Hisz, úgy tudom, te mindig a vezéredet kérted rajta számon.

- De közkatonájának sohase fogadott el.

- Azt hiszem, Illyésnek merőben más elképzelése lehet az irodalmi vezérségről. Lehet, hogy semmiféle. Egyszerűen elutasítja. Méltóbb szerepet szán az íróknak. Nagyon sötéten látod az helyzetet.

- Én pesszimistaként drukkoltam mindenért már diákkoromban is. A dolgok ilyen tragikus látása sosem csalt meg. Olykor biztatóbb ez a reménynél, hogy a lehetetlent mégis kicsikarjuk. Rólam Gulyás Pál rajzolta a legtalálóbb arcképet: „Azért szeretlek, mert a halál süvöltött belőled az élet tetőfokán.”

Egyszer arra figyelünk, hogy bent elhallgat a zene, emberi hangok szűrődnek át a fákon. Mire beérünk, már csak a hír fogad. Gerő kibukott a Központi Bizottságból. Az első titkár Kádár János lett. Roppant feszültségek oldósnak fel, a ház lakói a teraszra jönnek, a lépcsőkre ülnek napozni.

- Csudálatos idő van – mondta -, illata van a rózsának.

Ő az első, akit telefonhoz hívnak. A tűzvonalon át a felesége jelentkezik: otthon minden rendben van.

- Látod, milyen leleményesek az asszonyok – mondja büszkén. – Szabó Lőrinc és Illyés Miskolcon rekedt; Flóra utat talált Pestre egy autóval. Ezt már Flóra tudatta Ellával.

Ebédnél elmondja, hogy most találta meg egy regényének a befejezését. A címe Aranykor lesz, és nyolc-tíz vidéki fiatalember találkozik benne a szárszói konferencián. Barátságot kötnek, majd ki-ki megy a maga útján. Meddig jutnak közös eszményekkel a történelem bukatóin át, a mai napig, ez lesz a regény mondanivalója.

- Irodalmunk lehetőségei megnőttek. Amit mi vetettünk, végeredményben most érett be. A fiataljaink a helyükön vannak, magukénak érzik a szocializmust. Én most nem a Petőfi-kör hangosaira gondolok, hanem azokra, akik az eszmét és a gyakorlatot mindig közelebb szerették hozni egymáshoz. – Nagy irodalmi sétákat teszünk. Fáradhatatlan gyalogló. Nem tetszik neki ez a kastélyéletmód sem. Az ötholdas park magas kőkerítése mintha fullasztaná. Egyszer rá akart venni, hogy induljunk el gyalog Sajkódra. Sikerült megnyugtatnom: az út hosszú, nem is veszélytelen, és itt a nyakamon két nagy csomag.

A kastély kerítése alatt folydogál a Tapolca. A hátsó kapun ki lehet lépni. Egyszer megállt a néhány lépésnyi víz szélén, lehajolt, és ujjával megérintette:

- Nem hideg. Sekély, és nem is iszapos, könnyen át lehet lábalni.

- Mire gondolsz? – mondom. Az éjjel ugyanis az történt, hogy néhány suhanc felgyújtotta az alkotóház fürdőkabinját a tóparton.

- Ha megtámadnák a kastélyt, itt át lehet gázolni… Meghalni nem nagy dolog. De ha egy magyar írót a nép az Esterházyak kastélyában ver agyon, az már borzasztó gondolatnak is. – Elfogta a menekülési vágy, vagy talán csillapíthatatlan vándorösztöne.

- Tamás, én elviszem a te egyik táskádat. Sajkódon lesz egy két napi élelmünk. Onnét továbbmegyünk Akarattyára Kodolányiékhoz. Aztán Szilasra, ott rokonaim vannak. Végül Érdre, ahonnét már egy ugrás Pest. – Engem annyira meghatott ez az önfeláldozása, hogy megadtam magam. De csalafinta módon tréfára fordítottam a dolgot. Rigmusokat kezdtem rögtönözni az ő úti programjára:

„Szegény vándorlegény módra / holnap indulunk Sajkódra:” Aztán: „Akinek van akaratja / közel annak Akarattya.” Erre már kacagott.

- No, várj, még félúton vagyunk! „Lekopik a lábunk térdig / akkor is eljutunk Érdig.” – Erre már hátba veregetett, azt mondta: - Megszólalásig Gulyás Pali vagy! – Nekem persze volt egy életrevaló tervem is. Tudtam róla, hogy az egyik újságíró másnap délelőtt Veszprémbe készül. Megkértem, nagy tapintattal kínálja fel neki az utat Aszófőig. De reggel már nem volt a szobájában, az alkotóház kocsija vitte haza. A sofőr Imre beszámolt róla, hogy Sajkódon versengtek érte, kinek a vendége legyen. Nekem azt üzente, menjek utána, mert Budán az ő vendégük leszek, míg utam nem nyílik Debrecenbe.

Október utolsó napján már fegyvernyugvást jeleztek Pesten. Egy Fiattal indultunk el hárman; Rózsa Gyuri megállította a kis kocsit Aszófőnél, s felvettük írógéppel, csomaggal negyediknek Laci bácsit. Így megpakolva futottunk tovább, egymáshoz alakulva, mint dióban a négy gerezd. Mit se tudtunk róla, hogy ezalatt a Petőfi párt kocsit küldött érte. Mekkora öröme volt, mikor megtudta, hogy elkerülték egymást! Nem akart pártpolitikába elegyedni. Ezalatt a két-három sajkódi nap alat,t sokféle csatornán értesült a fejleményekről. Tíz cikkre való gondolat gyűlt fel a fejében, ő ezzel akar a nemzet színe elé állni.

- Úgy jönnek vissza a koalíciós idők pártjai, mint valami kísértetjárás. Az én vészjósló agyam úgy érzékeli, hogy velük jön a szellemük is. Márpedig akkor veszélyben van az, amit eddig elértünk. Ez az esztelen pártszenvedély nem tudta felfogni, hogy mit lehet itt elveszíteni. Ha például a szocializmusból valamiféle polgári demokráciába pottyanunk át… Ideje, hogy végre a nemzetet magát kérdezzük meg.

Alkonyult, mire Budára értünk, különösebb akadályok nélkül. A Moszkva téren egy nagy bérház emeleti ablakaira mutatott fel:

- Nézd, ott lakik Égető Eszter.

Meglepődve kérdeztem:

- Tényleg annyira ő, hogy ott is lakik? Én azt hittem, hogy Égető Eszter te vagy.

- Én Méhes Zoltán lennék. Eszter legfeljebb a jobbik énem.

A pasaréti otthonba a férj, az apa, a nagyapa érkezett meg, boldogan ült be mindhárom szerepébe. Most Penelopénak volt több mesélnivalója: Ella asszony néhány óra alatt elmondta mindazt, ami a szigligeti kőfalon nem jutott át. A szomszéd szobában egy nagy, faragott ebédlőszekrény előtt játszott Lacika, mindkét markában tépett könyvlapokkal. Lehajlok hozzá, még megmenthető állapotban a Cseresnyés példányát ismerem fel.

- Nézd csak, nagyapa! – mondom.

- Hagyd csak, igaza van. Ez a leggyengébb darabom, nem kár érte.

Soha nála megértőbb szerzőt! Vagy vajszívűbb nagyapát?

Akkora figyelmességet vendég iránt, aki csak úgy becsöppent – ily zavaros időkben -, még nem tapasztaltam. Estére befutott Ágnes. A vacsoraasztal fölött versek röpködtek. Kedélyes, meleg, lélekvallató este volt ez, amit már kinn se zavart fegyverropogás.

Reggel az írógép mellett ült, mikor elbúcsúztam; azzal, hogy ha nem jönnék vissza, már útban vagyok Debrecen felé. Nekivágtam gyalog Nagy-Budapestnek. Mesébe illő, hogy jutottam ki a budaörsi repülőtérre, és kapaszkodtam fel egy lélekvesztőre. A kis égi taliga lihegett, hörgött, mikor a kurblival begyújtottuk, nem is akartam felülni rá. Csakhogy volt egy kecsegtető előnye: egyenesen Debrecenbe szállt. És csodák csodája: meg is érkezett.

Este lefekvés előtt bekapcsoltam a rádiót, irodalmi műsort sugároz. Versek, cikkek, apróbb aktuális írások váltogatják egymást. Egyszer csak ezt hallom: Németh László: Emelkedő nemzet. Megilletődve hallgatom. Ez az az írás, amit reggel még írógépén kopogtatott.

UTOLSÓ LÁTOGATÁSOK

Többször próbáltam Debrecenbe hívni. Szabadkozott: nem, ő már nem író. Ugyan mi lehet, aminek nem képes ellenállni? A hatvanas évek elején készült el Medgyessy Móricz-szobra. Ennek a szobornak a felavatása a kettős vonzás sikerét ígérte. Írtam, jöjjön el, ő mondja az avatóbeszédet. Kedves hangú levélben válaszolt, lehúzatta nevét az írók listájáról. De ez a levél elárult valamit: egy tanári listán szívesebben szerepelne. Kis körben, nyitott szívekhez szólni, néki ez jelentett felüdülést. Fárasztotta az előadások vak parádéja, bágyasztotta a bankettek füstje. Irtózott ettől a szótól, hogy: közönség.

1968 áprilisában meghívtuk a pedagógusok otthonába, beszéljen irodalomtanításról, magyartanároknak. Egy szóra elvállalta. Mikor megérkezett, ő tartott szóval bennünket egész délután. Még fürdőszobája ajtaját is nyitva hagyta a szállodában, borotválkozás közben, el ne vesszen egy perc se az együttlét óráiból. A séta elmaradhatatlan volt. A pedagógus-kultúrotthon az egykori Diószegi porta teleklábjában van. Csokonai szülőházának óriási udvarán végigtekintve, régi adósságát emlegette: a verses Csokonai-drámát, amelyben tíz év óta nem jutott előbbre. Felébresztettük a legapróbb életmozzanatokat, filológiai adatok érdekelték. A kultúrotthon udvarán meglepően sok ember álldogált, mint kitűnt, kinn rekedtek. Benn a teremben háromszázan szorongtak.

- Rászedtetek – súgta, ahogy leültünk az előadóasztalhoz.

- Én úgy gondoltam, hogy tizenöten, húszan körbeülnek és elbeszélgetünk. Ez itt közönség. – Elfogta, láttam, egyszerre az író rossz közérzete, valami szorongó bántalomélmény. Íme, odakerült, ahonnét menekült: az irodalom kereszttüzébe. Gyanakvón pillantgatott ki az előtte álló tulipáncsokor mögül. Végül is sikerült megnyugtatnom, hogy a terem hallgatói egytől egyig pedagógusok, jórészt irodalomtanárok. Akik itt a szánkban ülnek éppen, az egyetemi irodalmi tanszék professzorai, oktatói. Meggyőződött erről maga is, látva még az ablakon behajló arcok áhítatát is.

Arról beszélt, hogy a magyar irodalomnak kezdetétől a nemzeti veszélytudat a motorja. Az utánunk jövő magyartanárok erről már tudni sem akarnak. Modernek akarnak lenni; felejtik azt, hogy milyen nemzetragasztó enyv gyűlt össze a rájuk bízott anyagban. Ezt kell átfolyatni, a tanmenet résein a tanítványok lelkébe. A világirodalom nem lehet a mienk mércéje. Nekünk az élet más feladatokat adott fel. Ezek adják a mértéket a világirodalomhoz is. A remekművek ízlésfejlesztő hatását a magunk ismeretein szűrjük át.

Szép volt ez a debreceni délután, s ezt később maga mondja el Az én katedrám beköszöntőjében. Ennek a könyvnek az összeállításához a javaslatot éppen itt, egy debreceni névtelen irodalomtanár cédulája adta. Másnap az egyetem irodalmi intézetének vendége volt. A professzorok a szálloda halljában vártak rá. Az egyetemről egész kis autókaraván kísérte ki a Bocskaikertbe, Gulyás Pál fái alá, ahol Rozó várta sétára a társaságot. Hogy a program minél színesebb legyen, az egykor vásárhelyi tanítvány, Diószeghyné Zolnay Anna is elhívta Németh tanár urat déli sörre. Minden szervező mozdulat nélkül ennyi feléje nyújtott kéz, ideragasztó tekintet! Nem volt kétséges, hogy egy év múlva, a Gulyás-évfordulón újra viszontlátjuk.

Gulyás Pál halálának negyedszázados évfordulóján ő tartotta a megemlékezést a csapókerti művelődési otthonban. Egy órán át beszélt Debrecen költőjéről, aki vidéki körülményei ellenére sem szakadt el soha Európa fényeitől. A huszadik századi magyar líra bartóki vonalának elődjeként jelöli ki barátja helyét. Másnap a belvárosi pódiumteremben szabad előadást tartott a Gulyás-matinén, utána interjút adott. Itt lépett utoljára dobogóra, de előadásában olyan szellemi erőpróbát állt, mint bármely egészséges szervezet. Az agydiéta sikerült. A kísérlet, hogy a kedvvel végzett munka nem árthat a szervezetnek, fényesen igazolódott. Tizenhárom évvel ezelőtt vérnyomásmérővel a karján azt mondta a pusztító kór első rémületében, hogy két-három éve van hátra. És tizenhárom éve dolgozik. Az akkor megtörtnek hitt törzs új hajtásokat hoz: nagy regényt, drámák, tanulmányok, műfordítások egész sorát. Minden évben egy könyvet legalább. Betetőzte az életművet is: évtizedet kapott a sorstól az összkiadás összehangolására, kommentálására. Ahogy utánaszámolok, a fizikai idő tízszeresét hasította ki, alakította alkotó idővé, pedig csak a betegség szüneteit használhatta fel.

És hátra volt még az utolsó öt esztendő: az írói megsemmisülés szemlélődő, minden órát értékké cserélő programja. Mert ebből is kísérletet csinált. Szinte fölötte állt az időnek, a korán körülólálkodó elmúlásnak.

Erről az utolsó debreceni látogatásról felesége társaságában szállt vonatra, kora délután, másodosztályú jeggyel a zsebében. Aggódva figyelmeztettem, hogy cseréljük elsőre, mert nem lesz ülőhelyük. Tiltakozott.

- Ez téged ne bántson, ez nekem elvem. És ezt az elvemet még a feleségem is tiszteletben tartja.

Úgy történt, ahogy sejtettem: egyedül néki nem jutott hely a fülkében. A nyitott ablak peremére könyökölve nézett le ránk mosolyogva. Én fölszóltam, hogy ha már így történt, akkor én az ő elvéhez keresek egy irodalomszerető kalauzt. Jóízűen felkacagott, kezével integetve futott ki vele a vonat az első komoly írói sikerek városából.