Neves irodalomtörténész és Arany-monográfusunk jegyezte meg egyszer, hogy a divatos életregény-íróknak ugyancsak megakadna a tolluk, ha Arany életéhez nyúlnának. Amily gazdagon vallott műveiben élete belül viharzó eseményeiről, oly szűkszavú volt a külsőkről. Az egyetlen levélnyi önéletrajz mellett a műveiben elszórt, áttételes mozzanatok is inkább a sorsot, a karaktert, egy kivételes jellem arányait sejtetik. A többit, az apróbb nyomokat szemérmesen szégyellte, le is tagadta. Sőt, az ifjúság, a készülődés éveinek emlékét, a zsengéket óvatos, körültekintő gonddal semmisítette meg. Ha a Bolond Istók utolsó strófáiban maga nem adna hírt az altanító „auto da fé”-járól, még kevesebbet tudnánk lelke „tengermély”-mozdulásairól. Így azonban tudjuk, hogy a tanverseken, Csokonai-utánzatokon, romantikán, almanach-lírán, óda-koron néki is át kellett vergődnie, sőt saját hangjára várva, nyugtalanul és kétségbeesetten, a verségetést többször meg is kellett ismételnie. Így telt el egy évtized Az elveszett alkotmány-ig, melyben „csupán a belső ösztönt követi, - S lesz, jó, avagy rossz, - de eredeti”.

De erről is mit mondhatunk? Ha ugrás is, a réginek, a diákköltészetnek szerves folytatása. S utána a Toldi, a „kibukkanás”, nem kevésbé hosszú költői gyakorlat, lázas kísérletezések eredménye. A példátlan művészi tudatosság költőjének minden sora megszenvedett sor, a készülődés, a hallgatás, az érlelés éveiben s. Ezért lehet érdekes, életének ily apró, rejtett szakasza, mint a kisújszállási préceptori esztendő.

Arany tizenhét éves, mikor a debreceni Kollégium nagydiákjaként az anyaiskola kisújszállási partikulájába küldik egy évre altanítónak. Ez a megbízatás persze kitűntető kötelesség, a nagydiák akkor tanítva tanult, s némi jövedelemre is szert tett. Arany számára menekülés is. Nemcsak a cétus nyomorúságából szabadul, hanem egy csalódás, belső sérülés elől is. Távozásának okát önéletrajzában vázolja: „Debrecenbe alig vittem annyit, hogy a beöltözés költségeit fedezhessem; hazulról nem vártam, de tudtam, hogy szüleim, ha a kis házat a fejük felől s a pár köblös földet szájukból el nem adják, nem küldhetnek. Nem is kértem. E helyzet iszonyú volt reám nézve. Hány kiússza így a kollégiumot! Nekem nem volt erélyem küzdeni. Kedvem a tanulástól elment, s márciusban Kisújszállásra mentem ideiglenes tanítónak egy évre, hogy eszközt szerezzek tanulmányaim folytatására.”

Nem ízlett Aranynak a kollégiumi élet sem; szelíd, magányos, érzékeny fiú volt ő ahhoz, hogy egy ilyen örökké nyüzsgő, zajos, zsúfolt közösségbe álmaival, ábrándjaival beilleszkedjék. Otthon, Szalontán, a szülői háznál, ha szegényesen is, de magányos kedvtelésekkel, az öreg szülőktől, a rektor bácsitól, tanítóktól kényeztetve élhetett. Eminens tanuló volt, kis poéta, akinek versei kézről kézre jártak Szalonta-szerte. A debreceni diák élete pedig, kivált a szegényé, a kisebbé, szigorú alkalmazkodások, szakadatlan nélkülözések között folyt. Pénzhez csak nagyobb temetések alkalmával jutottak a kisebbek. A nagy cétusszobák fűtetlenek: erdőn lopott fával vagy saját teste melegével fűti a tíz-tizenkét diák. Ez a helyzet lett „iszonyú” a töprengő, magányos olvasásra, munkára vágyó ifjúnak. Így taposómalomnak, egyhangúnak, unalmasnak tetszik körülötte minden, és „sovárg egy cél nélküli cél felé, Amelynek útját-módját nem lelé”. A lektor tárgyaiból ugyan kitűnő, de a professzorok tárgyaiból csak „classis I-ae”-ig jutott, amolyan „megfelelt” eredményig. Mennyire letörhette ez az öreg szülők nagyreményű, okos, tehetséges fiát! Debrecen nagy, szétterülő, visszhangtalan város, a Kollégium friss, klasszikus homlokzata hívogató, de udvara és termei ijesztőek: ezeket nem lehet megszokni.

Maga, huszonegy évvel későbbi visszaemlékezésében, távozását „eszközszerzésként” említi „tanulmányai továbbfolytatására”. A helyzet mégis az, hogy anyagiakat szűkösen, de magányt és könyveket bővében talált Kisújszálláson. Ezekre sóvárgott ő leginkább. A szalontai gimnáziumnak nem volt könyvtára. Debrecenben pedig alkalma nem volt magányos olvasásra; itt mind a kettőt megtalálja. A szemesztervégi vizsgán már meg sem jelenik, ehelyett 1834. március 18-án latinul írja be a szeniori könyvbe: „Arany János 17 éves, helvét hitvallású, magyar, szalontai, bihari származású, el vagyok bocsátva a kisújszállási iskola préceptorának.”. A kisújszállási egyháztanács jegyzőkönyvében ugyanez év február 9-i kelettel ezt a határozatot olvassuk: „A debreceni Professzorátushoz az alsóbb tanítói conventio beküldetvénn, kérettessen meg a tisztelt Professzoratus, hogy egy jó erköltsű és tanításra alkalmatos Ifjat ezenn tanítói hivatalra küldeni méltóztassanak, a tanítói conventio kiírása Ord. Not. Várady Sámuelre bítzattatván.”.

Erre a helyre egyik szomszéd községből való tanító is pályázik, a tanács határozata mégis az, hogy ezek az alsóbb osztályos tanítói állások inkább a Kollégiumból hozandó ifjú emberekkel töltessenek be – s így a folyamodó tanító kérését nem teljesítik. Más indokuk is volt rá. A partikulák kedveltél az anyaiskola fegyelme alatt álló, jól válogatott kollégiumi diákokat, s tradícióvá vált Kisújszálláson is, hogy a két alsó osztályt évről évre küldött préceptorok tanították. Aranyt hát szívesen várták, s ő is örömmel, fellélegezve szállt fel a Kollégium sarkán váró gyékényfedelű, szénával bélelt szekérre. Sógora, Ercsey, azt írja róla, hogy úgy örült ennek az új helyzetének, mint a kalitkából kiszabadult madár. Megérkezését s ő rajzolja meg: „Az új tanítónak Kisújszállásra kivitelével az ottani egyházgondnok és Vásárhelyi Dániel segédlelkész, egy művelt és Kisújszállás értelmi osztályánál közkedveltségben álló ember volt megbízva. Arany az utazás alatt rendkívül jókedvre hangolva, irodalmi ismeretei elmondásával s azon kor irodalma némely termékének elszavalásával mulatatta a segédlelkészt, és ennek annyira megnyerte tetszését és becsülését, hogy Kisújszállásra történt hazaérkeztük után, alig pár nap alatt dicséretekkel elhalmozva, már mindenütt elbeszélte, hogy mily embert nyertek az új tanítóban. Minek folytán Arany mindenki által rendkívül jó fogadtatásban részesült.” Kisújszállás a múlt század harmincas éveiben nyolcadfélezer lakosú és a rangosabb alföldi mezővárosok közé tartozik. Története Szalontáéhoz hasonló, több ízben elhamvad tatár, török, rácdúlásokban, menekül, elnéptelenedik. Szabad kun szállás 1702-g, amikor Lipót elzálogosítja a német lovagrendnek. 1745-ben visszaváltja régi kiváltságait, s redemptus törzslakossága és népe a jászkun statútumok belső törvényei és közösségi jogszokásai szerint él, némiképp a hajdúkéhoz hasonlóan. Hagyománya, hitvilága teljesen azonos Szalontáéval: puritán magyar és kálvinista. Nagybirtoka, ura nincs, a város arculatát a módos parasztpolgárok alakítják: az alsó iskolák mellett, a templom szomszédságában, a piactér közepén magaslik a Kollégium árkádos partikulája, az emeletes algimnázium. A tizennyolcadik esztendős exmittált altanító aligha találta idegennek az új környezetet. 

A század végén még éltek tanítványai, akik emlékeztek rá. Egy kedvenc tanítványa, az akkor már öreg Diós Nagy Mihály – mikor Szeremley Barna gimnáziumi tanár életkörülményeiről faggatta – azt állította, hogy egy szíjgyártónál lakott az Éralján, a mai Arany János utca végén. Ebédet és vacsorát egy öreg főzőasszonynál kapott, reggelijét maga szerezte be, rendesen tanítványai révén, nem lévén az más, mint szalonna meg túró. Mások szerint a központi iskola udvarának hátsó lábjában kapott lakást, amit nőtelen fiatal tanítók részére tartott fenn az egyház. A debreceni Kollégium e partikuláris gimnáziumának rektora végzett és kiküldött esküdtdiák volt. Az ő munkakörébe tartozott a felső iskola négy osztályának tanítása s a tanítók feletti felügyelet. „Néki minden tanító nagy vigyázattal járó engedelmességgel vala köteles, teljesítvén mindent, amit a tanításra nézve javasolt” – mondja az iskolai szabályzat. Arany kisújszállási éveiben a rektorságot Török Pál töltötte be. Meglett férfi, Aranynál kilenc évvel idősebb, s Kisújszállásra az előző év januárjában került. Munkásságát, nemes, művelt egyéniségét annyira szerették, hogy lelkészi vizsgája után a következő évben papnak választották, s itt szolgált 1839-ig, amikor Pestre hívták meg. Később pesti püspök, a magyar protestáns közélet egyik vezéregyénisége lett. Aranyt mindjárt idejövetelekor barátságába fogadta, s ez a kapcsolat később Arany Pestre kerülésével felújult és a költő haláláig tartott. Minden Pál-napon vendégként kopog a püspöknél, olykor versben is gratulálja. 1880-ban ezzel a disztichonnal:

„Pál, fordulásod forduljon mindig örömre!
Pál, megtérésed hagyja sokáig az ég.”

Önéletrajzában Törökről azt említi meg, hogy könyvtára a hazai s külföldi irodalmat válogatott munkákkal képviselte, s az szívesen megnyílt számára. Török volt az iskola könyvtárosa, de mint külországok egyetemeit járt fiatalember, lévén erősen irodalmi érdeklődésű is, meghozatta magánykönyvtára számára az új írók mellett a külföldi remekírókat is. Török is magányosan élt, s nőtlen lévén – valószínűleg egy udvarban lakott Arannyal, szabadidejükben könyvek és muzsikaszó mellett egymásra találhattak. Török Pál félszázad után, Arany ravatal fölött tartott gyászbeszédében eleveníti fel ezt a személyi kapcsolatot: „Egyszerű volt e jellem – mondja -, tiszta, mint a színarany, fehér, mint a friss hó, és tehetsége mellett szerény, igénytelen. Midőn tisztelői dicsőítették, ő félénken mérlegelte, hogy megérdemli-e. És engedje meg a tisztelt gyászoló gyülekezet, hogy magamról szóljak. Ötven év óta ismerem őt, s mint barátot szerettem és tiszteltem, s az a szerencse ért engem, hogy szelleme kifejlődésére nekem is volt némi befolyásom. Ez a korai ismeretség nem szűnt meg, a költő szíves indulata irántam haláláig tartott.” De megmaradt mindkettejük több évtizedes kapcsolata Kisújszállással is. Ezt bizonyítják Török Pálnak a hatvanas években a Lovassy, Kaszás, Daday családokhoz írt levelei, Arany részéről pedig, a gimnáziumnak ajándékozott Rózsa és Ibolya kézirata.

A fiatal préceptor pontosnak és lelkiismeretesnek bizonyul iskolai munkájában. Az iskolafelügyelő lelkész, Dorka Illyés, rendkívül szigorú és pedáns az oktatási ügyekben, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a látogatási jegyzőkönyvek; ezek tanúsága szerint harmincegyszer látogatta meg a fiatal préceptort. Aranynak a tanításban jócska gyakorlata volt, hisz tizennégy éves fejjel már a szalontai „vacantiában lévő préceptorság eránt esedezik”, s azt meg is kapja. A serdülő fiatalember tanítva tanul. A falusi iskolákhoz korán erős szálak fűzik, amik későbben sem lazulnak. Verselni falusi rektorától, Kovács Páltól tanul. Másik nagy menekülési kísérlete után, a színészi ábrándok hajótöröttjeként újra az iskolához tér vissza. A szalontai jegyzőséget is kőrösi tanárságra váltja az önkényuralom idején. Menekülések ezek is állomásról állomásra; a nemzet nagy költője élete ötödik évtizedében is iskolai dolgozatok százát javítgatja, rendkívüli lelkiismeretességgel hétről hétre. Számára a kor maga volt az exilium. Ez a komoly, zárkózott, halk szavú tanító mégis otthon volt az iskolában. „Nekem bármely nehezemre esett némelykor a tanítás, de ha kibeszéltem magam, mindjárt könnyebben lettem” – írja egy levelében. Rendkívüli egyéniségével, puszta jelenlétének varázsával volt képes hatni az ifjúságra. A fiatal préceptorról írja Ercsey, hogy az iskolai órák után mindig hazament, s annyira magába merült és gondolkodó volt, hogy a vele egy városrészben lakó tanítványai, mikor kinn az utcán, zajosan játszva, csintalankodva őt meglátták, beszaladtak ugyan a közeli udvarba, de azt már tapasztalatból tudták, hogy ha Arany néhány lépésnyire továbbhaladt, bátran folytathatták zajos játékukat, mert nem volt rá eset, hogy bármi lármájukra visszanézzen.

A fent maradt adatok szerint az első szemeszterben Kisújszálláson 85 tanítványa volt, a másodikban pedig, 60. A vizsgákat minden félévenként tartották, ilyenkor a tanítóknak be kellett mutatniuk tanítási anyagukat, ún. specimenjüket. Aranynak mindkét gondosan, saját kezével írt specimenje fent maradt az egyházi irattárban. Íme, ez volt az első fél esztendejének tanítási anyaga:

„A N. K. Kisújszállási ref. kisebb Fiú Oskolábann tanuló gyermekek a múlt nyári iskolai félesztendőbenn ezeket tanulták: I. A Vallásból az Útmutatás című könyv szerint az I-ső és II-ik Részeket. II. A Szent Dávid Soltárai közzül ezeket: (itt 22 zsoltáének száma következik). Az Oskolai könyörgések közzül az Úri imádságot, Apostoli Hitformáját, Reggeli, Estvéli, Ételelőtti és Ételutánni Könyörgéseket. IV. Az Állatok esmérete tudományjából a’ Mókust, Lajhárt és Kolibrit. V. A Számvetés tudományából: az észbeli Számvetésenn kívül a Római Számok esméretét és kimondását. VI. Az Olvasás, Írás és Éneklés Mesterségébe is naponként gyakoroltattak.

Arany János Tanítósága alatt.”

Az említett útmutatás megköveteli a tanítótól, hogy az elbeszélt dolgokat kérdések által „ürgesse-forgassa”. Arany gyakorlási módszeréről csak annyit tudunk, hogy még Szalontán „hangoztató módszerrel” tanította írni-olvasni a gyerekeket.

A préceptori javadalom meglehetősen szerény lehetett, mert ismert takarékossága, kevés igénye mellett is – saját vallomása szerint – sovány erszénnyel tért vissza Debrecenbe. Jegyzőkönyvi adatok szerint az ilyen kiküldött altanítónak 90 forintot, 27 kila búzát, 22 és fél kila árpát, fél kila kását, 90 font sót, 90 font húst, 12 font faggyút, 40 font szalonnát, fél öl tűzifát juttattak az akkori pénz- és természetbeni értékek szerint. A szerény jövedelem mellett viszonyt „uj erőt és buzgalmat kapott” a fiatal Arany, „mert a tél mégsem veszett el egészen – írja -, ha keveset tanultam, annál többet olvastam. Olvastam éjjel-nappal, ha hivatalom engedte”. A szellemi táplálékok iránt rendkívül igényes s a könyvekre nagyon érzékeny, önéletrajzi vallomásaiban könyveivel, olvasmányaival a legbőbeszédűbb. S a gazdag, sokrétű olvasmányok mellett most már a rendszer, a tudatos érdeklődés, kiválasztás a jellemző. Ifjúságát is a könyveken keresztül szereti bemutatni. Eddig mindent elolvasott, ami a kezébe került, nagyrészt régi könyveket, nem is mesterműveket pedig, csak amik a környéken, papnál, tanítónál, jegyzőnél megkaphatók, a ponyvától Horatiusig. A „honi költészet új iskolája”, mely pedig már a harmincas években teljes virágzásban van Debrecenben, nem jut el Szalontára, itt még a félszázaddal előbbi irodalom a divat, különösen Csokonai,persze mellette az epikai múzsa legszárazabb termékei, mint Vályi Nagy Ferenc kilenc énekes, A pártos Jerusálem-e, Gáti István eposza II. József máramarosi látogatásáról, a debreceni Kováts József professzor megbámult rímű versei. No és Dugonics meg a római klasszikusok. A Kollégiumban pedig Istók:

„…olvasott borúra és derűre,
Mohón, systéma nélkül, szaporán,
Mintha, mit a világ nyomdái nyomnak,
Fejébe kéne férni mind, a lomnak…”

A kisújszállási év a rendszeres művelődés, a könyvek tudatos válogatásának kezdetét jelenti. Módja van rá: Török Pál korszerűen válogatott könyvtára szinte sorban kínálja a „hazai és külföldi irodalmat”. Külön szobában él, áldozhat mohó olvasásvágyának. Nyelveket tanul, megtöri a német grammatikát, sőt egy nagyobb deák-francia nyelvkönyv alapján megbarátkozik a francia nyelv elemeivel is. Tehát nem úgy, mint a Bolond Istók-ban még hőse tette: „ássa, mint szú, a laprétegen / Magát keresztűl; - s ha kezére jön, / Nyelvtant is olvas, meg szótárt – külön.” Schillert már ekkor eredetiben olvassa.

Versírásról nem tesz említést, de költői gyakorlatról igen. Vergilius Aeneis-ének pár könyvét fordította le. Ennél is jelentősebbnek látszó az a mozzanat, hogy az új költői iskolával, az új modorral itt ismerkedik meg, s talán – amennyire hagyományhű ízlése, tartózkodó egyénisége engedi – kezd barátkozni is vele. Az Auróra és a debreceni diákok Lant című – Péczely professzor szerkesztette – zsebkönyve már Szalontán kezébe kerül, akkor leverőnek találta az almanachlírát. Alig kétséges azonban, hogy – talán éppen itt – megbirkózott vele, sőt stíljét próbálgatta, finomabb rezdüléseit, nyelvi elemeit zsengéibe is befogadta. A nyelvi újdonság, s ami benne „örök-ifjú színezet”, feltétlenül érdekelte. Ez kitűnik egy későbbi recenziójából, amelyben éppen diáktársáról, a kisújszállási Nagy Imréről emlékezik. Ez a vele egyidős Nagy Imre Debrecenben már a Lant-ban publikál, huszonkét éves fővel a Kisfaludy Társaság koszorúsa, gyorsan, még diákként ellobban, de halála előtt néhány oly darabot érlel, amelyek egyikéből, a Hattyúdal-ból Arany is emlékezetből idéz, negyedszázad múlva „feledhetetlen sorokat”:

„Pillanatnyi kéj virult előttel,
Szívderű tavasz sugárain,
Napjaim közé reményt ha szőttem,
Dúlt csak és csak mindig szikla kín…”

Aranynak tehát eleven emlék a Bajza, Vörösmarty-éra tündöklő nyelve. Az általa „óda-kor”-nak nevezett zsengéi mutatnak is ilyen hatásokat.

Az Arany alapélményét jelentő plebejus népi gyökerű költészet a termő nagy egyéniségek kihaltával már a század elején Fazekas Mihályra marad. Az Árkádia-pörben szinte egyedül vív Kazinczyval. Alul is marad: a nemzeti nyelvért és irodalomért vívott harcban Kazinczynak és utódainak adott igazat a korízlés. Negyedszázadon át úgy látszott, Debrecenen rajta marad a vastagnyakúság, nehézkesség bélyege: hisz a főhadnagy után már csak űr maradt, az új szellemnek nincs méltó folytatója.

Ám Debrecenben örökös termőtalaj a Kollégium, s az ifjúságban mindig megvan a kedv az új iránt, ha van, ki ráébressze. Másfél ezer diák él itt, egész kis társadalom, s mindig van a professzorátusban is, akire különösen hallgat, s Péczely József ilyen. Ez az európai látókörű történelemtanár találékonyan tudja összeegyeztetni a reformidők hazafiúi szellemét az új literatúra fennkölt stílusával, még a nyelvi, formai sémák, furcsaságok mellett is. Fazekas halála évében diákköltői együttest gyűjt maga mellé, majd egyik Teleki grófné támogatásával sajtót is teremt: 1832-ben elindítja a Lant című féltenyérnyi kis zsebkönyvet, afféle debreceni Aurórá-t, hogy – mint maga írja beköszöntőjében – „egyrészt bizonysága, másrészt köszörűköve lenne ifjaink igyekezetének”. Persze a főcél: lépésről lépésre együtt haladni a reformkor áramával.

Tíz diákköltő jelentkezik az első évfolyamban, s számuk megkétszereződik a négy évfolyamot ért Lant-ban. Kúthy Lajos itt szólal meg elbeszélésével, verseivel. Török Pál, Arany kisújszállási rektora is ír zsebkönyvbe. Péczely irodalmi körében kötelező érvényű Bajza elvontsága, a német érzelmesség és a természetes deákos, diákos hangvételtől való idegenkedés. Az új iskola gyengéi számos esetben felnagyítva jelentkeznek ebben a nagyon is vaskos, népközeli, valóságszomjú diákvilágban. Persze, az összképhez hozzátartozik az is, hogy a diákköltészet tovább él a maga több évszázados hagyományaival a Doromb című kéziratos gyűjteményben, s a Debrecenbe bekukkantó Bolond Istók alighanem ehhez áll közelebb.

A jég mégis megtörik, ha önképzőkör fokán is: a Lant költői kitűnő költőtanulóknak bizonyultak. Évről évre hozzák Debrecenbe a Kisfaludy Társaság pályázati koszorúit, serlegeit. 1839-ben Arany barátja és későbbi bátorítója, Szilágyi István is második díjat nyer Nagy Imre mellett a balladapályázaton. Csak Arany nem lép ki, de Török Pál környezetében ő is megpróbálkozik az „aera tündöklő nyelvén” játszani. Maga ironizál fölötte, hogy Istókja „már az újabb nyelvben otthonos, / Mert rény a virtus, hullám lett a habból, / S a dal rövid, elől-hátul csinos…”

Ilyen érzelmi, hangulati reminiszcenciát őriz az 1839. márc. 19-éről keletkezett Elégia, tisztultabb hangon, kevesebb szóvirággal ugyan, de ki ne érezné mögötte a huszonkét éves költő fegyelmét, küzdelmét egy kordivat ellenében:

Virult reményim boldogabb korában
Távolban tőled is derült valék,
A röpke képzetek tündérhonában
Még néha elragadva járdalék,
Elkapva a gyönyör hullámzajában
Ott úsztam én, - szerencsés martalék! -
Ha olykor egy rövid, de édes álom
Előteremté kedves ideálom.

A mélyreható változás, a magára, hangjára találás még fél évtizedig késik, az idők, a történelmi változások, Erdélyi János népdalgyűjteménye, Petőfi példája, és sok más, bonyolult összhatás fogja bizonyítani, hogy amit hazulról hozott, az kell, az jó. Az ő gyökerei ide nyúlnak vissza, a kor felszínes divatjait kerülve, ízlését Csokonai, Fazekas Mihály és a debreceni kollégiumi poézis formálja igazán. Arany ennek elméleti megfogalmazásáig is ösztönösen érzi, hogy a parasztinak, a népinek kell egyszer nemzeti költészetté emelkednie, mert így fejezi ki önmagát és mindazt, ami a nemzet életében is végbemegy. A Kollégium a poézis műhelye volt, s fölényes verstani tudást követel, a cétus belső élete pedig a népies, diákpoézis televénye.

A Bolond Istók vallomása tanúsítja, hogy Arany az ösztönös népiességnek, a diákpoézisnek számos változatát „műveli”, legyen az halotti búcsúztató, disznótoros rigmus, „priapi vers”, szatirikus epopeia vagy cigánybúcsúztató. Ez utóbbiakból maradt is fenn egy-egy darab a kisújszállási derűs esztendőből. Ercsey Sándor állítása szerint Lovassy István kisújszállási birtokos emlékezett aCigánybúcsúztató-ra és az Endre király című öt felvonásos drámán kívül egy hosszabb lélegzetű csípős, tréfás epopeiára: a Ványai juhbehajtás-ra. Ez a történet egy környékbeli anekdota megverselése. Arról szól, hogy a dévaványai Miska csősz s vele a kupaktanács a túrkeveiek tilosba tévedt juhnyájának nézett egy laposan megülő gödénycsapatot. Az elöljáróság el is kezdi az ivást a határszéli csárdában, hisz a birkák váltságára hónapszámra ihat. Mikor aztán a boros fejű hajtók a betereléshez fognának, „az egész nyáj egyszerre nagy zúgással felreppen”. A gördülékeny felező nyolcas és hetes sorokból szőtt községcsúfoló erősen csokonaias, mégpedig a Békaegérharc furcsa vitézi versezetét több ponton utánzó. Sőt, mintha a magisztrátus kritikájában ott lappangna már Az elveszett alkotmány egy kicsiny csírája. Arany János-i szerzőségét azonban nem lehetett megnyugtatóan bizonyítani. Hagyomány maradt csupán, mint az is, hogy A bajusz modellje, Szűcs György bátya, itt élt volna a költő préceptorsága idején.

Kisújszállási tartózkodásáról derűs, elégedett, harmonikus képet rajzol a költő. Önéletrajzában ezt írja távozásáról: „Új erővel és buzgalommal, de szinte sovány erszénnyel visszamenék Debrecenbe oly jó ajánlatok kíséretében a kis-újszállási pártfogók részéről, hogy professzoraim azonnal különösebben figyeltek rám, s őszig a grádus elejére vergődtem.”

A látszólag köznapi kötelességek közt eltelt esztendeje ez Aranynak, nem alkotó ugyan, de mégsem nyomtalan. Amit olvasmányélményein kívül onnét hozott, életszíneket. a kunsági világ alakjait, ízeit, hangulatát, azok feloldódtak később műveiben. Itt-ott fel is bukkan belőlük egy szín, villanásnyi élménytöredék, arc, táji jellegzetesség, ami arra az esztendőre mutat vissza. Egyik beszélytöredékében pontos részleteiben elevenedik meg éppen az a jelenet, mikor az érte jött kocsi megállott a debreceni főiskola nyugati kapuja előtt, és a „szénaülésről, otthagyva már kopottas, ó-pergamenszerű bundáját, egy zömök. pirospozsgás középidejű férfi hámlott ki…” Eltávozóban pedig azt a nagykun tájat, nyelvi ízt, helyi színt hozza magával a tizennyolc éves Arany, ami tíz év múlva így kerül bele Az elveszett alkotmány-ba:

Nem hinném, ha magam nem láttam volna szememmel;
Így pedig oly bizonyos, mint hogy halad a nap az égen…
…
Hogy Kanaán ez a hon, tejméz foly a kún pocsolyákban,
A Karajánosban, mit lát a vak is, csak akarja;…

(1937)