1.

Arcképe

Százharminc éve halt meg Fazekas Mihály, kviétált főhadnagy úr és érdemes debreceni polgár. Itt hagyta magára az ősi házat, amely kiemelkedett a nádas, vályogból épült viskók közül: kőtetővel, tornácajtóval és három ablakkal fordult a Várad utcára. A pilléres tornácról út vezetett a nagy kerten át hatvan ölnyi hosszan a gyümölcsösbe, a virágágyások közé. Rügyfakadás előtt alig egy hónappal távozott, tisztes, agg polgárhoz illően. Hiszen hatvankét esztendejével, gyógyfüvekkel ápolt szárazbetegségével túlélte tudós és költő társait.

Mikor 1828. február utolján kikísérték a Cegléd-utcai temetőbe, a gyászolók bizonyára többet tudtak írói érdeméről annál, hogy évente ő szerkesztette a Debreceni Kalendáriomot, - amelyből kihagyogatta az időjövendöléseket. Füvészkönyvet is készített Diószegi Sámuel sógorával. Ugyancsak akkoriban írt egy kacagtató poétai regét arról a nyíri parasztsuhancról, aki példátlan eszélyességgel torolta meg földesurán a rajta esett sérelmet. Különös hangulatú, tökéletesre csiszolt lírai remekeiről már aligha tudtak. Visszhangtalan időben élt ő már akkor, magára maradva, mélázva köhintett az egyre rosszabbra váló világba.

Egy bécsi keletkezésű arcképet ismerünk róla, s mindmáig erről alkotjuk meg magunknak alakját, oldalról, fekete dolmányban, akárha egy prédikátor volna. A kép mégis derűs, bal kezének ujjai közt könnyeden néhány szál virágot tart, rózsát talán és százszorszépet. Az is könnyíti a látványt, hogy az ábrázolat felső fele csupa kék ég, habos bárányfelhőkkel, az alsó pedig a végtelen puszta zöldellő távlata. Ebbe mélyed el a tekintete, amit pedrett bajusz élénkít és oldalt fésült, vállra hulló haj keretez. Teli ez az arc komolysággal és derűvel, bölcsességgel, s egy leheletnyi iróniával is. Mondják, hogy egy, a költőhöz hasonlító férfiról festette a bécsi Diószegi rokon. Mi már csak annyit gondolhatunk róla, hogy ez a szikár, napbarnított arc nagyon hasonlít a Fazekas-versek költőjére. Nemcsak külső, de belső arcára is. Ahogy mondani szoktuk, bensőleg hiteles: a háttere is, mintha a költő Hortobágyi dalát sugallaná.

Olyan korban élt, mikor a nemzeti ébredés még váratott magára, Berzsenyi szavára sem figyelt az ország, Kisfaludy Sándor érzelmes regéin tanult verset olvasni a középnemesség. Ő lett a költő, kiszolgálva a korízlést, a felszínes, bécsi várromantikájával. Kazinczy ugyan harcolt egy új stílus érdekében, de Fazekas ezt messze kerülte. Ő itt élt Debrecenben, a sűrű magyar valóságban. Nem is fér el Kazinczy literátori mércéje alatt. A széphalmi mestert a Ludas Matyi is meglehetősen hidegen hagyta, pórias volt, „bajuszos magyar”. Fazekas kitartott a látásmódja mellett. Érthető, hogy nem volt termékeny: a természetes növekedés híve volt. Úgy dolgozott kis kertje csemetéi között, mint az okos kertész, aki tudja, hogy saját ültette fái gyümölcsét késő nemzedékek fogják majd élvezni. Hetvenkét lírai verset tart számon műveinek kritikai kiadása, de e maréknyi életmű érzelmi skálája, gondolati teltsége és formai megoldása meglepően gazdag. Férfiasan nemes poézis ez, telve a valóság erejével és a rokokó könnyedségével.

Nem kevésbé gazdag és változatos, ami e versek mögött van, a költő élete sem. Az ifjúság virtusra törő változatosságára és a férfikor serényen alkotó életkedvére gondolunk. Romantika és okos következetesség jellemzi az ő életpályáját. Kora hű fiának bizonyul, mikor ösztöneivel és elveivel egyezően a katonai pálya mellett dönt. Meglegyintette a Párizs felől csapkodó szabadság szele. Nem a könnyű kaland sodorja mikor nyeregbe ül, a történelem részese akar lenni, végig verekszi a forradalmak és a napóleoni háborúk Európáját. A patkoló gyógykovács fia 16 évesen válik meg a Kollégiumtól, talán hogy kipróbálja, megszűrje azt a tudományt, amit Hatvani professzortól és doktor Földi Jánostól tanult. Nem egyedüli eset az övé, Pálóczi Horváth Ádám is megugrott, ugyanebben az időben erről a szűk folyosóról: költők, természetkutatók, polihisztorok kora kezdett már akkor derengeni Magyarországon is. De Fazekas messzebb látott a kardja hegyénél, mikor látta, hogy miért kell harcolni, elundorodott a vérfürdőtől, a császárhuszár tizennégy évi szolgálat után odavágta a mundért, mert „többé nem akart keze ontani vért / Címerekért, se dicső nevekért”. Pedig az elsők között volt az ütközetekben, de ez a makulátlan költészet elárulja, hogy ebben a katona szívben tiszta szándék lakott és irtózat a véres erőszaktól.

Talpig ember volt a császári mundérban is. Ismerős a történet arról a belgiumi szabadrablásról, amelyre őt jelölte a hadi reglama egy polgár házába, de ő a zsákmány fejében egy francia nyelvtant és néhány szép őszi almát tett tarsolyába. Mikor pedig a vészes időt lefújták, feszes katonai állásba mondott „adieu”-t a fellélegzett családnak. Állítólag ennek az órásmesternek volt a lánya Ámeli, akinek alakja, gyöngéd szerelme annyi bájt kölcsönöz katonakori költészetének. Nemkülönben a moldvai román pásztorlányhoz fűződő érzelme, amelyekből olyan új hangú versek születtek, hogy Csokonai után is új színeket hoztak szerelmi líránkba. (Ruszánda, moldvai szép, Végbúcsú Ámelitől, Mancihoz)

Mintha a hadi élettől búcsúzva elbúcsúzott volna a szerelmektől is, harminc éves korában hazajön, hazatér és megmarad nőtlenül, öreglegénynek. Egy régi, hibás lexikon adat szerint veje lett volna Weszprémi doktornak, s így sógora Földi Jánosnak. Ennél érdekesebb az a tisztes debreceni hagyomány, hogy a kviétált hadnagy haláláig megmaradt egy ifjúkori szerelem igézetében, őrizve egy szép francia lány emlékét. (Mint mikor a nap…)

A fiatalkor illúziói fogytán serény polgári munka várja, és egy nem látványos belső növésű költői kiteljesedés. A polgári munka és a költői hivatástudat sajátos egyensúlyban jelentkezik Fazekas életgyakorlatában. Egyik se a másik rovására. A poézis szerkezeti, formai elemeit rendkívüli érzékenységgel tette magáévá már a Kollégiumban. Életbölcseletének, hangulatvilágának forrása a természetközelség, a felvilágosodás fénye, a mindennapok öröme, a barátság érzése. A ritka hevülés, a serény cselekvés költője Fazekas, aki nagy hallgatások mélyéről hozza fel a verset, a kedves nyelvi ízeket, a derűt, a tüzet. Mindig ott élt benne a kétkezi dolgos emberek tenni vágyása, veteményes kertjében éppúgy, mint eklézsiája, városa közéletében:

Végyük el hasznát mai jó napunknak,

Holnapunk gondját az egekre bízván,

Várjuk el vígan; de azért kezünket

Öszve ne dugjuk.

A városnak is, a Kollégiumnak is pénztárnoka volt. Egész várostörténeti korszak húzódik meg az ő lelkiismeretes perceptori számadásai, jelentési mögött. Az 1802-es nagy debreceni tűzvész után kiveszi a részét a Tiszántúl egyik legszebb műemlékének, a Nagytemplomnak az újjáépítésében. Maga járt fáért Tokajba, vasért Diósgyőrbe, kőért Sárospatakra. Tárgyalt a kőfaragókkal, az építőkkel, s magával Péchy Mihállyal a tervrajz dolgában. Mindezt közszolgálatként, fáradozásáért egy krajcárt sem fogadott el. A közszolgálat Debrecenben a legszebb polgári erény. Közben tudósi és írói becsvágy is fűti, mert hiszen a Füvészkönyv elkészítése és a Ludas Matyi megalkotása, csiszolása egybeesik ezekkel az ingyenes közmunkákkal. Mert költői becsvágya sem kisebb, amit kimutathatóan táplál a Csokonaival való barátság rövidre mért ideje. Később is, ha búvópatakként bukkan is fel a poézis erre, sohasem puszta játék vagy verselő passzió az. Gondoljunk csak az idős kor olyan remekére, mint a Ki a bóldog?, amelyben nemcsak a költő életbölcseletének, hanem lírai szemléletének és mesterien komponáló képességek csúcsa mutatkozik meg. Apró, a pillanatnyi valóságokból ellesett népi zsánerképekből ilyen klasszikus családi idillt felépíteni csak a géniusz és a formáló tudatosság egységében lehet. Arany Családi köréig hiába is keressük párját.

Arany és Petőfi népi látásmódjának irodalmi gyökerei Fazekasig nyúlnak vissza. A debreceni Kollégiumba beköltöző Arany még élő hagyományként szívja magába, s el is zárkózik a divatos, de provinciális új áramlatoktól. A kellete korán jött csendes esőhöz plebejus heve pedig jelen századunk népi íróiban talál visszhangra; Illyés Gyula ír róla lelkesedéssel.

Fazekas és Csokonai barátságának színes irodalmi emlékei maradtak fenn, mindkét költő versei között. Meghitt volt ez a rövid kapcsolat, sőt éppen rövidsége miatt a síron túlra érő. A Főhadnagy Fazekas úrhoz a kertészt eleveníti meg, a korán kelő botanikust, aki Linnéjével járja a kertjét. Fazekas versek sorával eleveníti, becézi, siratja barátját (Édes druszám, Csokonai nevenapjára, Csokonai Vitéz Mihály halálára).

Fazekas Mihályt a Ludas Matyi tartotta fenn az irodalmi tudatban és az irodalomtörténetben is azon a szinten, ahol ma is van. Egy művű költő. Méltatlanul az, mert lírai költészete is azonos értékszintű, egy negyedszázad teljes érvényű kifejezője. Sőt ennél is több: az eljövendő nagy korszak előjelzése. Ez az érzés, ez a magyarság szólal majd meg felerősödve a reformkor küzdelmeiben. Mert ekkor jött el az ideje. Fazekas előrelátó kertész volt, fákat ültetett és oltott, s gondja is volt rájuk a télben nemcsak áhította a „világ jobbulását”, hanem fáradozott is érte.

2.

Julow Viktor könyve

Ebéd után vettem a kezembe Julow Viktor monográfiáját Fazekas Mihályról, és olvastam mohón, önfeledten. A délután estébe ért, az este éjszakába, mert közbe-közbe visszalapoztam, ízlelgettem. Nem volt vége-hossza, az ilyen szép életre, mint költőnké volt, visszatekint az ember. Nem is könyvélmény már ez, maga az élet hat benne különös varázsával. Tavaly egy regény jelent meg Fazekas Mihályról, unalmas volt és bosszantó, sematikus, kipécézett lelkesedése. Julow könyve helyre állított bennem valamit, amit régen is tápláltam a költőről. Nem is tudom, hogy mit dícsérjek benne inkább, a beleélésnek azt a hőfokát, ami szeretetre indít, vagy a józan mértéktartást, ami éppen a hitelét emeli a szeretett lénynek. Azt hiszem mindkettőt, a maga helyén. Hisz a jó könyveknek ebben van a varázsa.

Az is szép ebben a könyvben, hogy valósággal mesél, cseveg „hőséről”. Ritka és bátor írói gesztus ez tudományos mű esetében. Julow úgy beszél Fazekasról, mint egy kési utód egy rég elhalt családtagról. Gondos kézzel, apró vonalakkal rajzol, hogy végül kikerekedjen keze nyomán a polgár, a költő mozgalmas, tevékeny élete. Fazekasról egy meglehetősen eltipizált életrajz maradt ránk, úgyszólván csak a kalandra vágyó fiatal katonáé, és a kviétált, anekdotázó öregúré, hiányoztak az őt annyira jellemző serény, munkálkodó hétköznapjai. És a költő és polgár eszmei identitása. Fazekas még a régi debreceni polgárerények őrzője volt, amikor a cívis polgár már elhízott, elnehezedett. Fazekas „édes hazájában” éppoly tetszhalott lett, mint Csokonai. Hamvait se jelölte tartós síri jel, a századfordulón találomra állítottak neki egy sírkövet sógora, Diószegi Sámuelé mellé, gondolván, hogy mint sógorok, barátok együvé temetkeztek.

Igen hézagos, ásatag anyagból kellett már Julownak újra életre kelteni az igazi, a vérével, elveivel virtusra vágyó ifjút, a csalódott császárhuszárt, aki már mit sem várva az ármádiától, odadobta katonai múltját. Neki köszönjük az öregedő költő és polgár jövő felé tekintő arcát, aki igazabb világ után áhítozott, és szerény bérért, de inkább ingyen ajánlja fel szolgálatát eklézsiájáért, városáért. Így elevenedik meg ez a napbarnított, szikár, benn erővel és finomsággal, humorral, öniróniával gazdag összetett Fazekas-arckép.

A könyvet olvasva az az érzése az embernek, hogy épp egy század kellett ahhoz, hogy Fazekas költői műve beérjen, költője újraéljen. Persze egy olyan ébresztő szeretet és elmélyült filológusi munka eredményeképpen, mint Julow Viktoré. Szenzációs felfedezésszámba megy a Ludas Matyi világirodalmi forrásainak felkutatása, amellyel ráébreszt arra, hogy a téma gazdag folklór elemei voltaképpen az egész emberiség közkincse. Fazekas költői géniusza és formáló keze, gazdag nyelvi találékonysága alkotott belőle „eredeti magyar regét”. Az ágrólszakadt, leleményes hős és az önkényeskedő, nagyhatalmú úr történetén ugyanis világrészek népei szórakoztak és okultak már sok évszázad óta. Julow Viktor ezzel világirodalmi távlatot nyitott Fazekas halhatatlan alkotására.

Nagyon élvezetes ennek a könyvnek a stílusa, módszere, ahogy tárgyát megközelíti, ahogy alámerül a versekbe. Ezt már szinte nem is a filológus szokásos nekigyürkőzésével teszi, hanem szinte észrevétlen, a műveket újraélő, újraalkotó jókedvével. A műelemzés buktatója ugyanis épp az, hogy mire a literátor felbontja, elemzi a műalkotást, akkorára az már megsemmisült. Julow keze alól nem egy elemekké szétbontott preparátum kerül ki, hanem maga az élő szervezet a szépségeivel, hangulatával.

Külön nagy értéke a költő életébe belerajzolt jó levegős Debrecen-kép, a történelmi, és a máig élő, elevenítő városé. Nincs szándékomban a debreceniség fetisizálása, de ezt a könyvet így csak ő írhatta meg, aki tudja, szinte szenvedi, hogy az „árkádiai per” máig sem ült el egészen. Ez a város még mindig szálka a szemekben. Mindenre, ami innét jött, illik gyanakvón vagy legalábbis óvakodva tekinteni, - mint a „vidékiség” fészkére. Julow okos, meggyőző érvekkel vállalja a perdöntést az avas kérdésben. Megtalálta a modellt hősében: hogyan lehet a bennszülött patriotizmusával és az européer látásával holtig szeretni ezt a hazát.

A debreceniséghez hozzátartozik a józanság is, amely Julow megközelítésének az alapeleme. Néhol talán túlzottságáról szólva, ezt mondja: „hogy foglalkozott-e Fazekas behatóbban verstannal, azt nem tudjuk” – mert hát írásos nyoma nem maradt fenn. De alább már világossá válik, hogy mennyire tudatos költő, valóságos poéta doctus volt.

Gyönyörködtetőek a könyv távlatai, vonulatai, csúcsai. Ahogy Fazekast, a költőt végre is méltó helyére állítja, megmutatva irodalomtörténeti jelentőségét, példája, költészete messze sugárzó hatását, mikor például valóságlátásáról szólva ezt írja: „búvópatakként tör elő újra a fiatal Arany költészetében”. Aligha lehet messze tekintőbben és tömörebben megfogalmazni Fazekas jelentőségét, mint a könyv ezt az utolsó soraiban teszi: „Ez a szorgalmas kertész szelet vetett. A vihart, a tisztító vihart a csodálatos év, 1848 aratta.” Talán így a könyv utolsó mondata el is maradhatott volna: „Szeressük érte Fazekas Mihályt”. Ezért a könyv maga kezeskedik.