Egy nap Tamási Áronnal

Nem lehet tudni, mennyire érdekelte Tamási Áront Debrecen, írásaiban aligha van ennek nyoma. Annyira mégis, mint a tágabb magyar és emberi világ, amit érzékelt, figyelt és a helyére tudott tenni. Ha ismerte volna történelmét, türelmes, okos, kivárós századait, bizonyára jobban érdekli, de ritkán rándult ő ki a múltba. S ha igen, akkor is megmaradt saját világa, művészete magaslati tájain. Kedves vendég volt, annyi bizonyos: szerették, olvasták, ünnepelték is, akárhányszor itt járt, beszélt s felolvasott.

Pódiumról először 1933-ban hallottam szólni; varázsos felolvasó volt, egészen azonos a Tamási-novellák mondatról mondatra bontakozó írói stílusával. Szivárványa alatt ültünk mindannyian. Azóta sem ismertem írót, akinek írása annyira bensően egy lett volna emberi személyiségével. Asztal mellett is ilyen volt, takarékosan bánt a szavakkal, azzal is jelen volt, amiről hallgatott. Oly természetesen tudott hallgatni és jelen lenni egyszerre. A Centrál Kávéházban, a népiek egykori tanyáján olykor csak szivarja bodor füstjét eregette, s felállva mégis az volt az érzésünk, hogy jól kibeszélgettük magunkat.

Később, a negyvenes évek végén az Írószövetség klubjában kerültünk egymás mellé. Feleségemmel ültünk egy hosszú asztal végén, a másik végén Tersánszky szórakoztatta környezetét, köztük Krúdynét és Kosztolányinét. Itt a mi asztalvégünk csak szavak és rövidke mondatok szárnyacskáin lebegett, mindaddig, amíg feleségem kikottyantotta, hogy – tanárnő. Tette ezt az elhivatottság oly jelentőségélményével, mint azok a tiszta lelkek, akiknek oklevelén még nem száradt meg a tinta.

- No, ne mondja! – libbent rá Tamási pillantása, mint aki a lélek rezdülését kapja el, és azonnal erre hangol.  Szivarfüstje mögé rejtőzve hallgatta, figyelte a beszélő gyermekes arcát, mintha agyába, szemébe gyűjtené, amiket most hall. Egy nő és egy gyermek hangját egyszerre. Mert bennük talált ő otthonra, lelke egyensúlyának volt szüksége rájuk: a gyermekre szívének, a nőre kíváncsiságának.

Tamásira nemsoká a hallgatás fél évtizede várt, keserves évek, a hangváltás vagy a visszaesés rettenete. Az ő zárt, székely világa csillagtávolba került az akkori irodalmi élet harsogó követelményétől. Fiktív sírfeliratában – amilyenek akkor szájról szájra terjedtek – nem „eltemettetés”, hanem a visszhangtalanság a találó: „Itt nyugszik Tamási Áron, mélyen leszállított áron.” A degradálás, a szituáció. Mert egy nagy írót nem könnyen felejtenek el olvasói.

A hallgatás évei után, azt hiszem, Debrecen volt az az állomás, ahol nagyközönség elé lépett. Úgy történt, hogy az Új Hang folyóirat a városi tanács patronálásával egy nagyszabású irodalmi estet rendezett a Bika hangversenytermében 1954. április 25-én. A Néplap s a plakátok úgy jelzik ezt a napot, mint a város igazi ünnepét, amikor egyetlen estén találkozhat az irodalomszerető közönség a magyar irodalom legjobbjaival. A vasárnap délelőtti vonattal valóban tizenhat magyar író és négy előadóművész érkezett a városba. Az est előtt, délután irodalmi találkozónk volt a pestiekkel; addig ebéd és séta, látogatások. Koczogh Ákos, az Alföld szerkesztője Tamási Áront hívta meg otthonába. Tőle majd sétálni mentünk a színház, A Batthyány utca környékére. Kossuth, Petőfi, a szabadságharc debreceni emlékeinek vidékét jártuk, a történelem tájaira igyekeztünk terelni a figyelmét a napjárta tavaszi lengedezésben, ahogyan ő is tette a Hazai tükör-ben. Derűs volt és elfogódott egyszerre, mint aki nagy gondokból szabadult fel. Ennek az ő történelmi krónikájának megjelenése akkor páratlan könyvsiker volt, második kiadásban is megjelent, és csak épp egy hónappal azelőtt Kossuth-díjjal koszorúzták. Az irodalmi politika a Hazai tükör-ben az író hangváltására kezdett figyelni. Ezt is várta tőle, s ezt jutalmazta benne. Hangváltás ugyan nem történt, de egy nemes ifjúsági olvasmány született meg. Az igazi Tamási-regény a másik volt, a Bölcső és Bagoly. Maga is érezte ezt, s félig tréfásan azt mondta a sikerről: - Nem én jelentem meg, hanem a Kossuth-díjam. De így együtt, egyszerre a két könyv lett az újraélés záloga. Visszatalálás a magyar írók rendjébe, a saját helyére.

Írásművészete titkáról is beszélt akkor nékünk séta közben. Elmondta, hogy ő sosem tanulta azt. – Eszem ágában sem volt írni, szorongva, kínlódva írtam az első történeteket, csak úgy virtusból. Aztán melegedni kezdett bennem valami, és éreztem, éltem, gyakoroltam az írást. Korán rájöttem, hogy abban, amit leír az ember, nem a látható a fontos. Nem a nyelv, a szavak dísze, kövei, hanem a fal mögül lengedező élet. Maga a világ. Ez a művészet. – Biztatni próbáltuk, hogy nagy szükség volna rá, ha a mostani tanácskozáson mindjárt ilyen dolgokról szólna. De ő elhárította azzal, hogy elég nagy jelentőségű mondanivalóval fog előállani. Órájára nézett. Négy órakor beszélni fog a rádióban. Márai Sándor Halotti Beszéd című költeményére küldi el válaszát, jó lenne, ha ezt együtt meghallgatnánk.

A régi megyeháza gyűléstermében ekkor kezdődött a tanácskozás, az író vendégek már jórészt helyükön ültek, bekapcsolták a rádiót. Felállt és arra kérte a jelenlevőket, hogy ez az üzenet legyen az ő felszólalása a magyar írók mostani találkozóján. A Halotti Beszéd az emigránssors gyötrelmes dokumentuma, klasszikus nemzeti líránk halálvíziójára visszhangzik. Az idegen világban szerteszórt magyarság fölötti sírbeszédnek készült, de a mardosó honvágy, önvád mögül kihallik a vád is: a halálraítéltséget az egyetemes magyarságra is kiterjeszti. Erre válaszol Tamási felszólalása a magyar írói rend nevében, amelyen a Halotti Beszéd írója kívül rekesztette magát. Visszautasítja „sivár igéit”, elvont ítélkezését, amellyel letörte a reménység szárnyait. A nemzet él, s nagy bűnök után, ha kicsi is ez a haza, annál édesebb… Tamási válaszában olyan író szólt, aki egy ideig maga is megszenvedte a kirekesztettséget, hűsége mégsem, egy pillanatra sem rendült meg.

Este a Bikában már 6 órakor zsúfolt ház fogadta az írókat. A monstre irodalmi gálaest nagy várakozással töltötte be a termet. Gazdag repertoár, több mint húsz műsorszám és bő választék pirosította az ezernyi arcot. Debrecen szerette a nagy estéket, ki volt éhezve rájuk. Most az is bebizonyosult, hogy nincs szűkében a lelkesedésnek, sőt a türelemnek sem. Az est belépőjegyes volt, s a műsorszerkesztőnek gondja volt az írók fellépésének sorrendjére, presztízsükre, az érdeklődés fokozására. Csak eggyel nem számoltak: az idővel. Úgy látszik, szabad kezet adtak az íróknak, s ők bőségesen éltek is a lehetőséggel. A műsor – már az elején – ott csúszott, ahol egy akkoriban hirtelen hírre szert tett, de még kezdő író olvasta fel kisregényét – közel egy óra hosszán át. Utána Rideg Sándort sem hagyta el humorérzéke, ő sem sokkal adta alább. Déry Tibor már vérszemet kapott, egész színdarabbal lépett fel, bemutatta az akkoriban írt Talpsimogató-t. A közönség még fél tízkor is türelmesen tapsolt, csoszogás, ajtónyitogatás nélkül. Török Erzsi énekszámai, a színészek fellépései új izgalmakat hoztak pillanatokra, de már egy mély hullámvölgyben. Mikor Tamási Áron utolsóként pódiumra lépett, elmúlt tizenegy óra. Egy szál papír volt a kezében. Mindenki fellélegzett, az arcokba új élet szárnya legyintett. Olvasni kezdett valami ős nyugalommal, derűs cinkossággal, mintha eddig semmi se történt volna. Egy asztalosmesterről szólt az apró írás. Karcolat csupán, kerek gyöngyszem, az életöröm sugaraival. Két-hárompercnyi az egész. Tomboló vastaps fogadta, alig engedték vissza. Az est meg volt mentve, utána évekig emlegették.

Éjfélkor vacsoráztunk a VAOSZ-ban*. Korán távozott, délelőtt otthon akart lenni. Övsömörrel kínlódik, mint mondta, már hetek óta. – No és fiatal házasnak korán otthon a helye, az ifjasszony mellett – súgta titkolózón. Ötvenhét éves volt ő akkor, s az ifjasszony húsz.

*VAOSZ: Városi Alkalmazottak Országos Szövetsége; itt: az Oláh Gábor utcai Rózsakert vendéglő közkeletű neve